5.
—… S tudod, amikor rájöttem, hogy az egész a bibliai Apokalipszissel áll kapcsolatban, egy haverommal átugrottam a szomszédos parókiára, hogy ott kérhessek az egyik paptól szakirodalmat a Jelenések könyvével és az apokrif könyvekkel kapcsolatban. — magyarázta Johanna elmélyülten, miközben az asztalon nyugvó kezeivel szórakozottan a cigarettásdobozával játszott. Az öngyújtót már bedugta a dobozába. Beszélgetés közben valamikor kimelegedett, ezért levette a kosztümkabátját is, és most az alatta hordott ujjatlan selyemingben ült az asztalnál. — Először úgy néztek ránk, mint valami csodabogárra, de aztán a plébános megemberelte magát, és kölcsönadott nekünk néhány teológiai és hermeneutikai könyvet a témával kapcsolatban. Kiderült, hogy a világvégevárás és a Pokol ideája nem is őskeresztény ideológia, hanem csak a még régebbi misztériumkultuszokból átvett eszme. Hogy mást ne mondjak, már Egyiptomban is ismerték az alvilág egyik dimenzióját, aminek a keleti Duat volt a neve, és úgy írták le, mint valami vigasztalan, sötét helyet, amiben a kárhozott lelkek bolyonganak. Ennek a vidékéről nyílt a Tűztó és a Zsarátmező, amiben démonok pörkölgették elevenen a főbenjáró vétkeket elkövető szerencsétleneket. A régi egyiptomi templomok számvevőszékeiben azt is feljegyezték, hogy minden évben egyre kevesebb olaj fogy a folyamatosan égő szent mécsesekben, ami csak azt jelentheti, hogy évtizedről-évtizedre rövidülnek az évek. Ebből következtették ki, hogy egész pontosan mikor is következik be az az idő, amikor végleg elfogynak a napok; a Duatot és a mi világunkat elválasztó falak leomlanak, és a földre szakadt Pokol lángjaiban véget ér a világ. Másik példám: a sumér hőseposzok úgy írják le a kétfejű, négykarú Marduk istent, mint aki négy ló vontatta harci fogaton száguldozik az istenek eget-földet megrengető végső háborújában. A lovainak neve Elárasztó, Kegyetlen, Megölő, s Ráró-szárnyú. Aligha kell felemlegetnem, mennyire hasonlít ez a leírás az Apokalipszis négy lovasára. Ám a történet igazi poénja ez: Marduk istent a babiloni csillagjósok égi hierarchiájában a Jupiter bolygó szimbolizálta. Az eposzbéli leírás tehát a planéta négy legnagyobb, különlegesen éles szemmel is látható holdjának a csillagászati neveit sorolta. De az apokalipszis-motívum nem ért véget az antikvitással: Carlo Maria Martini és Umberto Eco a közelmúltban egy egész nyílt vitát indított el különféle olasz folyóiratokban a millenarista eszme technokrata adoptálásáról, amiben azt vizsgálták, van-e bármiféle racionális alapja a világvégevárásnak; a végzetes környezetszennyezéstől vagy a biogenetikai/nukleáris világégéstől való félelemnek a jelenkor embereiben…
— Milyen emelkedett eszmecserét folytattok ti itt! — vágta félbe monológját egy oldalról felharsanó hang. A kérdés egy testes, de jó kedélyűnek tűnő férfitól jött, aki a szomszédos asztalok egyike felől közelített. — Azon töprengtem a saját asztalomnál ülve, miféle világmegrengető témákról vitázhattok itt, így gondoltam, jobb, ha elsőkézből érdeklődök utána.
Johanna elmosolyodott a kijelentés hallatán, és ragyogó arccal fordult a jövevény irányába.
— Pedig, ha tudnád, miről beszélgetünk mi itt titokban, kikacagnál minket. Mindenki komoly témákról és hideg, szenvtelen tényekről beszélget körülöttünk, mi pedig magáról az életről, és az érzelmekről beszélgetünk. — mondta a testes férfinak, majd ragyogó tekintettel visszafordult András felé. — András! Ismerkedj meg Kolonics Ernővel, a neves ügyvéddel! Ő az a haverom, akiről az előbb beszéltem. — mutatott felemelt, kinyitott tenyérrel a férfi irányába Johanna. Majd színpadias lendülettel tovább siklott a keze, s ezúttal Andrásra mutatott, míg arccal az ügyvéd felé fordult. — Kázmér, ő egy nagyon kedves új barátom, Farkas András. — András felfigyelt rá, hogy Johanna őt máris a „barátjának” hívta, míg az elbeszéléseiben szereplő többi férfit következetesen csak „haverjaként” emlegette. A gesztus nagyon jólesett neki.
— Örvendek a szerencsének. — nyújtott kezet az ügyvédnek a vámpír. — Csatlakozik hozzánk?
— Köszönöm, de már más tervem van. — rázta a fejét Ernő. — Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy csak a sajtok felé tett utam során iktattam be ezt a kis kitérőt az asztalotokhoz. — jelzett tekintetével a sajtos asztal irányába. — Tudtok esetleg javasolni valamit az ottani választékból?
— Tudom javasolni a Camambertet. — felelte neki Johanna, majd konspirálón András felé fordulva megjegyezte. — Amikor egy nyáron Párizsban laktam egy barátommal, sokat ettünk ilyet. Nagyon finom volt, de sajnos igen hamar megbüdösödött. Úgyhogy manapság már meggondolom, mikor veszek.
— Na, akkor megfontolom, hogyan bánjak vele. — jelentette ki Ernő. — Még biztos összefutunk a mai este. Addig is, további jó társalgást. — búcsúzott az ügyvéd, majd továbbállt.
— Kedves ember. — jegyezte meg András, az önfeledt beszélgetést megszakító közjáték lezárásaként. Johanna közben ismét kortyolt a pezsgőjéből.
— És milyen álmos hangon szokott beleszólni a telefonba, valahányszor felhívom! — bólintott Johanna. — De hol is tartottam…
— A milléniumi cikkednél. — jelentette ki András.
— Ja, igen. Tehát, amikor… — s ismét zavartalanul folytatta volna a beszélgetést. András füleiben azonban ekkor egy másik hang csendült fel.
— André, ki a szerencsés ifjú hölgy, akit a társaságoddal kitüntettél? Bemutatnád nekünk? — a vámpír egy pillanatra összerezzent. A hang olyan volt, mintha Szvetlána közvetlenül a fülébe suttogott volna, pedig még csak az asztal közelében sem volt senki, akitől a kérdés származhatott volna. Johanna rögtön észrevette a férfi figyelmének megszakadását.
— Valami baj van? — kérdezte figyelmes arccal. András egy pillanatra a káiniták asztala felé nézett. Szvetlána ott ült, és látszólag ártatlan arccal viszonozta a férfi pillantását. A misztikus hangküldő képességét egy ritka vérvonaltól, a Hangzavar Leányaitól tanulta. Ritkán szokta használni, s többnyire csak bizalmas üzenetek titkos eljuttatására. Az így eljuttatott üzeneteket egyedül a fogadó fél szokta hallani, így egy távbeszélgetésbe kettejükön kívül senki sem szólhatott bele. A Hangzavar Leányai ennek a képességnek a segítségével tudnak összehangolt klánként tevékenykedni, pedig egyes vámpírjaik állítólag nem is igen találkoznak személyesen a Föld különböző pontjain való vándorlásaik során. Szvetlána, a hamisítatlan zenei alkimista egyszer kifejtette, hogy ez a némahangos üzenetváltás tulajdonképpen ugyanazon a mágikus elven működik, mint a püthagoreus szférák zenéje. Andrásnak mindegy volt: neki ez is, az is közönséges boszorkányságnak tűnt.
— Semmi, csak a főnökömre pillantva eszembe jutott, hogy még nem végeztem el egy munkát. Oltári letolást fogok még ezért kapni tőle, de most már semmiképp sem tehetem jóvá a mulasztást. — válaszolta András Johannának, figyelve rá, hogy Szvetlána a maga asztala mellett ülve is leolvashassa a szájáról a neki szóló kétértelmű üzenetet. A „most már semmiképp sem tehetem jóvá a mulasztást” frázis a tremerének szóló udvarias elutasítás volt, jelentése: „Most hagyj kettesben minket!” András tudta, egy másik ismerőse jelenlétében nem tudna olyan oldott hangulatban társalogni Johannával, mint ahogyan azt eddig tette. Valahogy mindig is feszélyezte a közönség. Nagy tömegek jelenlétében soha nem voltak olyan őszinték a gesztusai, mint amikor meghitt kettesben volt valakivel.
— Szigorú főnöknek hangzik. Tulajdonképpen milyen minőségben dolgozol nála? — kérdezte Johanna.
— Egy „bérgondolkodó” alapítványnál dolgozom, mint lektor és szakfordító, és gyakorta az ő kiadója szokott megbízásokat adni nekem cikkek írására és tudományos anyagok megszerkesztésére. Ezen kívül, segít nekem egy új szakmunkám megírásában, ami a semmitmondó „A nyelvi-etnikai csoportok általános pszichológiai jellemzői a gondolati nyelv grammatikai struktúrájának tükrében” címet viseli; s amiben azt vizsgálom, hogy egy-egy lingvisztikai formáció nyelvtani-fogalomkombinációs sajátosságai mennyiben befolyásolják az attitűdjét azoknak, akik képesek ösztönösen gondolkodni az adott dialektusban. Azaz, azt vizsgálom, hogy meghatározza-e az anyanyelv azt, hogy az ember erőszakos vagy konfliktuskerülő lesz egy-egy helyzetben, hogy vajon azért lesz-e terrorista valaki, mert baszkul és csecsenül beszél, meg ilyesmi. Erre a konferenciára is csak ő rángatott el, mivel úgy érezte, itt hasznos ismeretségeket köthetek a szakmai karrierem kiépítéséhez. Időnként jobban aggódik az életvitelem miatt, mint én magam. Alapvetően nincs hát sok gondom vele, csak néha túl makacs ahhoz, hogy belássa, épp nincs szükségem a jelenlétére.
— Értettem a célzást, de megállj csak, fogsz te még nekem könyörögni! — dorgálta a néma hang Andrást Szvetlána irányából.
— Tudod, mit? — kezdte gyerekes lelkesedéssel Johanna, a másik üzenetről mit sem sejtve. — Ha ilyen jó barátok vagytok Szvetlánával, akkor előbb vagy utóbb úgyis meg kell ismernem vele. Nem akarsz most rögtön bemutatni minket egymásnak?
— Látod? Úgy tűnik, a hölgynek több szociális érzéke van, mint neked. — incselkedett Andrással a kísértethang. Szvetlána még mindig kiválóan értett a szájról olvasáshoz.
András nehéz szívvel bár, de kötélnek állt.
— Rendben. — bólintott Johannának. — Itt várj meg, mindjárt az asztalunkhoz hívom. Hozzak esetleg menet közben valamit neked?
— Talán egy kis pezsgőt, köszönöm. Míg ideérsz, bekapom a maradék süteményt.
— Helyes. — bólintott András, és felállt az asztaltól.
— András! — szólt utána Johanna.
— Igen? — nézett vissza kérdőn a vámpír. A lány arcán egy pillanatra valami beazonosíthatatlan érzés árnyéka suhant át.
— Semmi…, csak legyél jó! — mosolygott rá a lány. Istenem, micsoda szemei vannak! — ámult el megint a férfi, ahogy visszamosolygott rá.
Útban a vértestvérek asztala felé megkérte az egyik pincért, hogy egy újabb üveg pezsgőt nyisson ki nekik. Aztán — csak a színjáték kedvéért, hisz Szvetlána úgyis tudott már a jövetele okáról — a káinitáknak fenntartott asztal mellé somfordált.
— Elnézést, hogy félbeszakítom a beszélgetéseket, de be akartam köszönni. Remélem, senkit sem sértettem meg eddig a távolmaradássommal. Olyan társaságom akadt, akit egész egyszerűen nem tudtam otthagyni. Bizonyára önök is tudják, hogy van ez…
— Ó, az ifjak idealizmusa! Amikor még le tudja kötni őket az olyan eszmék utáni hiábavaló kutatás, mint az igaz szerelem vagy a bűnbocsánat! — sóhajtotta álmodozó hangsúllyal Emerencia, aki igazi hárpiaként elsőként kívánt kommentálni minden társadalmi eseményt. — De kérlek, ülj le, mert komolyabb dolgokról van most itt szó, mint holmi romantikus etyepetye.
András egy pillanatig értetlen képpel nézett rá.
— Ne ácsorogj már ott ilyen tanácstalan ábrázattal! — szólt rá Szvetlána. — Inkább ülj le közénk, és színleld továbbra is, hogy ártalmatlan dolgokról beszélgetsz. Nem szabad, hogy gyanút fogjanak.
— Gyanút fogjanak? De hát kicsodák? — kérdezte András, miközben szófogadóan helyet foglalt az albínó nő oldalán.
— Már egy ideje kiszúrtuk őket. — közölte Körmendi Kálmán. — A ghouljaim azóta egy esetleges menekülési tervet készítenek elő, csak a parancsaimra várnak. De azt hiszem, gondban leszünk, ha nem találunk ki gyorsan valamit. Hisz mostanra már minden az épületből kivezető útvonalat elfoglaltak.
András elképedve nézett újdonsült asztaltársaira. Ha Johanna nem küldi ide, talán nem is veszi észre a feszültséget, csak amikor már késő. Szvetlána tehát nem is azért piszkálta eddig, mert féltékeny volt rá. A nő természetfeletti csatornákon eljuttatott szavai burkolt figyelmeztetések voltak, hogy éreztesse, valami nincs rendjén.
— Kikről beszélnek? — tette fel a logikus kérdést.
— Teljes bizonyossággal mi sem tudjuk, mivel is állunk szemben. — közölte erélyes hangsúllyal a máskor mindig oly csendes Contessa. — A legátus észlelte őket legelébb, hisz neki van a legjobb látóemberi tréningje a jelenlevők közt. — intett az állával a tzimiszkész vértestvér, Báthory Brigitta felé az udvarmester.
Leszámítva persze engem. — tette hozzá gondolatban András, miközben a harmadik szemként használt csakráját élesítgette. — Igaz, ez nem olyan tény, amiről a tremere páholyon kívül bárkinek tudnia kell. Ha nem lettem volna annyira elfoglalva Johannával, már rég észlelnem kellett volna minden veszélyt. Hisz már szemmel láthatóan a noszferátu vendég is elszelelt.
— A vándor-arkhón, a viceparancsnok, a legátus és Szvetlána máris készítik a kényes helyzetre megoldást szolgáltató haditervet. — folytatta a Contessa, beszéd közben mindig az aktuális megszólított felé biccentve. Majd a hangja váratlanul elveszítette az előbbi parancsoló élét, és ismét halk negédes hangsúlyra váltott. — Köszönjük szépen, kisasszony. És ha még tudna hozni abból a 95-ös pezsgőből, igen hálás lennék… — András csak most figyelt fel az asztal mellé fáradó pincérnőre, akit a Contessa mindenkinél hamarabb észrevett. A legfurcsább az volt, hogy beszéd közben, mintha csak látná, felé fordította az arcát. András csak találgatni tudott, honnan tudja, hogy ott van: vagy a környezetét tudja gondolatban egészen kiválóan rekonstruálni az olyan jelentéktelen változókból, mint az illat, a neszező zaj, és a légnyomás; vagy esetleg létezik az érzékelésnek egy olyan, a szemük világát megőrző emberek számára ismeretlen formája, amelyet a negatív elemi síkok pokolfekete sötétsége biztosít.
— Pontosan mit láttak? — kérdezte ismét az asztaltársaságot András, ahogy a felszolgálónő elhagyta a hallótávolságot.
— Nehéz lenne megmagyarázni… — kezdte Bata Mirkó, de a legátus a szavába vágott.
— Inkább megmutatom. — azzal a kirívó szépségű tzimiszkész rezidens elsuttogott egy röpke, érthetetlen nyelvű varázsigét, és a következő pillanatban András félig megnyitott harmadik szemén át egy a környéket bemutató mandalaszerű sematikus kép lenyomata ragyogott fel. A jelenség villódzó-mozgolódó asztrális formációk képében mutatta a Gellért-szállót és a környékét. A séma közepén a vértestvérek ültek, körülöttük elszórtan a többi természetfeletti és természeti lény, és az épület tompa asztrális rezonanciája, melyben az olyan tényezők, mint az elektromos kábelek, a különféle vízvezetékek és gázcsövek, az építésben felhasznált téglák, az élőlények kibocsátotta széndioxid-molekulák, és a falrésekben tenyésző ázalagok mind-mind egyenként elkülöníthetőek voltak, anélkül, hogy túlterhelték volna a szellemi érzékszervet. De a villódzó aurák és aegisek határán túl más, a bolygó saját asztrális háttérsugárzásában szemkápráztatóan fellobbanó aurák villanásai látszottak, amelyek koncentrikus körökben közelítettek az épülethez. Az absztrakt aurák mindegyike vakító naparany színben tündökölt, szivárványszínű glóriával rendelkezett, és valami kísérteties rezonanciával zengett. A zengetek leginkább a szférák zenéjéhez, bálnák énekéhez, ünnepélyes orgona-concertókra hasonlítottak, mindegyik egyedi hangszínekkel fűszerezve. Andrásnak hírtelen eszébe jutott az a bizonytalan asztrális orgonaszó, amit az étterembe jövet érzett. Motoszkált benne az érzés, miszerint lenne itt még valami fontos részlet, amit elfelejtett, de bárhogy erőltette is az eszét, nem jutott megoldásra. A zenékhez illatok is társultak: tömjén, mirha, akácvirág, nektár. Kicsit fókuszált a képen, és így megértette, hogy a furcsa aurák tulajdonosai vagy a szállodába vezető ajtók körül, vagy a parkolókban várakoznak, de jutott belőlük a szemközti háztetőre és a falak közé is. András szinte látni vélte az utcai lámpák fényében megvillanó távcsövekhez tartozó mesterlövészpuskákat, a tömött furgonokban szorongó gépfegyveres, rakétavetős figurákat. Emberek voltak, legalábbis külsőre, ugyanakkor mégsem emberek. Többek voltak, mint emberek. Báthory Brigitta ezután szakította a felületes telepatikus kapcsolatot.
— Mik ezek? — tette fel a kérdést András, ahogy ismét kitisztult a feje.
— Mi sem tudjuk egészen pontosan. — közölte dr. Kígyó Oszkár.
— De a nemzetközi jelentések alapján feltételezzük, hogy közük lehet az úgynevezett „Hírhozókhoz”, vagy „Küldöttekhez”, akikről mostanában annyit zengedeznek a hírszerzők. — vette át tőle a szót Szvetlána, aki az okkult politikában és a titkosszolgálati információáramlásban azért naprakészebb volt minden jelenlevőnél. Tehette: a tremere titkosszolgálat, az asztorok helyi rezidense volt. Persze ezt csak a közvetlen vérrokonai, András és a magyar pontifex tudta. — Ahogy Káin Atyánk is megjósolta a Nód Könyvének Árnyékkrónikájában: „… Figyeld a suhanó árnyakat, / figyeld a zuhanó szárnyakat, / figyeld a mozgó sötétséget, / figyeld a hold árnyékát, / figyeld a haldokló angyalt, / figyeld a szüzet, ki sír…” Köznapibb nyelven szólva: olyan vadászokkal állhatunk itt szemben, akik mennyei segítséggel ölhetnek halomra minket. — hirtelen egy pincér tűnt fel az asztaluknál, hogy kicserélje a jeges-vödörben álló üres pezsgősüveget. Szvetlána a szája elé kapta a kezét, mintha csak az ásítását próbálná leplezni, és a nyitott tenyere fedezékében átváltott némahangra. A folytatást csak az ifjú tremere füleinek szánta. — Valószínűleg az 1999. augusztus 11.-ei napfogyatkozás ideje alatt ébredhettek fel, amikor Bécs felett is elsötétült az ég. Hisz köztudott, hogy a Marrákesi Kódex szerint a Gyehenna akkor kezdődik, amikor „egy Fekete Kéz kinyúl, és eltakarja a Napot a Sötét Úr sírhelye felett”. A Sötét Úr a noddita történészek szerint a Baálu klán anunnaki[1]alapítója, az asszír mitológiából ismert Assúr-Baál, aki azonos az ó-héber forrásokban emlegetett, az Özönvizet is átvészelő Saulottal, akinek a vére a XI. századi vérlopásos incidens óta Tremere ereiben folyik. Tremere sírja viszont a bécsi Vortschritt páholyban fekszik. Ezek a vadászok tehát ugyanúgy a Végítélet Gyehennatüzének az előhírnökei, akár a nemrég megjelent, Vörös Csillagként ismert asztrális üstökös-jelenség; az apokrifekben emlegetett Holdjelű Lány; vagy a manapság feltűnő hígvérű vámpírok, a Jövendőlátó Cilla átkának hordozói. — itt vörös szemeivel jelentőségteljesen nézett Andrásra. Andrásnak eszébe jutott, hogy 1999. augusztus 11.-én a magyar páholyok vezetői valamiféle szigorúan titkos szertartást hajtottak végre egy a Balaton közepén, a holdárnyék útjában lehorgonyzott jachton. Az ilyesfajta, a Nap és a Hold együttállását kihasználó szertartások a két fő, egymást semlegesítő mágikus szférában fellépő vakfoltot; a Teremtés előtti nyers Káosz ideiglenes, Özönvíz-szerű visszatérését szokták kihasználni. Bármit is akartak elérni vele, annak igazán hatásosnak kellett lennie; hisz közismert például, hogy egy hasonló szertartás eredményeként esett át az apoteózison a keresztre feszített Jézus Krisztus, alig kétezer esztendeje. A ’99-es balatoni szertartáson Walter és Szvetlána is részt vett, meg két-három moderator regionis, akik közül többen is vagy váratlanul elhunytak, vagy egyszerűen csak köddé váltak időközben. Lehet valami összefüggés ezen esemény, és a pletyka között, miszerint a klán-alapító ősatya, Tremere teste egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt a bécsi szarkofágból?
— És elálltak minden az épületből kivezető utat? — az asztal körül ülő vámpíroknak, akiket megzavart a Contessa által kért pezsgőt hozó pincér érkezése, nem tűnt fel a Szvetlána beszédét követő, de a kérdés feltevését megelőző párpillanatnyi csönd. Azt hitték, hozzájuk hasonlóan András is a pincér távozására várt. A kivételt egyedül a Contessa jelentette, akinek a vak napszemüveglencséi furcsa baljóssággal meredtek Szvetlánára.
— Többet tettek ennél. — mondta keserűen a visszaforduló Körmendi. — Megpróbáltam mobiltelefonon felhívni az Ostorozókat, hogy kívülről biztosítsák a terepet, de valami zavarja a vonalat. A vezetékes telefonokon megszakad a vonal, ha egy közülünk való tárcsázik. Volt két testőr-ghoulom egy a szemközti utcasarkon parkoló mikrobuszban, akik a Technikai Hivataltól kikölcsönzött infravörös távcsővel, folyamatosan vételre állított kamerával és lézeres lehallgatókészülékkel figyeltek minket, de mindkettőnek nyoma veszett, mire kinéztem az ablakon, hogy jelet adjak nekik. — a volt ÁVH-ás azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy miért is figyeltette a hivatásos kém ügynökeivel a rendezvényt. Ezt ő nyilván teljesen megszokott procedúrának tartotta. — Teljesen elvágtak minket a külvilágtól. De úgy tűnik, ezen kívül semmi mást nem tesznek. Már vagy másfél órája itt várakoznak, de meg sem próbáltak támadást indítani. Mintha arra várnának, hogy mi tegyük meg az első lépést.
— Próbáltunk üzenetet küldeni asztrális úton is, de a mágikus csatornákat is elzárja az auraháló. A vadászok között mentalisták lehetnek, akik valami furcsa aura irányított kiterjesztésével egy tiltómezőt gerjesztettek körénk. — folytatta Báthory. — Ó, ha csak a kezeim közé kaparinthatnám őket! Már rég a húsangyalaim elé vetettem volna az egész csürhét!
Íme, a híres tzimiszkész szenvedély egyik megnyilvánulása. — gondolta András.
— És nem tehetünk semmit? — okvetetlenkedett András. A kérdés feltétele közben lopva Szvetlánára nézett. — Valami kiútnak csak kell lennie. — Szvetlána válaszul alig érzékelhetően megrázta a fejét. Ezek szerint a némabeszédes üzenet sem juthatott ki a mentalisták gátján.
— Azért nincs veszve minden. — közölte Bata Mirkó, aki nem tudott a kérdés valódi címzettjéről. — Szerencsére minket a seregnél megtanítottak az unkonvencionális hadviselés fogásaira is. Mindig nálam van egy standard műholdas helyzetjelző, amely körülbelül egyóránként automatikusan bejelentkezik a Sereg központi főparancsnokságára, bárhol is vagyok a világon. Ha csakugyan zavarják a kimenő adásokat, akkor a legutolsó visszajelzés, amelynek körülbelül tizenöt perce kellett volna kifutnia, soha nem érkezett meg. Mostanra már a központban megszólalhatott az összes riasztó, ami jelzi, ha egy katona nyomtalanul eltűnik a térképről. Mindössze azt kell kivárnunk valahogy, hogy az ottaniak értesítsék az itteni kirendeltségünk illetékeseit, és máris itt a felmentő sereg. Ezért is nem értem, mire várnak még a vadászok. Tudniuk kellene, hogy az idő ellenük dolgozik. Az egyetlen előnyük a meglepetés lett volna, ha gyorsan és hatékonyan elsöpörnek minket.
Talán épp erre várnak. — töprengett András. — Talán több vadász is van odakint, és a szállót biztosító társaik most arra a visszajelzésre várnak, hogy a többi osztag elsöpörte a városban szétszóródott magányos vértestvéreket. Talán minket csak akkor akarnak megtámadni, ha már biztosak benne, hogy senki nem tud bosszút állni értünk.
— Talán nem tudják, hogy mind itt vagyunk-e. — vélte Emerencia. — Talán valaki egészen konkrét célszemélyt várnak. Talán azt hiszik, hogy a Herceg is el fog jönni ma este.
Emerenciának, a nárcizmus örök mintaképének mindig is az volt a fő szívfájdalma, hogy túl kevesen látogatják rendszeresen a közéleti rendezvényeit. — vezette tovább a gondolatmenetet András. — Így túl kevesen csodálhatják meg a bájait. Titokban arról álmodozik, hogy egy szép napon mindenki érte fog rajongani, és mint a mitológiai Szép Helénáért, képesek lennének ölre menni egymással akár egyetlen intésére is.
— Vagy csak túszként tartanak itt bennünket. — találgatott Körmendi. — Lehet, hogy aláaknázták az egész épületet, és felhívták az Elsőszülötti Szék összes képviselőjét, hogyha nem jönnek ide megadott időre, örökre elveszítik a társaikat. Ha a környék legnagyobb káinita hercegségének fél lakossága eltűnik egy éjszakán, az elég nagy visszhangot kelt az egész Kamarillán belül is. Ezt a botrányt egyetlen okos politikus sem engedheti meg magának, ezért egyezkedni fognak a vadászokkal.
Milyen jellemző Körmendire ez az aljas bomba-ötlet. — füstölgött magában András. — De azt nyilvánvalóan ő is tudja, hogy a primogének közül valószínűleg senki sem állna le komoly szándékkal egyezkedni a vadászokkal, hisz a jelenlevők mindegyikének túl sok az ellensége. Túl sokan látnának minket szívesebben holtan, ahelyett, hogy az elvesztésünket siratnák. Talán egyedül a Contessa ér valamit, de ő is csak a Hercegnek. Más nem kockáztatná értünk az öröklétét. A mi fajtánknál a hatalom és a népszerűség sohasem jár együtt kéz a kézben. A feltételezett szentimentalizmusra pedig még a vadászok sem építhetnek.
— Vagy valaki közülünk kettős játékot űz, és most arra várnak, hogy az áruló elmenekülhessen, mielőtt elkezdődik a támadás. — fejtette ki véleményét a szetita.
Ezt most miért mondta? — tette fel a kérdést gondolatban András. — Csak nem kötött ő maga is egy ilyen különalkut valakivel? A legjobb módszer annak leplezésére, hogy ő maga az áruló, ha megszállottan keresi a „valódi” árulót. Talán vészhelyzetben ő is képes lenne köddé válni, mint a szalavák?
— Mi van, ha pusztán azt akarják elébb bebiztosítani, hogy csak mi legyünk a tűzvonalban, és az ártatlanok sértetlenül elmehessenek? Vagy ha nem is mi vagyunk a célpontok, hanem egy másik természetfeletti lény? Vagy ha nem is akarnak támadni? Az egyáltalán eszébe jutott valakinek, hogy megpróbáljon kisétálni köztük? — adott hangot végre hangosan is a kétségeinek András. Gondolatban persze hozzátette: Lám, ez a gondolatmenet pedig rám jellemző. Mindig, mindenkiről a legjobbat feltételezem, és reménykedek, hogy a bűneimért egyedül én lakolok meg, és nem okozok másoknak is fájdalmat. Most is, titokban csak azért aggódok, nehogy Johannának is baja essen, ha elkezdődik a küzdelem.
— Természetesen senki sem teszi kockára a bőrét közülünk egy ilyen halvány reménysugárért. — közölte Szvetlána tárgyilagosan. Mivel tudta, mi jár András fejében, rögtön hozzá is tette: — És megtiltom, hogy te megpróbáld! A képességeidre még szükség lehet a mi túlélésünkhöz is.
— De az ötlet jó. Majd kiküldünk egy ghoult, próbaként. — közölte Brigitta. — Ha kijut, egy üzenetet is eljuttathat, és akkor mind meg vagyunk mentve.
Andrásnak koránt sem volt ennyire ínyére az ötlet, hogy egy újabb kívülállót áldozzanak fel maguk helyett.
— Akkor inkább próbáljunk meg a földalatti csatornákon keresztül kijutni, mint a noszferátu vendég.
— Miért? Volt itt egy noszferátu? — nézett rá értetlenül több vértestvér is, bár a kérdést hangosan dr. Kígyó fogalmazta meg. András tudta, elszólta magát, és most könnyen napvilágra derülhetnek a valódi képességei.
— Á, nem lényeges. — intett hanyagul Szvetlána, csak hogy elterelje a figyelmet a kiszivárgott titokról. — Inkább az eredeti ötletre koncentráljunk, az sokkal inkább beválhat. Kérjünk meg egy átlagembert, hogy sétáljon ki az épületből, és adjon le egy segélykérő üzenetet a nevünkben. Még csak ne is legyen ghoul, úgy biztosabb, hogy nem figyelnek fel rá. Mit szólnál hozzá, André, ha a te barátnődet kérnénk fel erre? Szerinted elvállalná?
András elszorult torokkal meredt a nemzőatyjára. A megoldás már megfordult a fejében, ám előre félt ettől a kérdéstől, ezért szándékosan próbálta elterelni a beszélgetés irányát másfele, csak hogy a többiek el ne jussanak idáig. Sejtette, hogy ők is arra a következtetésre jutnának, mint ő, ha egy független ember bevonásának kérdése felmerülne: a legalkalmasabb erre a feladatra jelenleg Johanna. Ezen az estén találkoztak először, így a vadászoknak nem lehet dossziéja róla. Mégis elég bensőséges viszonyba kerültek ahhoz, hogy egy ilyen kényes feladatot rá lehessen bízni. Még akkor is, ha ez esetleg az életébe kerülne. Tudta, ha nyíltan ellentmondana a vértesvéreknek, a Kamarillás tisztviselők a Lex talionis cainae praxisa szerint halálra ítélhetik, de Johannát sem akarta semmiképp sem veszélybe sodorni. Kétségbeesetten keresett valami kibúvót a kérésnek álcázott parancs alól.
— Mikor idejöttem, valami haditervről beszéltetek. Talán az már nem aktuális? — fordult esdeklőn Szvetlána felé.
— Az egy véres és vesződségekben költséges megoldás lenne, jobb lenne csak akkor bevetni, ha már elkerülhetetlen. A békés megoldás alternatívája kecsegtetőbben hangzik, azt hiszem. — felelte Szvetlána helyett Mirkó, a vándor-arkhón.
— És azt hiszem, neked is a szívedhez közelebb álló lenne egy olyan megoldás, amiben minimalizálva van az ártatlan kívülállók áldozattá válásának veszélye. A haditerv szerint ugyanis felfegyvereznénk, és csatasorba állítanánk a ghoulokat, majd hipnotikus agykontrollal túszul ejtenénk a hotelszemélyzetet és a vendégeket, aztán a belőlük formált élő pajzs és a különféle természetfeletti képességeink védelmében megpróbálnánk kitörni az épületből. A lánynak valószínűleg így még nagyobb baja esne. És ez esetben nem csak neki. — ütötte a vasat az üllőhöz Szvetlána. Nem hiába. — gondolta András. — Hisz már túl jól kiismert engem, és így ő tudja a legjobban, milyen érvekkel hasson rám. A maga módján Szvetlána is épp oly manipulatív, akár a többi vén szörnyeteg. Ilyenkor nyer csak igazán pokoli kontrasztot az albínósága.
— Rendben, de hagyd, hogy én próbáljam meg rávenni, a magam módján és tempójában. Nem akarom megrettenteni őt. — próbált időt nyerni András. — Talán várhatnánk is egy kicsit, hátha megérkezik a beígért felmentő sereg.
— Egy kis idő ide vagy oda, már nem sokat számit. — rázta a fejét a beleegyezése jeléül a Contessa. Most is az övé kellett, hogy legyen az utolsó diplomatikus szó. — De ne feszítsd túl a húrt. Kapsz tőlünk, mondjuk, tizenöt perc haladékot. Tizenöt perc, nem több.
András rezignáltan bólintott, a lelkében lappangó ragadozó ismét kiéhezetten morgott. Ennyit a mentőötletekről. Elkeseredetten nézett Szvetlánára.
— Azt mondtam neki, csak azért jövök ide, hogy áthívjalak az asztalomhoz. A főnökömnek hisz, és szeretne megismerkedni veled. Legalább segíts fenntartani a látszatot, még egy rövid ideig!
Szvetlána szétnézett a többiek között. Nem szólt egy szót sem. Nem volt miért. A tekintetek önmagukért beszéltek. Egyszerre álltak fel Andrással, és indultak el visszafelé a kis magánasztalhoz. Mire odaértek, András megpróbált ismét gondtalan ábrázatot ölteni magára. Ez nem teljesen sikerült: bár az arca nevetett, de a szemeiben valami furcsa fájdalom maradt. Szvetlána az oldalán ellenben maga volt a megtestesült fesztelenség. A kedélyesség álarcát húzta magára, s szinte már perverznek hatott az a természetesség, ahogy szívélyes mosollyal az arcán közelített a küszöbön álló vészről mit sem sejtő Johanna felé. A pezsgőjét kortyolgató lány arca felragyogott, ahogy észrevette a közeledő párt, égszínkék szemeibe határtalan derű költözött.
— András! Már azt hittem, elfeledkeztél rólam. — emelkedett fel ültéből, hogy a jövevényeket fogadja.
— Akkor rosszul ismered önmagadat, kedvesem. Egy olyan ékkövet, mint te, nem lehet csak úgy elfelejteni. — próbálta ártatlan tréfálkozással feloldani a hangulatot András. — Ezer év alatt sem. — az utolsó mondatot valami száraz beletörődéssel suttogta, mert egy pillanatra felderengett előtte, milyen lesz az a jövő, amiben egy magafajta vámpír csak úgy tud fennmaradni, ha ehhez hasonló megalkuvásokra kényszerül. Hisz a látszólag jóindulatú, apró kis megalkuvások tették fajtestvéreit azokká a rettenetes szörnyetegekké, amikké a népi szájhagyomány körében váltak. Szerencsére Johanna nem vette észre a rosszkedvét. A férfiben érzett feszültséget talán a kényelmetlen szituációtól való félelemnek vélte.
— Te pedig Szvetlána vagy. András már sokat mesélt rólad. — fordult kedvesen mosolyogva Johanna az albínó lány felé.
— Igazán? — vonta fel a bal szemöldökét Szvetlána. — Ezen csodálkozom. Én zárkózott embernek ismertem meg. Soha nem szokott beszélni önmagáról és az ismerőseiről. Vagy a múltjáról.
— Ó, akkor nem csak mellettem ilyen félénk. — sandított konspirálón Andrásra Johanna. — Jobb lesz hamar hozzászoknom, azt hiszem. De gyertek, üljetek le, mert ha sokat ácsorgunk itt, mindenki minket fog bámulni. — intett a székek felé a nő.
— Nem hiszem, hogy bárkit is zavarna a kirívásunk. Mindenki túl elfoglalt a maga bajával. — válaszolta András, azzal sietett, hogy udvariasan kihúzza a széket a két nőnek. Majd gyorsan körbenézett. — Mindjárt jövök, csak kerítek magamnak is egy széket.
Míg odavolt, a lányok megejtették az első bemutatkozó gesztusokat. Ő a maga részéről az ablak előtt talált egy árválkodó széket, amit könnyedén felkapott, és az asztalok között óvatosan végignavigálva átvitt az asztalukhoz. Menet közben vetett egy pillantást a pár perces pihenőjét tartó cigányzenekarra is. Visszatérve látta, hogy a lányok önfeledten kacagnak valamin.
— Jaj, gyere András, ülj ide mellém! — fordult felé Johanna, amint meglátta, hogy visszatért. — Képzeld, épp arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne úgy kitolni a prominens vendégekkel, ha rá tudnánk venni a cigányzenekart, hogy átjöjjenek hozzánk, a mi asztalunkhoz, és csak a mi kedvünkért játszanak el egy pár nótát. Mit gondolsz, el tudnád intézni?
— Neked mindent, kedvesem. — mosolygott a lányra András, ahogy a lány által mutatott helyre tette az új széket. — Esetleg valami extra kívánság? Virágcsokor? Lovas hintó? Hercegnői diadém? Egy szerenádozó magánzenekar, az olyan snassznak számít manapság. Olyanja bárkinek lehet. Még azoknak a szomszéd asztalnál ülő fránya milliomosoknak is. — próbált viccelődni a vámpír. Maga is tudta, milyen szánalmasan hangzik.
— Nem baj, egy magánzenekar nekem bőven elég lesz. — szorította meg a férfi bal kezét a lány. Az azúrkék szemei egy pillanatra belefúrták a tekintetüket a férfiéba. — Köszönöm. — suttogta.
— Nem tesz semmit. — válaszolta halkan András, miközben még egy ideig viszontszorította a nő kezét. — Mindjárt visszajövök.
[1] Harmadik generációs isten (sumér)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése