Ékkő
„Minden eszmém, minden epedésem
Léthe csöndes árjába enyésszen,
De szerelmem sohasem!
Halld! A vad már a falakra támad,
Add a kardom és szűnjön a bánat!
Léthén túl is él e szerelem.”
Schiller
1.
— Jó estét kívánok! Meg tudná mondani, merre találom a Tea szalont?
— Jó estét kívánok! Mit keres? — nézett fel értetlen képpel a Gellért szálló kissé nyúzottnak tűnő portása.
— A konferenciát. — válaszolta Farkas András, a vámpír.
— Milyen konferenciát? — a portás véreres szeme továbbra is fátyolosan vizslatta az előtte álló szőke férfit.
— A médiajogi konferenciát.
— Az melyik?
— Mi melyik?
— A médiajogi konferencia.
— „A szerzői jog és az Internet kapcsolata” című konferencia. — a portás továbbra is bamba képpel nézett rá.
— Jó estét kívánok! Mit szeretne? — kérdezte végül ismét zavart mosollyal.
Ez lökött! — állapította meg a vámpír. — Vagy valamelyik fajtársam kimosta az agyát.
— A Tea szalonban rendezett konferenciát keresem. Tudja, azt, amelyiken elméletileg Habsburg Ottó a fővédnök és a moderátor. — András tagoltan, látványosan artikulálva ejtette a szavakat, mintha egy csecsemőhöz vagy egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. Régebben minden gond nélkül felülemelkedett az ilyen arrogáns impulzusokon, mostanában azonban napról-napra csökkent a türelme. A monoton egyhangúsággal végigrobotolt napok érzelmi sivársága, a természetellenes életvitel okozta elfojtott önundor és ragadozó-mivoltának természetfelettien kiéleződött ösztönvilága egyre elviselhetetlenebb teherként nehezedett a vállaira, napról-napra egyre ingerültebben reagált még a legapróbb bosszúságokra is.
A portás tekintetében végre valamiféle értő fény gyulladt. Boldogan vigyorodott el.
— Ja, az itt van mindjárt az első emeleten jobbra. Innen láthatja is a résztvevőket a galérián. — mutatott a szálloda bejárata és a recepciós pult közötti térség magasába az egyenruhás férfi. Itt egy kör keresztmetszetű vágat szabad átlátást biztosított az emeletre, az árkádok alatt ácsorgó emberekre.
— Köszönöm. Öröm volt magával megismerkedni.
A novembervégi korai sötétedés leple alatt már teljesen nyugodtan járhatott minden vámpír a város utcáin. Farkas András ugyan Cilla átka — azaz felhígult, elkorcsosult erejű vámpírvére — miatt már sötétedés előtt is kiléphetett az emberek közé a léte veszélyeztetése nélkül, de a napfény igen kellemetlen allergiás rohamokat váltott ki az új metabolizmusából. A legtöbb fajtársa undorítónak találta, hogy még mindig képes lélegezni, ver a szíve, és az ételt is képes megemészteni. Különleges mentális érzékenysége és állandó pszichikus ébersége miatt pedig gyakorlatilag képtelen volt vért inni az élőlényekből, különben azonosult volna az áldozataival. „Spirituális vérszomj” — a mesterek így mondták. Egyfajta vámpíri skizofrénia. A vérigényét kizárólag konzervvérből pótolhatja. Ma is, mielőtt elindult ide, felmelegített a mikróban egy bögre mélyhűtött klinikai vért. Most különösen elevennek tűnt emiatt.
Felsétált a recepciós pult jobbján emelkedő lépcsőn, a lépcsőfordulóban megcsodálta az ólomüveg ablakokat, a szivárványszín kompozíció-együttes a Csodaszarvas legendáját ábrázolta. Itt futólag eszébe villantak a regével kapcsolatos történészi fejtegetések, miszerint a szarvas egy a sztyeppéről beszivárgó, többféle nyelvű és etnikumú törzsszövetség Nap-szimbóluma és totemállata lehetett, akik még a VII. században, a késő avarkorban települtek be a Kárpát-medencébe, s emiatt tulajdonképpen ők az eredeti honfoglaló magyarok, nem pedig Árpád népe. Rémlett még valami egy gímszarvas-maszkot viselő istenanyáról, aki a pontosan tizennyolc-ágú agancsában hordozta a Csodafiúszarvas nevű csecsemő-papkirályt, s aki ráadásul azonosítható Artemisszel is, plusz van valami köze a november hónaphoz is — de ez már túl elvontnak és bonyolultnak tűnt ahhoz, hogy tartósan emlékezzen rá. Aztán már fenn is volt az emeleten. A lépcső tetején egy magas, elegáns, fekete nadrágkosztümbe bújt nő várt rá. Alig tűnt többnek húsznál, és a maga módján csinosnak is számított: madárcsontú, karcsú teste légiesen könnyednek tűnt, glacilis arcvonásai arisztokratikus élűek, mégis kislányosan bájosak maradtak. Hosszú haját különféle, ezüsttel vagy fehérarannyal futtatott hajcsatokkal és fésűkkel rendezte bonyolult kontyba. Rengeteg ehhez hasonló, hivalkodóan méregdrága, ugyanakkor divatos ékszer nyomatékosította a megjelenéséből sugározó eleganciát. Mégis inkább a látvány harmóniáját megbontó egyetlen zavaró tényezővel, a rendhagyó, finoman erezett fehérmárványhoz hasonlatos bőrével hívta fel magára az emberek figyelmet. A nő albínónak született, igaz, a megfelelő smink még az ezzel együtt járó kellemetlenebb részleteket, a bőr alól előtűnő pókhálóvékony ereket is eltakarta. Így az egész alakját valami álomszerű valószínűtlenség érzete lebegte körül. Akár egy tündér! — gondolta András. — Ki gondolná, hogy ő a nemzőatyám? Ki gondolná, hogy ő az a lény, aki megölt engem, és egy örök bolyongásra ítélt élőhalottá tett?
— Isten hozott, André! — mosolyodott el kedvesen az alabástromfehér bőrű lány. Furcsa zengettekkel telt hangjából enyhe francia akcentus érződött. A szemei, bár bizarr módon karmazsinszínben tündököltek, mégis magnetikusan vonzották a tekintetet. A pupillája kitágult, és folyamatosan delejezték a látszólag a húszas évei derekán járó férfi szemeit. Végül megszakította a néma közjátékot, a férfihez lépett, átkarolta, majd a közönség megszédítésére szájon csókolta. A csók után szorosabbra fogta az ölelést, és közben a színjáték kedvéért a férfi bal arcféltekéjéhez dörzsölte az orcáját. Így, a férfi füléhez hajolva suttogott tovább. — Csak alig egy perce érkeztem én is. A többi vértestvér még nincs itt. A halandók úgy tudják, hogy egész nap dolgoztam, és ezért tudtam csak most beugrani a konferenciára. Már gyakorlatilag vége az előadásoknak, egyedül a fogadás van még hátra. Rólad azt hiszik, a szeretőim egyike vagy. Azt mondtam, csak a kocsit parkoltad le valahol, azért késtél. Van néhány prominens személy is: politikusok, milliomosok, médiasztárok, más effélék. A tévécsatornák, az írott sajtó, és néhány más médiaforma is megjelent. Minket eddig csak ghoulok képviseltek. Krzysztof is itt kószál valamerre, persze ő kötelességtudóan kivárja az előadások végét, mivel ő koordinálja a tolmácsok munkáját, a nyomtatásban előre benyújtott, stilisztikailag letisztázott szövegek alapján; itt senki sem improvizálja a beszédét. Ez elegánsabb és megbízhatóbb, a fordítások is gördülékenyebbek. A többiek azonban már nagyon unják a műsort, és itt traccsolnak a promenádon. Gyere, bemutatlak néhányuknak. — azzal belékarolt a férfi jobb karjába, és kezdte volna maga után vonni a részben a fényárban úszó szalon bejárata előtt ténfergő; részben a galériakorlát melletti asztalok körül ücsörgő emberek karéjába.
— Kedvesem, lennél olyan szíves, és megengednéd, hogy előbb lerakhassam a kabátom a ruhatárban? — kérdezte András ártatlan arckifejezéssel. — Tudod, felesleges volt az öltönyvasalással vesződnöm, ha úgysem látja senki, ahogy kiöltöztem…
A lány elképedve nézett rá, szemei tettetett csodálkozással kerekedtek el.
— Hogyne. Nem is tudom, miként voltam képes elsiklani egy ilyen jelentős részlet felett.
— Aha. Szórakozott vagy, mint mindig. Elkísérsz? — nyújtotta ismét a kezét András. Az ilyen papucs-partneri ércelődések hozzátartoztak a mindennapi rituáléikhoz.
— Természetesen. A ruhatár itt van szemközt. — mutatott Szvetlána a lépcső balja felől nyíló folyosóra. — Innen nyílik a konyha is. A folyosó másik oldala már az étterem fala. Ott lesz a fogadás.
— Állófogadás, vagy rendes vendéglátásban lesz részünk?
— Ilyen nyáj mellett? Egy ínyenc kékvérű barátunk is megirigyelhetné! — csillant fel a lány rubinszeme.
— Tudod, hogy értem. — András arckifejezése elkomorult. Még mindig nem szokott hozzá, hogy puszta haszonállatoknak tekintse az embereket.
Válaszul a lány talányosan ránézett. Majd a tekintete hírtelen éveket öregedett, egy árnyalatnyi együttérzéssel és bűntudattal telt meg. Mosolya, bár egy pillanatra sem szűnt meg, de valahogy eltompult, erőltetetté vált. A szabad karját szinte önkéntelen mozdulattal nyújtotta András homlokához, és kisimította belőle a hajtincseket. Az ujjai közben egy olyan dudort érintettek meg a férfi tobozmirigye feletti bőrrétegen, amelyről a fénytörő illúzióvarázs aktivizálódása óta egyedül csak ő tudta, hogy ott van. Közelebb hajolt a férfihez, és úgy suttogta.
— Szegény gyermekem, mit tettem veled, amikor az én világomba rántottalak! Olyan elveszettnek, olyan bizonytalannak tűntél akkoriban. Tele voltál kétségekkel, és a helyedet kerested. Azt hittem, az ölelésem majd célt ad neked, elhivatottságot. Ehelyett itt állsz a két világ közötti határon egyensúlyozva. Nem vagy már többé élő, de halott sem igazán. Embernek szörny vagy, káinitának ember. Mit nem adnék, hogy enyhíthessek a kínjaidon! — a mondandója alatt a férfi homlokát érintő ujjai végigsimítottak annak szemöldökén, jobb orcáján, majd végezetül az ajkain és az állán.
— Nem a te hibád. Ennek így kellett lennie. — felelte zordan András. Soha nem mondta ki hangosan, de úgy érezte, hogy legalább Szvetlána soha nem szűnő kötődéséért hálásnak kell lennie. Nélküle talán végképp elveszett volna a közömbös embertömegek végtelenjében, igazi emberi kapcsolat, őszinte törődés nélkül.
Közben mindketten megérkeztek a ruhatár elé, ahol jelenleg egy nő időzött a pult vendégoldalán, és a ruhatárostól ideiglenesen visszakért retiküljében matatott. András eleinte szórakozottan emelte rá a tekintetét, mintha csak a környezet szürke díszlete lenne, akár a bútorok. Ahogy azonban szemei megakadtak a nő arcán, egy pillanatra rá mégis tudatosan kezdte figyelni. A nő vonásait is elegáns fekete kosztüm takarta, diszkréten ékszerezve. Ovális arca klasszikus vonásokkal rendelkezett, viszont valami lágyság, gyermekded báj is sugárzott belőlük. „Kelet-balti antropológiai osztály, valahonnan Moldávia környékéről.” — jutott eszébe valami fél-hivatalos meghatározás, ahogyan azt az egyik tremere páholytársától, egy radikális nézeteket valló genetikus-professzortól tanulta, aki azelőtt császári heroldként kezdte a pályafutását valahol a szicíliai II. Frigyes, Jeruzsálem utolsó királya, a mongol Ögödej kán „udvari solymásza” s a reménybeli Antikrisztus udvarában.
A lány haja vörösesbarna árnyalatban játszott, és nyilvánvalóan festéktől kölcsönözte a színét; viszont két kis csikófarokba fonta, mintha valami apacs indiánt utánozna. A hely kimért szelleméhez mindenesetre sehogy sem illet ez a látszólag infantilis, a hivatalos etikettet súlyosan megsértő hajviselet. Ez a gesztus önmagában elég lett volna, hogy éreztesse: lázadóval áll szemben az ember, aki képes minden társadalmi konvenciót félredobni, csak hogy kiemelkedhessen a jellegtelen egyhangúság háttérzajából. De a figyelemfelkeltő vonások itt sem értek véget. A szemei azúrkéken ragyogtak, mint a haragos északi tengerek vagy a nosztalgikus álmokban felrémlő, végtelen lehetőségek reményét megvillantó kora-délelőtti égbolt. Álla, fitos orra és orcája gömbölyded vonalakkal csábította a szemlélőt. A füleiben felemás fülbevalót hordott; a jobb oldalon egy arany kislány-sziluettet, a baloldalon egy arany pentagrammát. Az asztalra helyezett retiküljéből egy ceruzavékony öngyújtót és egy doboz cigarettát halászott elő. A páros közeledtével egy pillanatra felnézett, és viszonozta András szemeit kutató tekintetét. Ahogy a szemkontaktus létrejött, a férfi hírtelen valami megmagyarázhatatlan elektromosságot érzett átcikázni kettejük között, zárt harmadik szeme — az ádnyá csakra — előtt egy vakító aura villant fel az asztrális térben.
…Szeretném, ha megtalálnám önmagam. Szeretném, ha boldog, igazán boldog lehetnék. Szeretném, ha szeretnének…
A féltudatosan felfogott kérdés, amit a ruhatáros-nő tett fel, szakította a kapcsolatot, a belső világ időtlen ködébe ismét beerőszakolta magát a nyüzsgő külvilág. András visszafordult a pult felé, és udvariasan elmosolyodott, amíg levette a hosszú, hivatalos eseményekre tartogatott fekete filckabátját. A nő egy ovális rézbilétát nyújtott érte cserébe, majd kivette a férfi kezéből a ruhadarabot, elvitte hátulra, s ott rutinszerű gépiességgel felakasztotta egy fogasra. András szórakozottan egy fémszázast dobott a pult közepén álló kerámiatálkába, ahol a borravaló gyűlt reggel óta — nem igazán tudta eldönteni, hogy mi az átlagos ár ezen az estélyen. Végül megigazította a nyakkendőjét, kisimította a zakóját, és elégedetten a partneréhez fordult.
— Gyere kedvesem! Immáron készen állok a nagyérdemű vendégsereglet előtti debütálásra. — nyújtotta a kezét András. Az albínó nő ismét belekarolt, és kislányosan hozzádörgölőzött a férfi oldalához.
— No, akkor lássuk a medvét…
A konferenciaterem bejárata előtt ácsorgó sokaság kedélyes, de érdektelen beszélgetésekbe bonyolódott. Semmitmondó frázisok, üres udvariaskodás, néha egy-egy alig leplezett karnális tolakodási kísérlet jellemezte őket. Egyesek kirívóbb módját választották a közeledésnek, és harsány jópofáskodásba kezdtek. Mindenkiről sütött az elegancia és a sznobizmus, szinte minden jelenlevőre rá volt írva, hogy igazándiból semmire sem tartják a valódi szenvedélyt, csakis a személyes sikert és a célszerűséget díjazzák. Vasalt ingek, drága manikűr, csillogó fogsor, rendezett frizura. A partnerek együtt voltak, de valahogy kimért távolságban egymástól; a barátok inkább csak egymás hátát fedezték, semmint összetartottak. Farkasok szövetsége. A férfiak a csöpögős udvariasság máza alatt egyedül hódítani, a helyzetet dominálni kívánták, és e vágy versenytárssá degradál minden jelenlevőt. A hivalkodó, mégis alacsony önbecsülésű nők szemtől-szembe szívélyesnek tűntek, de alig léptek ki egymás hallóköréből, máris a riválisnak tekintett barátnőiket cikizték. Az arcokon udvarias félmosoly, szolid bókok, rutinszerű bólintások annak jelzésére, hogy még mindig figyelik beszélgetőtársaik unalmas mondandóját. A Tea szalon előterébe vezető ajtó nyitva állt, rajta keresztül látszott a terem elejében zajló előadás, mégsem ültek már sokan a bíbor plüssel párnázott széksorokban; de az ajtó előtt álldogáló delikvensek sem látszottak észrevenni a rendezvény hivatalos mivoltát. Az előtérben, a regisztrációs asztalon már csak alig egy-két propagandaanyag volt látható, az asztal mögött dekoratív, de valahogy személytelennek tűnő hölgy várakozott, akiben András egy ghoulra ismert, akinek hónapokkal ezelőtt ő maga segédkezett egy történelmi dokumentum lefordításában. Nem személyzet, hanem rendező volt hát. A nők legtöbbje hozzá hasonlónak tűnt: csinos, de valahogy hűvös szépség mindahány. Az ajtó két oldalán megdézsmált hidegtálakkal és desszerttel megrakott asztalok; arrébb, a fal mellett büféspult, mögötte a vendégsereg minden igényét kiszolgáló, mégis láthatatlan személyzet, zöld-fekete illetve zöld-fehér egyenruhába bújtatva.
András, oldalán partnerével, sorra megközelítette az egyes beszélgetőcsoportokat. Mindenütt elrebegett egy rutinszerű bemutatkozást, majd megpróbált néhány rögtönzött, szórakoztatónak tartott mondatot megereszteni. Egy-két frappáns megjegyzés, röpke, a partner társadalmi státuszát kipuhatolódzó csevely után mindenünnen továbbálltak. András érezte, nagyon meg kell erőltetnie magát, hogy udvariasnak és kedélyesnek tűnjön, a halála óta benne rejtező, a felszínhez egyre közelebb ólálkodó ragadozó ellenséget látott a körülötte gyülekező emberfalkában. Egyik tetszőlegesen behelyettesíthető arc a másik után, egyik idegen ember a másik után. De időnként, András látószögének peremén feltünedezett egy vörösesbarna apacsfrizura, aki harmonikus szépségével ragyogó ékszerként tűnt ki a mesterkélt környezetből. A férfi időnként azon kapta magát, hogy önkéntelenül is követi a tekintetével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése