3.
— Kérdezhetek valamit? — tette fel bátortalanul a kérdést András. Brigitta kérdő tekintettel nézett fel az iroda ajtajában álló, kabátban és hátizsákkal várakozó férfira. András ezt bíztatásnak vette. — Miért?
— Mit miért? — vonta fel a szemöldökét a nő.
— Miért ölsz meg engem? — András hangja kétségbeesésről árulkodott. Nem hitte el, hogy a nő tényleg ilyen hidegvérű szörnyeteg lehet. — Azért, mert amit a tanulmányomban leírtam, az valamilyen módon veszélyezteti a családodat? Vagy valami más érdek vezérel?
Brigitta nagyot sóhajtott, majd elővette a legledorgálóbb hangsúlyát:
— András, te is tudod, hogy erről nem beszélhetek. Úgyhogy inkább hagyjuk az egész témát. Olyan unalmas vagy, amikor így nyafogsz.
Még mindig a Duna-partra néző, bauhaus stílusú épületben voltak, ám ezúttal Brigitta irodájában, közvetlenül az étterem fölött, a harmadik emeleten. A praktikusan berendezett irodában alig egy-két diszkrét műkincs szolgálta csak a vendégek komformitásérzését, egy-két keleti gobelin, egy Szentháromság (a sablonját talán még Perun istenről mintázták) és egy Háromkezű Szűzanya ikon (a harmadik kéz Damaszkuszi Szent Jánosé), meg néhány impresszionista alkotás díszítette csak a falakat. A szoba többi része praktikus szempontok szerint lett berendezve, masszív iratszekrények, mappák, nagyképernyős TV, több videó- és DVD-lejátszóval ellátott házimozi-rendszer, sztereo hangfalakhoz csatlakoztatott hi-fi, s a cédrusfa íróasztalon álló hatvonalas telefonok, névjegykártyatartók, szélessávú Internet-hozzáféréssel felszerelt számítógép, tolltartók és jegyzetfüzetek. A halom tetején most egy nyitott dosszié feküdt, benne fotókkal, különféle lélegzetelállító modellek portfolióival, aktképekkel. Brigitta egy kis bőrborítású határidőnaplót vett el az íróasztalról, majd kinyitotta az egyik szekrénykét, és kivett belőle pár felcímkézett fogasocskáról lógó kulcstartót.
— Isa, indulhatunk, csak ezért jöttem fel. — mondta Brigitta, miközben bezárta a szekrénykét. Csak ebből az ösztönös elszólásból derült ki, hogy milyen öreg is valójában. A kulcsokat és a határidőnaplót a retiküljébe tette.
— Innen szoktad irányítani a modell-közvetítő ügynökségedet? — kérdezte András.
— Igen, a ghouljaim innen közvetítik Közép-Kelet-Európa legszebb emberpéldányait a nagyvilágba, én csak esténként járok be, ha szükség van rám. — bólintott a nő, ahogy lekapcsolta a villanyt. — De a magánklinika-hálózatomat egy másik, XII. kerületi villából irányítom, aminek tágas, a vizslató szemek elől elzárt udvara, és kellemes szanatóriumhangulata van. Meg van még pár ingatlanom szanaszéjjel a városban és vidéken. De ne várd, hogy erről listát nyújtok majd át neked!
Együtt léptek ki az irodából, a fél emeletet kibérlő ügynökség folyosójára. Csak az egyik irodában égett még a villany, az itt dolgozó két ember a tengerentúli partnerekkel folytatott tárgyalásokat intézte ilyen időben.
— És hol forgatjátok a pornófilmeket? — szemtelenkedett András, bár maga sem hitte, hogy választ fog kapni.
— Azt egy másik ghoulom intézi. — vallotta be Brigitta. — Neki is szabad bejárása van ide, és időnként előfordul, hogy egyik-másik lányt átsoroljuk abba a kategóriába. De nagyobbrészt igyekszünk tisztán tartani ezt a fertályt az ilyen dolgoktól.
András csak bambán pislogott.
— Ne nézz már ilyen idétlenül! — kacagott Brigitta — Még azt fogják hinni, hogy faszent vagy. A nyáj tagjai mindig is üzekedtek, ez a kaparó vágy mozgatja az emberiség cselekedeteinek nagy részét. Én csak lépést tartok a korral, amikor üzletet csinálok az egészből.
— És amit a keresztény és humanista gyökereidről mondtál? Ez az örökség feljogosít téged arra, hogy prostituáltakká zülleszd a nyáj egyes fiataljait? Szinte még gyermek nőket, akiknek talán az egész rövidke életét tönkreteszed azzal, hogy életük legszebb korszakában belekényszeríted őket ebbe a perverz játékba?
— Ugyan, ne légy álszent! Még Aquinói Szent Tamás is elismerte, hogy a prostitúcióra időnként szükség van, különben elvész egy vészszelep a társadalom egészéből. A humanisták pedig hasonlóképp vélekedtek. Az emberek pedig meghalnak, korosztályra és nemre való tekintet nélkül. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt, és így lesz évezredekkel az én halálom után is. Nehogy azt hidd, hogy ha én nem lennék, akkor ezeknek a lányoknak más lenne az élete. Én legalább élhető körülményeket biztosítok nekik: rendszeres orvosi ellátást, védekezést az AIDS ellen, kellemes lakásokat, megfelelő hirdetést, zaklatásoktól mentes munkalehetőségeket. Aki akar, az prostituáltként is anonimitásban maradhat, pornósztár nálam csak abból lesz, aki hírnévre vágyik. Az elitnek szánt luxus call-girljeink pedig még a jövőjükbe is befektetnek, hisz a megrendelők, akiknek kiközvetítjük őket, elképesztő kapcsolati tőkét jelentenek. Ha a lányok ügyesek, ezt az ismertségi kört később a saját üzleti karrierjük építésére fordíthatják. Ha úgy tetszik, ezzel álmokat valósítok meg. Inkább igazi feministának nevezhetnél… MI AKKOR ELMENTÜNK, ZÁRJÁTOK BE UTÁNUNK AZ AJTÓT! JÓ ÉJSZAKÁT! — kiáltotta Brigitta az éjszakázó beosztottaknak, majd kilépett az ügynökség ajtaján.
András most őszinte megvetéssel nézett a nőre, ahogy követte őt. Fél füllel hallotta csak, ahogy az irodában dolgozó férfiak illedelmesen válaszolnak Brigitta köszönésére.
— Te mindig ilyen cinikus voltál? — kérdezte tőle, mialatt bezárta maga mögött a lépcsőházra nyíló bejárati ajtót. Brigitta ezalatt már a régimódi liftet hívta.
— Nem mindig. — Brigitta hangjából ezúttal őszinte szomorúság hallatszott ki. — Hiszed vagy sem, egykor bábaasszonynak és herbalistának tanultam, több egészséges gyereket segítettem a világra, mint ahányat te egész életedben látni fogsz. Így alapoztam meg a mágikus képzésem alapjait, nálam jobb vajákost keresve sem találtál volna akkoriban. Ha úgy tetszik, igazi boszorkány voltam egy olyan korban, amikor a boszorkányokat még megégették, ha nem voltak hasznára az emberiségnek. A magam idejében csináltam én olyan trükköket is, amik hallatán ma is elképednél: ha például jó esély volt rá, hogy a születendő csecsemő nem fogja túlélni a szülést, a szenteltvizes beoltás helyett a saját véremet fecskendeztem be az anya méhébe, csak hogy túlélje a genezist a csöppség. Máskor egy a Gházi Giráj kánt elkísérő krími tatároktól ellesett rítussal biztosítottam a szülés során megsérült méhű anyák újra nemzőképessé tételét: a méhlepényt néhány gabonaszem kíséretében elástam az udvaron, kis földhalmot emeltem föléje, a földhalomra farakást tettem, majd ezen a miniatűr kunhalmon gyújtottam szent tűzet. Csak aztán… valahogy rájöttem, hogy a világ nem ilyen tiszta és üde hely. Nekem is sok mindent kellett elveszítenem ahhoz, hogy ilyen üressé és kiégetté váljak.
— Képzelem. — morgott András. Közben kellemetlen búgó hang jelezte, hogy megérkezett a lift, beszálltak, behajtották a rácsot maguk mögött, és elindultak lefelé.
— Feleslegesen vagy szarkasztikus. — törte meg a csendet Brigitta. — A helyemben te is ilyenné váltál volna. És nem mondd, hogy te más vagy, mint mi. Azt már tudom, hogy nem vagy képes vért inni úgy, mint a többi egészséges vámpír. De vajon képes vagy még emberi módra szeretkezni?
András egy ideig zavartan hallgatott. Közben megérkezett a földszintre a lift, kiszálltak belőle, és kiballagtak a megvilágítatlan lépcsőházi előtéren át a Dunára néző főbejárathoz. Odakint, az étterem előtti parkolóban egy 156-os Alfa Romeo várta Brigittát, többek közt ennek a kulcsait akasztotta le a fogasról az imént. Brigitta előhalászta a megfelelő kulcsot a retikülből, megnyomta a kulcstartón található távirányítót, hogy kikapcsolja a riasztót. Már a kocsi sofőrajtaját nyitotta a nő, amikor a kocsi átellenes oldalához fáradó András végre válaszolt.
— Igen. Ahogy az ételt is meg tudom emészteni. Ez is Cilla átkának a része. — fújta ki a levegőt.
— És hogy elégíted ki ezt az igényedet, mióta nem vagy ember? — faggatózott tovább Brigitta, mialatt a kormányzár kinyitásával foglalatoskodott. A hangja tompán hallatszott, amikor behajolt, és a retiküljét berakta a hátsó ülésre. — Csak nem randevúzgatsz még mindig? Vagy csupán egyszerűen onanizálsz?
András komoran összeszorította az ajkait, amíg azt figyelte, hogy a nő kinyitja az anyósülés melletti ajtót neki.
— Mielőtt vámpír lettem, volt egy többé-kevésbé állandó barátnőm, Ildi. Vézna, csúnyácska lány volt, olyan pulikutyaszerű hajjal, ami mindig kócosnak tűnt, de én valahogy szerettem. — válaszolta lassan, keserűen, de még nem szállt be. — A lány pszichológus volt, és rendkívül depressziós alkat. Amikor elkezdtem különféle ezoterikus szalonokba és egyházi társaságokba járkálni, hogy a nemzőatyámmal, Szvetlánával találkozgassak, azt hitte, megcsalom, és ez bizonyos értelemben így is volt. Valahogy mégsem váltunk el egymástól, túl gyengék voltunk a szakításhoz, pedig folyton csak egymást gyötörtük. Aztán jött az ölelés, meghaltam, és feltámadtam ebben a félhalott állapotban. Amikor kezdett feltűnővé válni a metabolizmusomat ért változás, Szvetlána megpróbálta Ildit a klán ghouljává tenni, de ő nem bírta tovább a feszültséget, kényszerképzetei lettek és öngyilkos lett. — András itt elhallgatott. Hírtelen nem tudott többet mondani.
Brigitta, aki közben beült a kocsiba, becsapta az ajtaját, majd áthajolt az anyósülésre, hogy onnan kikukucskálva jobban láthassa Andrást.
— Beszállsz végre? — kérdezte őszinte kíváncsiságról árulkodó hanggal, a legártatlanabb arckifejezést imitálva.
— Igen. — válaszolta kedvetlenül András, ahogy leakasztotta a hátáról az Addidas-táskát, bedobta a hátsó ülésre, aztán beszállt ő is. Becsapta az ajtót, és már a biztonsági övvel bajlódott, amikor mégis folytatta a történetet. — Ildi gyógyszereket vett be, és mire rátaláltam, már nem lehetett megmenteni. Azt hittem, megőrülök a veszteségtől, mindenre képes lettem volna, csak hogy visszakapjam, ezért ostoba naivitásomban a tremere páholytársaimhoz fordultam… — mialatt András a szavakat kereste, Brigitta beindította a kocsit, ügyesen körbenézve kihátrált az útra, majd elindult a belváros irányába. Nem úgy vezetett, mint egy nő, nem kereste a beszélgetőtársa arcát vezetés közben. — Mint kiderült, Ildi szelleme nem semmisült meg, csupán lidérccé lett, aki az én cserbenhagyásom felett érzett bűntudatában hozzám kötődik, ez rögzíti az árnyékvilágbéli létezéshez… ezért a tremere páholy nekromantája, Krzysztof Ducseszki elhozta a testét a hullaházból, közvetlenül a halála után, még mielőtt felboncolhatták volna. Néhány rátetovált mágikus pecsét segítségével sikerült konzerválni, és ismét életszerűvé tenni, megint van testhője, kellemes az illata, a színe is egészen emberszerű, a mozgása a régi. Több páholytársam is foglalkozott a kozmetikázásával, volt, aki fénytörő illúzióvarázst idézett rá, volt, aki egy speciális tinktúrát pumpált az ereibe, volt, aki a szellemi épségét biztosító pecséteket segített elkészíteni. Végül a páholytársaim visszaidézték belé a lidércet, aki így a járótetem test fogja maradt az anyagi világban… Szó szerint erre mondják azt, hogy a műtét sikerült, bár a beteg meghalt: Ildi továbbra is egy súlyos depresszióban szenvedő nő attitűdjével rendelkezik, egész nap kedvetlen, néha órákon át mozdulatlanul ücsörög egy széken, csendben sírdogál, vagy különféle pótcselekvéseket keres… A barátaival és a családjával már rég elveszítette a kapcsolatot, most ugyanolyan elszigetelt életet él, mint én, sőt, rajta talán még markánsabban kiütköznek a demencia jelei, mint rajtam. Tisztán emlékszik a halálára, illetve az őt ért változásra, és a lidérc létből fakadó hátrányokkal is rendelkezik… például mániákusan kötődik a régi emlékekhez, hadakozik a saját Árnyékával, látja az Alvilágot, mindazt, ami a Fátyol mögött van. Emlékszik a testen kívüli élményeire, a Kaszásra, aki kibontotta őt a burkából… én valószínűleg beleőrülnék egy ilyen emlékbe, és őrjöngve vetnék véget az életemnek. Őt viszont a mágikus pecsétek megakadályozzák abban, hogy kárt tegyen magában, bennem vagy a páholyom tagjaiban, ismét elpusztítani viszont nincs erőm, ezért jobb híján mellette maradtam. Most olyan, mintha az önálló akaratát vesztett ghoulom lenne, pedig én képtelen vagyok ghoulokat teremteni a híg vérem miatt. — András szava itt elakadt, még hosszú percekig hallgatott, mielőtt rászánta magát a folytatásra. — A kezdeti időkben próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Napközben ő jár-kel helyettem az emberek között, munkát keres, bevásárol, takarít, fizeti a számlákat, őrzi a lakásomat, kapcsolatot tart azzal a két-három halandóval, aki még mindig nem hagyott magunkra minket. Éjszakánként, alkonyatkor vagy pirkadatkor van egy pár üres óra, amikor ledől mellém, és vagy együtt tévézünk, vagy csak csendben fekszünk együtt az ágyban, és próbáljuk érezni a másik jelenlétét. Némán, szinte minden párbeszéd nélkül, mert egy ideje egyszerűen nincs már mit megbeszélnünk egymással… Kezdetben azért próbálkoztam őszintén beszélgetni vele, de… az életünk túlságosan is horrorszerű, egy valóságos megelevenedett rémálom… Ő mindenütt az elmúlás és a rothadás jeleit látja, én pedig a vérszomjammal küzdök. Hamar rájöttünk tehát, hogy bár első ránézésre ideális bizalmi viszonyt alakíthatnánk ki egymással, hisz mindketten természetellenes lények vagyunk, és így csak mi vagyunk egymásnak, a gyakorlatban a minket összekötő közös bűnök még jobban elszigetelnek minket egymástól, mintha egy tudatlan halandóval beszélgetnénk… Egyszer még az is eszembe jutott, hogy elveszem feleségül, de hát hogy mondhatnánk ki: „…amíg a halál el nem választ…”, ha egyszer már mindketten meghaltunk… Amikor nem bírtam tovább a magányt, időnként… megpróbáltunk szeretkezni… A nekrofília legocsmányabb formája volt ez: egy bestiális élőhalott fenevad próbál üzekedni egy érzéketlen járótetemmel… A legaljasabb állati ösztön csupán, semmi más… Ő zokszó nélkül tűri, természetesen, hogy kielégítsem a legkarnálisabb vágyaimat… néha figyelem, ahogy aktus közben üres tekintettel néz vissza rám, mert neki már nincsenek ilyen szexuális ösztönei… én meg ilyenkor úgy érzem, mintha megerőszakolnám… Egyszer még meg is haraptam, de hát nincs is igazi vére, csak valami híg, gusztustalan színű savó folyik az ereiben, amitől napokig rosszul voltam, és túlvilági hallucinációk gyötörtek… Szóval, mostanában egyre ritkábban vetemedek ilyesmire… De más halandóval sem próbálkoztam, valahogy soha nem mertem Ildit megcsalni… Közös kínszenvedés ez, nem szerelem. Maga a lassú haldoklás… a földi Pokol.
András ekkor feladta a gyónást. Brigitta nem válaszolt semmit, még csak rá sem nézett, némán vezetett. Nem mondja azt, hogy: „Lám te sem vagy különb. Éppolyan szörnyeteg vagy, mint én.” Pedig így lenne igazságos. Ha a képembe vágná mindazt, amit az előbb én hánytam a szemére — gondolta András.
Végül Brigitta befordult az Opera melletti kis utcák egyikébe, és némi keresgélés után talált egy szabad parkolóhelyet, ahová beállt, és leállította a kocsit. Kikapcsolta a biztonsági övét, de nem szállt ki, csak némán, a gondolataiba merülve üldögélt András mellett, és az utcai lámpák által megvilágított éjszakai várost figyelte. Vagy egy negyed óráig ücsörögtek így, mielőtt Brigitta ismét megszólalt volna.
— És mi a helyzet a többi vámpírral? — kérdezte. — Velük próbálkoztál már? Úgy értem, szexuálisan.
András csak egy újabb perc után válaszolt.
— Nem… igazán… Amikor még halandó voltam, és nem tudtam, hogy Szvetlána micsoda, egyszer volt egy elég… vehemens éjszakánk együtt. Technikailag szeretkeztem vele, de valahogy fura volt a teste… azt mondta, hogy épp menstruál, és ezért elment a kedvem a folytatástól. Az aktus után azonban ő megharapott, táplálkozott belőlem, és a kéj elviselhetetlen volt, így mégis találkozni akartam vele újra. Ez addig folytatódott, amíg meg nem ölt.
— És később, a halálod után? — érdeklődött tovább Brigitta.
— Amikor Szvetlána megpróbálta Ildit a ghouljává tenni, az első véradagok után feljött egyszer hozzánk, és rávette Ildit egy intim hármasra. Az aktus alatt Szvetlána táplálkozott mindkettőnkből, sőt, Ildi vérét megkóstoltatta velem is. Életem és halálom legerotikusabb élménye volt, de én még két napon át hallucináltam tőle, és ezalatt Ildi öngyilkos lett.
— Ennyi?
— Nem. — vallotta be András. — Amikor feltámasztottuk Ildit, s a rákövetkezendő hónapokban rájöttem, hogy nem képes többé a szexre, folyton Szvetlánához jártam nyavalyogni. Szánalomból kétszer lefeküdt velem, és még a kiegyensúlyozott vércserével se nagyon törődött.
— És mi a helyzet a spermával? — nézett fel valami fura, méricskélő tekintettel Andrásra Brigitta.
— Hogy érted ezt? — nézett vissza gyanakodva a nőre András.
— Úgy értem, van még életképes hímivarsejted? — faggatózott Brigitta.
András zavartan nézett a nőre.
— Miért kérded?
— Most igen, vagy nem! A kérdésemre válaszolj! — fortyant föl mérgesen Brigitta, ezúttal szemmel láthatóan elvesztette a türelmét.
András ezúttal nem merte túlfeszíteni a húrt.
— A második post mortem szexuális együttlétünk után Szvetlána furának talált pár dolgot, ezért csináltatott egy sor orvosi tesztet rajtam a páholy laboratóriumában. Akkor azt mondta, hogy vigyázzak magamra, mert elméletileg még képes vagyok gyermeket nemzeni. Azt mondta, hogy ez olyan lehet, mint azok a lombikbébik, akik az apjuk halála után készülnek, még ha hivatalosan nem is csinált soha senki ilyet.
— Értem. — bólintott elgondolkodva Brigitta. — Akkor gyere, szállj ki a kocsiból. — mondta, és maga is kinyitotta az ajtót.
— Hová megyünk? — kérdezte András.
— Időben megtudod. — válaszolta Brigitta, és kiszállt.
— Kezdem magam úgy érezni, mint valami ezredvégi Simlicissimus. — morgott András, ahogy kikapcsolta a biztonsági övét. — Ide-oda rángat az élet… akarom mondani: a halál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése