2.
Ügyes — gondolta Brigitta, ahogy bájosan mosolyogva felnézett a vele szemben ülő férfira. — Nagyon ügyes. Ez a kis elsatnyult tremere valóban kiváló ismerője lesz a noddita történelemnek. Milyen kár, hogy nekem csak a magjára lesz szükségem…— De hangosan csak ennyit mondott:
— Jó munkát végeztél. Megérdemled tehát ezt a kis ajándékot. — azzal átnyújtotta a mindeddig az újságok tetején pihenő bőrkötésű kötetet Andrásnak. A vaskos alkotmány bőrkötése meglepően öregnek és kopottasnak tűnt, a belé fűzött könyvlapok széle megsárgult és hullámos volt, ráadásul úgy nézett ki, mintha számos különböző könyvből fűzték volna egybe, így minden blokknak más-más színe, állaga és vastagsága volt.
András váratlan mohósággal kapott utána, de nem merte azonnal fellapozni. Inkább lenyúlt az asztal melletti széken felejtett hátizsákjához, kinyitotta azt, belényúlt, és elővett egy csomag sterilizált nejlonkesztyűt, egy speciális szerszámokkal teli, tolltartószerű műanyag csomagot, meg egy apró palmtopot. Felnyitotta a palmtop tetejét, bekapcsolta, beírt pár paramétert, majd felhúzott egy pár kesztyűt, és csak ezután mert hozzáérni a kötethez. Remegő kézzel lapozta fel azt, és elégedetten nyugtázta, hogy a kezdeti hipotézise nem volt valótlan, a bőrkötés csak viszonylag kései, talán a XVIII. század végében készült, amúgy a könyv több különböző régi nyomtatvány és kódex egybefűzésével készült. A kötés belső papírborításába pecsételt ex libris szerint a kötet Literáti Nemes Sámuel könyvtárában is megfordult, valószínűleg onnan került valamilyen úton-módon Brigitta magángyűjteményébe. Ez nem sok jóval kecsegtette a reménybeli olvasót, hisz köztudott, hogy Literáti Nemes Sámuel a romantika nyelvi és történelmi dokumentumokat hamisító irodalmi vadhajtásának legnagyobb magyar képviselője volt.
— Tudom, mire gondolsz — szólt közbe Brigitta, ahogy meglátta, hogy András a borításba nyomott pecséteket nézegeti. — Abban a korban, amikor teljesen megszokott dolognak tűnt az Osszián énekhez hasonló irodalmi fikciókat megalkotni, lehet-e komolyan venni egy ilyen forrásmunkát? De szerintem az alaposabb kutatás fényt fog deríteni a részletekre, hogy mennyi ebből a hamisítvány, és mennyi a valódi.
Amíg Brigitta beszélt, András felnézett rá, de kisvártatva ismét az előtte fekvő lapokat figyelte. A kötet első szakasza egy szépen illusztrált, színes ősnyomtatvány volt, aranyozott iniciáléival, kezdetleges kottáival le sem tagadhatta, hogy Mátyás híres Corvináinak egyike volt. A kották és a neumák alá írt gregorián himnuszok, valamint a képek valamiféle ószövetségi mítoszkört idéztek, ami látszólag az ember teremtésével, és az első emberpár elkárhozásával foglalkozott, ám a helyszínek szokatlannak tűntek — Etiópia, Egyiptom, Szíria, Örményország, a Szentföld és India —, és a képeken ábrázolt hermafrodita, sziámi-ikerszerű emberpárok is jobban illettek volna a reneszánsz itáliai valami neoplatonikus dialógusába, mint egy keresztény ciméliába. Talán az egyik keleti egyház himnuszköltő iskoláiból kölcsönözték az alapjait.
Szvetlána örülni fog ennek! A mi gyönyörű zenei alkimistánk minden mágikus kottát vissza tud fejteni. — gondolta András.
A kötet második része egy geográfiai mű volt, ami a címlap szerint Honterus brassói nyomdájában készült, a felirat szerint 1549-ben, ám a térképmellékleten nem a Rudimenta Cosmographia-ból is ismert, javított Erdély-térkép, de nem is a Kárpát-medence közismert, Lázár deák-féle ábrázolása virított, hanem valamiféle bárói birtokrendszereket bemutató metszet, szabvány ptolemaioszi vetület-rács közé szorítva. A hosszúsági köröket a humanista Vitéz János udvarában dolgozó csillagász, Peuerbach György által készített Tabulae Varadiensis kezdőpontjához, Nagyváradhoz igazították. A részlet utolsó oldalán egy színes címer árválkodott, András döbbenten ismerte fel Bakócz Tamás mostohafiának, a Habsburgok németalföldi főtanácsadójának, a dúsgazdag portugál kalmárcsaládba beházasodott Maximilianus Transylvanusnak, azaz Erdélyi Miksának a személyi címerét. Ő volt az, aki magyar tudományos könyvekkel látta el a Magellán-expedíció navigátorait, és portugáliai pálos szerzeteseket küldött a dél-amerikai missziókba.
— Tudod, mi ez? — Nézett fel András izgatottan Brigittára. — Ha jól emlékszem, még Mátyás király uralkodásának utolsó éveiben egy kiváló szakemberekből álló csoport megpróbálta korszerű térképészeti felméréssel számba venni a Magyar Királyság területét és birtokviszonyait. Míg a felmérés tartott, meghalt Mátyás, s vele együtt odalett a munka befejezéséhez szükséges pénz is, csak ímmel-ámmal folytak be kisebb-nagyobb adományok Mátyás egykori titkára, az időközben esztergomi érsekké előlépett Bakócz Tamás humanista köreinek jóvoltából, hogy a térképészek befejezhessék, amit elkezdtek. Végül Bakócz titkára, Lasarus Rosetus, közismertebb nevén Lázár deák vette át a munka irányítását, és ő a pontosság kedvéért felkérte több a bécsi egyetemen oktató kartográfus ismerősét, hogy segítsenek a munka szakszerű kivitelezésében. Ám az állandó pénzhiány és a különféle világpolitikai események miatt kénytelenek voltak évtizedekig várakozni az adatok publikálásával, és mialatt a nyomdai előkészületeken dolgoztak, Lázár deák előzékenyen átszámította a térkép értékeit az ókori geográfus, Ptolemaiosz által kezdeményezett szív alakú görbe vetületre. Valaki azonban az illusztris bécsi társaságból ellopta az átszámított térképadatokat Budáról, közvetlenül a királyi levéltár titkos állományából, és a saját nevén kinyomtatta azt Ingolstadtban, még 1522-ben. Csak épp azt nem vette észre senki, hogy az ellopott térkép adatai már eleve torzítottak, hogy megfeleljenek a ptolemaioszi görbületnek. Épp ezért a korabeli Európa térképei még évszázadokon át ferdén mutatták a Kárpát-medencét, mert mindannyian ezt a hibásan olvasott Lázár deák-féle térképet másolták le. De aki ezt készítette, az pontosan tudta, hogy mi volt az eredeti koncepció, sőt, valami mást is jelölni szándékozott…
Brigitta csak kajánul elmosolyodott, jelezve, hogy valószínűleg jobban ismeri a témát, mint András valaha is fogja.
— Ja! Egész elfelejtettem, hogy kivel is beszélgetek… — fordult ismét a könyv felé András.
— Isa, hát te is az a fajta könyvmoly vagy, akit még egy vonzó nőnél is jobban le tud kötni egy jó könyv? — csipkelődött Brigitta, de András ezúttal oda se figyelt rá.
A kötet harmadik része a világkalandor Jacobus Palaeologus egy mindeddig ismeretlen teológiai traktátusát tartalmazta, amit az impresszum szerint a lengyel Rakow-ban, a „reformáció jobbszárnyának” északi fellegvárában nyomtattak ki. Közvetlenül ezután következett egy utólag befűzött, kézzel írt, pár oldalas polémia, ami az aláírás szerint Pázmány exegetikai tevékenységét dicsérte, és ami Palaeologus állításait igyekezett megcáfolni. András e két részlet láttán egy kicsit jobban elmélyedt a sorok közt, és borzongva vette tudomásul, hogy a két mű bizonyos héber nyelvű ószövetségi apokrifokkal és egyes arámi nyelvű toszefta-idézetekkel foglalkozik, nagyobbrészt Káin és Ábel nemzetségeinek ürügyén. E harmadik rész függelékében ott volt egy a XV. századi reformer ferencesnek, Temesvári Pelbártnak tulajdonított sermo. A letisztult skolasztikus latinsággal megfogalmazott prédikáció szövege furcsa mód összecsengett mind Pázmány, mind Palaeologus szavaival, pedig András biztos volt benne, hogy ezt a példabeszédet nem látta sem a háromkötetes Sermones Pomerii de Sanctis, sem a Stellarioum coronae Beatae Mariae Virginis, sem a Rosarium publikált mintaszövegeiben.
— Nem tudom, mennyire vagy járatos a teológiai irányzatokban, de tudnod kell, hogy ez a nagyképű szélhámos Palaeologus állította, hogy az emberiség nem egy őscsaládtól származik, hanem többtől. Több Ádám volt, és még több Éva vagy Lilith, így emberfajból is számos létezik. — kommentálta Brigitta a szöveget, ahogy észrevette, hogy András hol is tart éppen. — A szövegben idézett Talmud-részleteket Vehe-Glirius gyűjtötte be valahol vándorlásai közepette, ő adta azt a mesterének. Érdekes, hogy a modern paleontológiai kutatások és az emberiség genetikai állományának vizsgálata milyen szinten cseng össze egy-két ilyen bibliai legendával, pedig én a munkám miatt gyakran foglalkozok ilyesmivel…
— Tudod te egyáltalán, hogy a tremerék mennyi pénzt ölnek évente az emberiség genetikai állományának feltérképezésébe? A mitokondriális Évával kapcsolatos kutatásoktól a hulladék DNS tulajdonságainak megfejtésén, a Humán Genom Projekten és az Y-kromoszómás ősatyák beazonosításán át az őssejtek funkcióinak felméréséig mindenben benne van a kezük. Az egyik tremere mesterem még vicceket is szokott mesélni arról, hogy a genetikai Éva és a genetikai Ádám soha nem találkozhatott egymással, hacsak Éva nem lett szintén vértestvér, mert a biológiai órával kapcsolatos kutatások szerint kemény 60.000 év van közöttük, legalább. De mesélt már a Lembák Cohen-génjeiről, Dzsingisz-kán Arany Ágának genetikai markereiről, vagy Mohamed próféta leszármazottjairól, az úgynevezett Szájjidokról. Jobban ismerjük az egyes népek antropológiai és egészségügyi kondícióit, mint maguk az emberi orvosok. Olyan számítógépes geneológiai táblázataink vannak, amit régészeti ásatásokból és más, illegális forrásokból származó génmintákkal egészítünk ki, hogy feltérképezzük az emberiség teljes biológiai történetét… — András hirtelen ráébredt, hogy szórakozottságában talán túl sokat mondott. Ijedten hallgatott el, majd szinte reszkető kézzel lapozott tovább. Ez a könyv túlságosan is felizgatta, már nem tud logikusan gondolkodni.
Ezután következtek az érdekesebb tételek. A kötet negyedik nagy egysége ugyanis egy görög nyelvű bizánci matematika-tankönyv volt, különféle geometriai ábrákkal és logikai érvelésformulákkal kiegészítve. Ez volt az első olyan szakasza a könyvnek, amit leheletfinom pergamenre írtak, és András a benne előforduló matematikai jelölések meg a görög ligatúrák alapján úgy tippelte, hogy valószínűleg ez a könyv legkorábban keletkezett része, de a koiné szöveg még ősibb volt: valószínűleg az alexandriai Museionban készült, még a Krisztus születése előtti századokban, és sokat merített Arkhimédész elveszett munkáiból is. András az antik matematikához kevéssé értett, az azonban még neki is feltűnt, hogy a kódex egyes részei kriptográfiával foglalkoznak („Majd egy évezreddel al-Kindi előtt!!!” — villant az eszébe), mások csillagászati és kozmológiai problémákat tárgyalnak, megint mások pedig olyan feledésbe merült matematikai megoldásokat tartalmaztak, amelyek ismeretében ma kb. 1500-2000 évvel tartanánk előbbre a matematikában és az elméleti fizikában, mint valójában. A pergamentömb utolsó pár lapja már egy akhmími kopt dialektusban írt gnosztikus iratnak tűnt (Andrásnak erről eszébe jutott, hogy a kései antik auktorok a felső-egyiptomi akhmímiakat tartották a legjobb varázslóknak), benne mindenféle értelmetlen varázsformulával, ábrákkal, meg különféle kharaktérekkel, amik alá obskúrus angyali neveket írtak. A szakasz utolsó oldala egy hieroglif jelekkel teleírt, töredezett papiruszdarab volt, amit valamilyen ismeretlen, de hatékony módszerrel ráragasztottak az utolsó pergamenlapra, így kímélve meg a felmorzsolódástól.
— Én is valósággal szédülök, valahányszor meglátom ezt a szakaszt — vallotta be Brigitta.
András ezúttal fel se nézett, csak kinyitotta a kis tolltartószerű tasakot, és elővett belőle egy speciális szemüveget meg egy különleges zseblámpát. Brigitta önkéntelenül hátrahúzódott, ahogy András felvette a szemüveget, majd a lapok fölött bekapcsolta a speciális ultraibolya fényt. A kékes színű derengésben halovány másodlagos ábrákat pillantott meg a szemüvege lencséjén át.
— Isten, ha vagy az égben! — Sóhajtott fel szinte extázisban. — Ez egy palimpszeszt. Jelenleg még nem tudom biztosan, hogy mi lehetett a lekapart eredeti tartalom, de otthon a páholyban pillanatokon belül rekonstruálni tudjuk majd azt is.
— Ó, tudtam, hogy imádni fogod. — mondta Brigitta. — Aki írta, a valóság olyan mélységeibe is belátott, ahová te vagy én soha nem juthatnánk el az ép elménk veszélyeztetése nélkül. Valósággal érzem, ahogy a túloldal lényei lesnek minket az egyenletekbe rejtett kiskapuk kulcslyukain keresztül. Ezért is félek attól, hogy mit szabadíthatsz el a zseblámpád fényével…
De András már ki is kapcsolta a lámpát, és lapozott tovább. A következő nagyobb egység egy finom selyempapírra írt szakasz, ami tüzetesebb vizsgálatra egy arab betűkkel lejegyzett magyar nyelvű napló oldalainak bizonyult, valahonnan a XVI. század második feléből. A szerző egy magas rangú janicsártiszt, talán valamelyik terdzsümán lehetett, igazi renegát, aki bejáratos volt a szultáni szeráj legbelső köreibe is. Bejegyzéseit gyakran szakították meg török és perzsa versek, hősök történeteit elregélő hikájék, bejt-alapú gazelek és kaszidák, murabbák, himnuszok, imák, Mohamed próféta életét feldolgozó szíra-részletek, sőt, két-három anatóliai varázsábra is volt közöttük. A szakasz közepén volt pár berber rovásírással, úgynevezett tifanagh-gal írt részlet, ami különféle varázstalizmánok, ta’vízok képével volt illusztrálva. Volt itt minden: szufi imazászló, dzsinnek és ifritek megkötésére szolgáló lámpások és gyűrűk, fémlapokból összeillesztett berber nyakláncok és kézpántok, csörgők és zsákocskák, körbe zárt imazighen-figura, hamszának nevezett ötujjú tenyér, széma-ujjak, tjet-csomó, dzsed-oszlop, udzsat-szem, apró fajanszvíziló, groteszk kis Bész-figura. A szakasz rákövetkező oldalain egy ismeretlen írástípussal írt fejezet volt olvasható, András arra tippelt, hogy ez valami azóta kihalt kaukázusi nyelv, talán a kaukázusi albán egyetlen fennmaradt emléke lehet. Ez a bizarr részlet az elrendezéséből ítélve valamiféle lista lehetett, talán egy nagyobb szövegkorpusz tartalomjegyzéke, egyfajta kánontábla lett ide átmásolva. A szakaszt egy avesztai perzsa írásjegyekkel lejegyzett, nagyobb lélegzetű iromány zárta, amibe véletlenszerűen pár ékírásos mauzóleum-feliratokat koppintó sor lett beszúrva. Ezt András nehezebben tudta kisilabizálni, mivel ezt a bizarr avesztai ábécét mesterségesen hozták létre a dzsundi-sápuri tudományos akadémián a főpapok a szasszanida-perzsa birodalom utolsó éveiben, de első ránézésre egy rendhagyó iszlám fatva- és hádisz-gyűjteménynek tűnt. Valami azonban nem stimmelt. András végignézte még párszor, mielőtt világosság gyúlt volna az agyában: ez a rendhagyó jogi kódex egy ősi zoroasztriánus vallásjogi értekezés, a Madigan i Házar Dadestan egy bővített verziójának másolata lehetett, amiben valaki a vérfertőző családi kapcsolatok rituális jelentőségéről áradozott. A szabály-gyűjtemény tehát egyfajta ó-árja fajnemesítési szabálykönyv lehetett.
— Ez alapján nemesítitek a ghoul-családokat? — nézett fel András a furcsa opálszín szemüvegében. — Eddig valahogy nem esett le, hogy a perzsák kötelező vérfertőzésről, az úgynevezett khvedodahról szóló törvényei kapcsolatban állhatnak a vérvonaladdal. Pedig logikus. A szent vérnász áldást hoz a vérvonalra, mágikus képességekhez juttatja az elkövetőit. Lót története is ezért szerepel a Bibliában, mert ebből az áldást hozó vérfertőző kapcsolatból született az Izraelt naggyá tevő Dávid király egyik őse, Moáb is.
— Ugyan — legyintett Brigitta. — A fajnemesítés az állatvilágban is gyakran úgy néz ki, hogy a legközelebbi rokonokat keresztezik egymással. Ez ugyan felerészben genetikai degenerációt okoz, azonban az ilyen kapcsolatokból született lények másik fele generációról generációra egyre tökéletesebb lesz. Így nemesítették ki a leggyorsabb versenylovakat, a legszívósabb vadászkutyákat, de még a haszonnövények egy részét is. Csak a mi modern európai kultúránk tartja ezt furcsának.
— Hogy is volt az a dolog Báthory Gáborral meg Báthory Annával? — engedett meg egy szarkasztikus megjegyzést András, ahogy továbblapozott.
Épp egy igazi ritkaság következett: egy korai iszlám varázskönyv, ami Ibrahim Müteferrika, az első iszlám nyomdát létrehozó, kolozsvári származású konstantinápolyi hivatalnok nyomdájából került ki. A címlapon Mikes Kelemen kézzel írt ajánló sorai voltak olvashatóak, Müteferrika tehát eredetileg neki ajándékozhatta a kötetet Rodostóban, a címzett nevét azonban valaki kikaparta, a név helyén tátongó rés engedni látta a következő lap ábráit. A mágikus négyzetekkel, pecsétekkel és litániákkal teli kötet ismeretlen első tulajdonosa cirill és héber betűkkel lejegyzett román nyelvű lapszéli bejegyzéseket hagyott a kötetben.
— Azt tudod, hogy az iszlám világ nem tartja minden esetben bűnös tettnek a mágiát? Hisz a mindenható Allah megengedi, hogy csodák történjenek az ő nevében. A muszlim vallásjogászok csak a rontó hatású fekete-mágiát tiltják, no meg az olyan praktikákat, amiben nem szerepel Allah 99 neve közül az egyik sem. — mormogta szórakozottan András a szemüvege mögül, miközben fel se nézett a könyvből. — A népi vallásosság keleten valahogy jobban megőrizte a régi hiedelmeket, és ehhez idomult a legtöbb jogi iskola is, így csak a szaud-arábiai vahábiták puritán vallásfelfogása tiltja az ilyen megnyilvánulásokat. Ma is megszokott látvány, hogy az ember varázseszközöket és ráolvasásokkal teli cédulákat árusító sejket talál a mecset kapujában. A szufi misztikusokról és a berber marabukról pedig már nem is beszélek…
— Miért, ahhoz képest, hogy a Kr. e. 600-as években lezajlott Josiás-féle reform után Juda kizárólag a Jeruzsálemi Templomhoz kapcsolódó letisztult monoteizmust ismerte el, a Biblia is teli van baálokkal, aserákkal, teráfokkal, bámákkal, betilekkel, kanoshokkal, és még ki tudja, mi mindennel. — vonta meg a vállát Brigitta. — És olvastad például Bornemissza Péter 1578-as Ördögi kisírteteit? A benne fellelhető vallástörténeti kincsesbányát, például Tardoskeddi Szerencse Benedekné bájoló imádságait máig emlegeti a magyar néprajzi kutatás. Szerintem a népi vallásosság és a letisztult teológia a kortárs keresztények gondolatvilágában is gyakran tudathasadásos viszonyban él egymással. Attól, hogy valaki keresztény, még hihet az ufókban, a szellemekben vagy akár még a demokráciában is!
De András gondolatban már máshol járt: épp egy színes botanikai ábrákkal és alkimista eszközökkel illusztrált részhez érkezett, aminek szövegét egy teljesen ismeretlen nyelv teljesen ismeretlen írásjeleivel illusztráltak. András hátborzongatóan ismerősnek találta a kompozíciót, úgy vélte, hogy a Voynich-kézirat egy eddig ismeretlen másolatára bukkant. A papír azonban, amire a kódexmásoló felírta az obskúrus logikájú szöveget, a vízjel alapján a lőcsei papírmalomban készült. Lehetséges, hogy a Voynich-kézirat tényleg Rudolf prágai udvarából került elő, és az ifjabb Dee doktor, Arthur magyarországi körútja során készült belőle ez a másolat? És vajon ki fogja ezt elolvasni? Hisz a kéziratot a szaktudósok a kriptográfia Szent Gráljának tartják. Persze Walter Höllenzwinger von Kauen egyszer mesélte, hogy ő még Antwerpenben, a Monas Hieroglyphica megírása idején egy életre lekötelezte az idősebb Dee doktort, Johnt (vagy ahogy a könyve impresszumában állt: Ioannis Dee Londinensist), aki az ottani Arany Angyal fogadóban időztében megkérte őt, hogy segítsen lefordítani Johannes Tritemius Poligraphia című művét. Az akkor még szabadúszó ghoulként tevékenykedő, magát magyar nemesúrnak és Habsburg diplomatának bemutató Walter ezt könnyedén megtette, mivel nem egyszerűen csak korának egyik legcsiszoltabb latin nyelvtudású humanistája volt, de ifjúkorában személyesen is ismerte Tritemius mestert, és így egyenesen tőle tanulta a kriptográfia és az angelológia speciális nyelvezetét. John Dee aztán részben Walter invitálására jött az első, 1563-as kárpát-medencei tanulmányi körútjára, hogy az alkímia mesterségének egyes, csak itt elsajátítható fogásait eltanulja. A kalandos életű pontifex akkor bemutatta őt Pozsonyban a reformációval szimpatizáló Habsburg Miksa császárnak is, majd később része volt abban is, hogy az akkor angliai peregrinációban élő Laszky János püspök 1583-ban megkeresse John Dee-t és Edward Kelley-t, s meginvitálja őket családostól Rudolf prágai udvarába, illetve unokaöccsének, Laszky Albertnek a felvidéki birtokaira. Így keveredett bele tehát a világhírű anglikán tudós-kém a Laszky család egészen Lengyelországig elgyűrűdző intrikáiba és botrányaiba. Lehet tehát, hogy Walter többet tudna mondani erről a kézirat-variánsról?
András tovább lapozott, s így jutott el egy szövegrészhez, ami eredetileg talán egy cirill betűs, kézzel másolt görög-katolikus liturgikus tankönyv pár oldala lehetett, benne a szimandronhoz és a különféle célszerűen felszentelt harangokhoz kapcsolódó mágikus hatások taglalásával. Aki ezt ismerte, az mágikus aegiseket telepíthetett mindazokra a vidékekre, ahol még hallani lehetett ezeket a hangokat. Ennek Szvetlána megint csak örülni fog. — morfondírozott András.
Majd egy másik rendhagyó nyomtatvány következett. A szöveg első része egy szerző nélküli örmény világkrónikának látszott. András némi lapozgatás után úgy vélte, hogy ez is egy variációja lehetett annak a geneológiai műnek, amit a legendás hírű, de a gyakorlatban szinte ismeretlen szír szerző, Mar Abbasz Katina világkrónikájának tartanak.
— Tudtad, hogy a neve alapján az évezredek óta a szír sivatag homokja alá temetett város, a tell Qatna melletti faluból származó szír egyházatya, Mar Abbasz Katina csak onnan ismert, hogy több örmény világkrónika is azt állítja, hogy az ő könyvéből másolták az örmény nép őstörténetére vonatkozó adatokat a későbbi szerzők? — Tette fel a költői kérdést András, miközben a könyvet lapozta. — Szavahihetőségének azonban ellentmondani látszik, hogy történetét a hellenisztikus kalandregényekre jellemző formulával kezdi: „egy elhagyatott ókori város romjai közt félig elfeledett ékírásos feliratokra bukkantam, ezekből olvastam ki az örmény nép őstörténetét…” Milyen véletlen, hogy épp mostanában leltek egy mindeddig teljesen ismeretlen ékírásos könyvtárra a Qatna romjait feltáró régészek! Vajon mennyi ideig fog tartani, míg valaki kapcsolatba hozza a dolgot az örmény őstörténet elveszett bizonyítékaival?
— A műveltségeddel még mindig le tudsz nyűgözni engem. — vallotta be Brigitta. András ezúttal nem dőlt be a hízelgésnek, ezért pár pillanat után folytatta. — Csak úgy tűnik, mindenütt összeesküvéseket látsz.
Maga a szöveg azonban egy eddig ismeretlen variánsnak látszott, ami sokat foglalkozott a Noé bárkájáról leszállt ősatyák leszármazási tábláival, illetve ezeknek az uraknak, pl. Hajknak a földhöz köthető mágikus tulajdonságaival. András áttanulmányozta a szöveg címlapját is, illetve leellenőrzött pár dolgot a palmtopján, és elgondolkodtató következtetésekre jutott. A szöveg alapján úgy tűnt, hogy a krónikát azokkal a Tótfalusi Kis Miklós által kifaragott örmény antikvákkal nyomtattak ki, amit a híres nyomdász Mattheosz Vanandeci megrendelésére készített még 1690 előtt Amszterdamban. A címlap felirata azonban arról tanúskodott, hogy a könyv Nor-Dzsulfában, a szafavida sahok iszfaháni fővárosában található, elkülönült örmény negyedben készült. Az oszmán-török túlerővel küzdő siíta sahok legnemesebbje, Nagy Abbász a mai Azerbajdzsán területén található Dzsulfából elhurcolt örményeket erőszakkal telepítette le az általa építetett új perzsa fővárosban, hogy itt bekényszerítsék őket az oszmán devsirme-rendszer mintájára megszervezendő új szafavida közigazgatásba, az úgynevezett ghulám-rendszerbe, amivel egyfajta iráni janicsár-sereget próbáltak létrehozni a birodalomban elszórtan élő keresztényekből. Erre azért volt szükség, mert Nagy Abbász így akarta megtörni az uralkodói jogköreit fenyegető fanatikus katonai szekta, a „vörösturbános” kizilbas törzsek hatalmát. Tovább komplikálta a képletet, hogy a könyv végén megtalálható volt egy örmény-grúz, illetve egy grúz-örmény szótár is, aminek grúz betűit Tótfalusi Kis Miklós a moszkvai száműzetésében élő grúz királynak, Artsilnak szánta. Azonban a nyomdatörténészek tanúságtétele szerint ez a grúz betűkészlet soha nem érkezett meg rendeltetési helyére, hanem elakadt Svédországban. Akkor tehát ki és hol nyomtatta ki ezt a könyvet?
András épp a rákövetkezendő szakaszhoz lapozott volna, amikor megérkezett a pincér a borral. A fickó furcsálkodó arccal nézte a vizsgálószemüvegben és kesztyűben matató Andrást, és az őt pajzán vigyorral figyelő Brigittát.
— Megengedik, kérem? — ügyeskedte az asztal közepére a jégtartó edényt, miközben András arrébb tette a könyvet és az eszközöket az asztalon. Azonban munkájából felnézve hamar észrevette, hogy a jégtartóban nincs jég.
— Köszönjük szépen — válaszolta Brigitta, amíg a pincér kibontotta a borosüveget. — De úgy hiszem, innentől boldogulunk magunk is.
— Ahogy gondolják. — mondta a pincér, és eltávozott, otthagyva a bontott üveget a jégtartó edényben.
— Arra már sikerült rávennem őket, hogy ne tegyenek jeget a jégtartóba, de azt hiszem, nehezen tudnám kimagyarázni azt, hogy miért van az üvegben vörösbor helyett véresszencia. — mondta kaján farkasmosollyal Brigitta, ahogy elvette az András oldalán levő kristály borospoharat, és elkezdett vérvörös nedűt önteni belé. Miután végzett, önmagának is töltött belőle. Szemmel láthatóan örült annak, hogy végre rendeltetésszerűen használhatja a kristálypoharat, amivel András érkezése előtt játszott.
— Honnan szerzed az alapanyagot? — kérdezte András, ahogy gyanakodva beleszagolt a vérbe. Érezte, ahogy a vér szagára valami megmozdul benne, és az állkapcsából előugrottak a vámpírfogai. — És hogy tartod frissen? Ennek majdnem olyan az állaga, mint az igazi bornak — tartotta fény felé a poharat András. Komikusan festett, ahogy ott kesztyűben és vizsgálószemüvegben, homlokán kendővel, kitolt vámpírfogakkal nézegeti a vérrel teli kristálypoharat.
— Szakmai titok — kacagott Brigitta, majd belekortyolt az italba. Immáron neki is látszottak az állkapcsából előugró szép fehér vámpírfogai. — De igyál csak nyugodtan belőle. Ízletesnek fogod találni: egy csinoska tinédzser fotómodellből nyertem, aki az ügynökségemnek dolgozik.
— Igaz, el is felejtettem, hogy te ilyesmivel is foglalkozol. — grimaszolt András, ahogy megízlelte a vért. — És mi az igazság arról a luxusprostituáltakat futtató hálózatról, amit azzal a ventrue aranyifjúval, Thurzó Izidorral együtt tartasz fenn? Igaz, hogy ők mindannyian a te plasztikai sebészettel foglalkozó klinikáidon kapnak formatervezést?
Brigitta meglepetten ráncolta össze a szemöldökét.
— Most gonoszkodsz? Én talán faggatlak téged a szeretőidről vagy az anyagi hátteredről?
— Jól van. Látom, megint érzékeny témára tapintottam. — legyintett András, akin a megivott vér hatására kezdtek jelentkezni a vámpíri skizofrénia, a spirituális vérszomj jelei. — De a vér tényleg finom. Van valami hamisíthatatlan „szűzkurvás” zamata.
— Gondolom, a trágár kifejezéseket is a vér megrészegítő hatásának tudhatom be. — nyalta meg az ujját Brigitta. Tapasztalatból tudta, hogy az a tinédzser fotómodellecske is hasonlóan trágár szavakat használ. — Szvetlána mesélt nekem erről, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan jelentkeznek a vérivás mellékhatásai. Minden tremere látnok ilyen őrült, mint te?
András arca váratlanul elkomorult.
— Mintha Szvetlána kicsit túl sokat beszélne neked a mi belső titkainkról — sziszegte a fogai közt.
— Valóban? — Vonta fel a szemöldökét Brigitta. — És mit gondolsz, te minek köszönheted azt, hogy láthatod ezt a kötetet?
Andrásnak el kellett ismernie, hogy ez talált. És az is lehet, hogy nem tudta biztosan, hogy látnok vagyok, amíg a gorombaságommal el nem árultam neki — gondolta. — Jobban kéne vigyáznom arra, hogy mit beszélek előtte, hisz ez a találkozás valahol egy burkolt hírszerző kihallgatás is egyben. A tzimiszkészek legtöbbje ma is ősellensége a tremeréknek, a Báthory család csak a fiatalsága miatt nyerte el a bécsi páholy bizalmát. Ez viszont, lehet, hogy fordítva nem igaz.
Így hát egy húzásra felhajtotta a poharában levő vért, aztán inkább visszatért a könyv vizsgálatához. Épp egy olyan rész következett, amit András egyáltalán nem tudott elolvasni, a szöveg ugyanis egy régi kínai kalligráfia-festő kézírásáról tanúskodott. A szöveget kísérő ábrák, ha lehet, még jobban fokozták a rejtélyt, mert ezek alapján a könyv vagy egy taoista szexuális kézikönyv, vagy egy akupunktúrás pontokat bemutató anatómiai leckefüzet, vagy egy emberi nyersanyagra alapozott szakácskönyv lehetett. András valósággal libabőrös lett az illusztrációban található kannibalisztikus jelenetek láttán, ami azért nem sűrűn fordult elő vele, mióta vámpírrá lett. Brigitta megértette, min járhat az esze.
— Keleti rokonaink, úgy tűnik, nem finnyáskodnak az étkezési szokásaikban. Ha úgy látják jónak, megeszik az emberhúst is.
— Tudom — bólintott szórakozottan András. — Már volt dolgom velük — majd összerezzent. A pokolba is, már megint elszóltam magam. De hát mit tegyek, ez a könyv lenyűgöző! Itt van például ez az utolsó szövegrész: ez egy iskoladráma, ami látszólag olyan, mintha valami reformációkori prédikátor, mondjuk Sztárai Mihály készítette volna a hitvitázó irodalom részeként. Csak éppen a történet keretei rendhagyóak: ez a történet a Második Városban, Hénoch-ban játszódik, és a Vízözön előtti ősatyák a főszereplői!
Az egész könyvet egy székely-magyar rovásírással lejegyzett levél zárta, ami látszólag a Habsburg Titkos Kancelláriának készült jelentésnek indult, és latin betoldásokkal javították. Szerzője megbízható besúgó lehetett, mert az adatait alig egy-két helyen kérdőjelezték csak meg. Mégis, a levél lapjaira száradt vércseppek és az egy-két elszenesedett lapszél baljós eseményekről regélt. András ismét az infralámpával világította meg a megperzselődött lapszéleket, hogy így további megállapításokat vonhasson le. Ezúttal azonban nem talált semmi érdekességet.
A könyv hátsó borítóján pedig a Nód könyvének jól ismert Árnyékkrónikájára bukkant, egy régies magyar fordításban, kézzel írt versekben. Mivel tapasztalt grafológusként gyakorta kellett ilyesmivel foglalkoznia, igyekezett megállapítani a kézírásból a könyvet birtokló vámpír személyiségprofilját. Beleborzongott, ahogyan körvonalazódtak előtte az illető legfőbb jellemvonásai.
— Ez egy tzimiszkész koldun grimóriuma volt, nem igaz? — nézett föl végre, ahogy becsukta a könyvet, és levette a furcsa kinézetű szemüvegét. — A gazdája vajon nem fogja hiányolni?
— Már nem, erről biztosíthatlak. — öntött Brigitta egy újabb pohár vért Andrásnak. — Radul a manapság Brankovićként ismert család egyik déli vlach ágából származott, még az első rigómezei csata idején részesült a családfője ölelésében. Jó nyolcvannégy éve már, hogy nem kísérti többé a balkáni éjszakákat, pedig az Újlakiak boszniai királysága, majd az oszmán-török hódoltság idején nagy befolyása volt a magyar történelemre is. Mire azonban felvirradt a XX. század, kiderült, hogy Radulnak túl szorosak a kapcsolatai a Manus Nigrum világi vadhajtásával, a Fekete Kézzel, így mielőtt a szerb királyi hatóságok a Fehér Kéz irányításával letartóztatták és kivégezték volna Dragutin Dimitrievićet, alias Ápis ezredest, aki Radul egyik ügyvezető ghoulja volt, Radul Brankovicsnak is meg kellett ízlelnie a Végső Halált. Kemény telet töltöttem akkor Szarajevóban. Tudtad, hogy Ferenc Ferdinándot Radul újjászületésnapján gyilkolták meg? Ha úgy tetszik, Radul robbantotta ki az első világháborút is!
— Tudod mit? Erre nem vagyok kíváncsi. — borzongott meg András. Egyszer olvasott már egy a tremere titkosszolgálat, az úgynevezett Asztorok Társasága által készített, szigorúan titkos jelentést, ami a Manus Nigrumot az Inconnuval azonos súlycsoportba sorolta. A jelentés emlegetett még egy alvilági bázist is, ami a Második Város, Hénoch mintájára készült, és ahol a Vízözön előtti ősatyák sírjait őrzik a beavatottak. És olvasott pár történelmi cikket a világi Fekete Kéz tevékenységéről is. Amit ezekből megtudott, bőven elég volt ahhoz, hogy egyelőre ne akarjon többet tudni a dologról. Már így is az életével játszott, hogy megsejtette, Brigittának köze lehet a társasághoz. Holott tényleg, korábban említette, hogy még valami hétezer esztendős Baálim szeráffal is beszélgetett egyszer!
— Azt hittem, a történelem megismerése a szenvedélyed! — incselkedett Brigitta Andrással.— Egy igazi noddita történész ujjongana a lehetőségért, hogy ilyen első kézből származó titkos információkhoz juthat! Hisz ez lehetne a beszélgetésünk mottója is: „Minden, amit a történelemről tudni szerettél volna, de sosem volt merszed megkérdezni!”
András pár hosszú percig komoran nézte a nőt. Kezdte megérteni, hogy mire megy ki a játék, bár még nem került a helyére a kirakós minden darabja. Ahogy András rémült szemeibe pillantott, lassan elkomorult Brigitta fölényes kárörömtől ragyogó arca is. Amikor végre rászánta magát, Andrásnak nehezére esett megszólalni.
— Nem fogok innen elmenni élve, nem igaz? — tette fel a kérdést, bár nem várt rá választ. — Ezért voltál ilyen őszinte és nyitott velem már a kezdet kezdetétől fogva.
Brigitta csendesen bólintott. Az arca most valahogy szomorúnak tűnt. András nyelt egy nagyot.
— Értem — mondta csendesen. — Akkor hát elcsomagolom a könyvet, ha megengeded, aztán lássunk neki a vacsorának. — azzal ivott egy újabb kortyot a véreszenciából.
— Rendben. — bólintott Brigitta. — Bár én a magam ételét átadom majd neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése