Vért könnyező Miasszonyunk — A fax

Ébredés
(Dráma egy felvonásban)
(Hogy komédia-e vagy tragédia, azt döntse el mindenki maga!)

Szereplők:

Doktor (Orvosnak hívni túlzás lenne, hisz a doktor nem a hivatása, hanem a hatalmi státusza.)
Páciens (Talán beteg, talán nem, de ezt nem kívülállóknak kell eldönteniük.)
Ápoló (Jellemzően gerinctelen, gyáva féreg, a rendszer készséges kiszolgálója. Élete csupa megaláztatás, és a sok kis megalkuvás visszavonhatatlanul gonosszá tette. Hogy gyengeségét leplezze, nála kiszolgáltatottabbakat kínoz.)

Játszódik egy steril, hófehérre meszelt falú, ablaktalan korházi szobában, valahol a Szovjetunióban. Falnál egy ágy, sarokban elektrosokk-gép.

Páciens ágyban fekszik. Doktor bejön, mögötte, az ajtónál az ápoló fenyegetően megáll

Doktor: Szervusz, fiam. Hogy vagy ma este?
Páciens: Köszönöm, Doktor úr, tökéletesen érzem magam. Nem is értem, mi szükség van arra, hogy ideszíjazzanak ehhez az ágyhoz.
Doktor: Ugyan fiam, ezt csak a te érdekedben tesszük. Ezt te is jól tudod. Nem engedhetjük meg, hogy véletlenül kárt tegyél magadban, vagy valaki másban. Nem engedhetjük, hogy szabadon mozogj, mielőtt megfelelő gyógyszeres kezelést kapnál. Csak így remélhetjük, hogy felgyógyulsz a betegségedből. Épp ezért vagyok itt én is: a gyógyszeredet hoztam.

Itt elővesz egy átlátszó folyadékkal teli kis üvegcsét. Az üvegcse tartalma egy elefántnak is elég lenne

Doktor: Egyszerű nyugtató. Ha beveszed, egy újabb napig fogsz aludni, anélkül, hogy álmodnál. Nincs több hallucináció, nincs több látomás, nincs több önálló gondolat. Nem fogsz többé olyan csúnya, valószerűtlen dolgokat mondani az embertársaidnak. Nem fogsz még egyszer olyan szokatlan dolgokat tenni, mint legutóbb, amikor behoztunk.
Páciens: De hát csak az igazat mondtam! Nem értem, miért engem hibáztatnak! Azt sem értem, miért gyógyítana meg az, hogy naphosszat öntudatlan és magatehetetlen vagyok?
Doktor: Erről nem nyitok vitát. Inkább teszek egy ajánlatot a számodra.

Itt elővesz egy bontatlan nejloncsomagolásba rejtett injekciós-tűt.

Doktor: Tudod, szerény kis országunkban, mióta dúl a kommunizmus, hiánycikk a steril injekciós-tű. Ezért, ha nem bánod, nem bontanám fel feleslegesen ezt a csomagot. A gyógyszeredet vízben oldva is beveheted, és nekünk sem kell felesleges erőszakot alkalmaznunk, csak azért, hogy beléd szúrhassuk a tűt. De ha makacskodsz, ha már megint nem vagy hajlandó jámbor birka módjára bevenni az ártalmatlanításod zálogát, kénytelenek leszünk drasztikusabb módszereket alkalmazni. És ez esetben garantálhatom, hogy nagyon fog fájni a beavatkozás. Nos, melyik lehetőséget választod?
Páciens: De hát nem értem, mi szükség van a gyógyszerre! Én nem vagyok beteg! Nem vagyok őrült! Azok voltak az őrültek, akik idejutattak! A többiek betegek!
Doktor: Ó, valóban? És mégis, mire alapozod ezt a hipotézisedet?
Páciens: Hát nem nyilvánvaló? Azok az emberek fényes nappal, a nyílt utcán gyilkolják az embertársaikat! Nőket erőszakolnak meg, gyerekeket kínoznak, és nyomorékra vernek mindenkit, aki ellentmond nekik. Lopnak, csalnak és hazudnak; s még a tetejébe egymásnak uszítanak mindenkit: szülőt és gyermeket, férjet és feleséget. Talán én vagyok őrült, mert nem látom be, mi szükség van arra, hogy néhány papír-fecniért egymás torkának essenek az emberek? Én vagyok az abnormális, mert nem látom be, miért kellene eltűrnünk, hogy az olyan alakok rabolják el lelkiismeret-furdalás nélkül minden munkánk gyümölcsét, akik maguk semmit sem tesznek, csak szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudnak? Talán egyedül én tartom furcsának, hogy lehallgató-készülékek és besúgók tucatjai figyelik minden lépésünket, és hogy szögesdróttal lekerített kolóniákon élünk? Egyedül én tartom abszurdnak, hogy azok, akik gátlástalanul ellopják a saját személyes naplóinkat és elolvassák a magánleveleinket, utána még minket neveznek bolondnak? Beteg vagyok talán, mert nem értem meg, mi szükség van erre a sok értelmetlen gyűlölködésre, ellenségeskedésre, erőszakra, alakoskodásra, hazugságra, kínlódásra, megaláztatásra? Talán normális az, hogy akik mindezeket okozzák, megússzák bármiféle felelősségre vonás, a legkisebb büntetés nélkül? Hát egyedül én hiányolom az emberi méltóságot? Egyedül nekem hiányzik a becsület? Manapság talán már senki nem igényli az együttérzést? Ma már mindenkit hidegen hagy a megértés iránti vágy?
Doktor: Lássuk, jól értem-e? Szóval azt mondod, hogy mi vagyunk az őrültek, csupán azért, mert úgy cselekszünk, ahogyan azt az imént felvázoltad? Ezek szerint te lennél az egyetlen normális közöttünk, csak azért, mert te nem vagy hajlandó alávetni magadat a mi — máskülönben rajtad kívül mindenkinek megfelelő, időtlen idők óta bevett gyakorlatú — szabályainknak? Jól értem? Ezt mondod?
Páciens: Igen, ezt. Pontosan ezt. Talán nem így van?
Doktor: Hadd meséljek el neked egy viccet, és ha elmondtam, te magad válaszolj a saját kérdésedre. Kíváncsi vagyok, megérted-e a lényeget. Lássuk csak… Egy kamion száguldozik az országúton, a sofőrje a rádiót hallgatja. Egyszer csak a következő híreket mondják be: „Kedves hallgatóink! Megszakítjuk adásunkat, mert egy váratlan rendőrségi jelentést kell közölnünk. A minszki országúton egy őrült ámokfutó garázdálkodik! Az illető egy kamionnal száguldozik, szemben a forgalommal, és könyörtelenül kitérésre kényszerít mindenkit, aki az úton halad. Már több száz balesetet okozott az ámokfutásával, az autópálya mentén mindenütt roncsok hevernek. Kérünk mindenkit, akinek kedves az élete, térjen ki az útjából, és messzire kerülje el azt az őrültet és a minszki országutat!” Ezt hallván a mi kamionosunk fejcsóválva elzárja a rádiót, aztán méltatlankodva felhorkan: „Ha csak egy őrült ámokfutó száguldozna ezen az országúton! De mind szembejön!”

Ezt hallván a páciens eszeveszett üvöltésbe kezd, dobálja magát, rángatja a szíjait.
Ápoló odaugrik, és pár jól irányzott ütéssel megpróbálja elcsendesíteni.
Doktor lemondóan felsóhajt, kibontja az injekciós-tűt, és beleszúrja a gyógyszeres üvegcse dugójába.

Találós kérdés: Na, vajon ki a nagyobb őrült itt?

Vége