4.
Ahogy András a lány oldalán elkezdte végigjárna a termet, hírtelen döntő elhatározásra jutott: ma este tényleg nem kíván találkozni a káiniták intrikákkal teli, sötét világával. Ennek okán eldöntötte, hogy nem fog sem a vértestvérek, sem a szolgálatukban levő ghoulok valamelyikének asztalához ülni.
Ezt eltervezni azonban könnyebb volt, mint végrehajtani, hisz majdnem minden asztaltársaságban rejtezett egy emberbőrbe bújt szörnyeteg. Ráadásul a vámpír tiszta helyet fürkésző látnoki képességei azt súgták, némelyikük még csak nem is áll kapcsolatban a káiniták világával. Egy szürkésfekete nimbuszba borult, kettős-aurájú emberben például egy emberi testet rabolt lidércre ismert. Három ember, akiknek az aurája vadállati indulatok vörösétől és sárgájától izzott, lükantróp rokonvérnek bizonyult. Volt valaki, aki egy annyira kiterjedt, pillanatonként új sémákba rendeződő, ezernyi sziporkával lüktető aurát gerjesztett, hogy András biztosra vette, személyében egy valódi mágust tisztelhet. Néhány auraminta pedig olyan formációkat mutatott, amiből a fiatal tremere még nem tudta kiolvasni, mivel is áll szemben. Pedig a Valóság mélyebb síkjaiban még csak nem is nézett körül.
Köröskörül minden asztalnál folytak a világrengető horderejű tárgyalások. Egyes asztaloknál vagyonos milliomosok tervezték előremozdítani gazdasági ügyeiket, vagy kezdtek új kapcsolatokat kiépíteni; más asztaloknál politikusok próbáltak meg lobbyzni, s egyszersmind aláásni frakcióbeli vetélytársaik vagy politikai ellenfeleik jó-hírét. Megint más asztaloknál a sajtó jeles — magyarul: szenzációhajhász — képviselői kíséreltek meg információmorzsákat és pletykákat kiszedni a meghívottakból. Szándékaik szerint az így kapott értesüléseket később ügyesen felhasználnák egy interjúnál — vagy netán előhúzzák őket egy oknyomozó riportnál, hogy aztán némi körítéssel tálalva felszolgálhassák a közvéleménynek. Az ilyen apróságok összeillesztéséből szoktak kikerekedni az ügyes kis leleplező dokumentációk. Az életbevágó jelentőségű diskurzusok közepette két karikatúrista járt asztalról-asztalra, hogy a meghívottak gyors portréit megrajzolják a kezükben tartott mappákba. A grafikusokat is az estély szponzora fizette, ám a jelenlétük Emerencia hangulatemelő figyelmességéről tanúskodott.
— …Tehát, ha visszavonom a feljelentésemet…
— …Tanult kollégám bizonyára egyetért velem…
— …És mondom én magának, teljesen részeg volt élete utolsó éveiben, abba halt bele, hogy a rendőrségi fogdában jelentkeztek nála az elvonási tünetek…
— …Bizonyos szellemileg még éretlen parlamenti frakciók politikai alkualapnak tekintik ezt a mindannyiunkat érintő kérdést…
— …Engedje meg, elnökasszony, hogy egyetértésemet fejezzem ki…
— …Ön tehát cáfolja a pletykát, miszerint…
— …A probléma érdekes kérdéseket vet fel, hisz egyrészről a ius commonis…
— …Nem értek egyet az állásponttal…
— …És erre mondom neki, milyen csinos abban a kombinében, mintha csak rám várna…
— …Az ORFK belső információi szerint…
— …Mert a Magyar integráció kérdése éppoly fontos, ha nem fontosabb manapság is, mint amikor még az én…
Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetésfoszlányok jutottak el Andráshoz, ahogy végighaladt a tömegen. Tudta, igen kevés olyan beszélgetés folyt körülötte, amihez érdemlegesen hozzá tudna szólni. Az ő víziókkal és sötét természetfeletti hatalmakkal teli világa igencsak távol esett a közemberek valóságától, vértestvér állapota pedig szinte teljesen elszigetelte a mindennapok világától. Emlékezett, már azelőtt is bajosan tudott lépést tartani a környezetével, hogy vámpírrá vált, mostanra pedig egyenesen mereven elzárkózott minden radikális változás elől. Ő a maga módján így lázadt, míg mások megpróbáltak lépést tartani a világgal, vagy lázadásukban elébe lépni az aktuális kornak és divatnak, addig ő egy letűnt kor talán soha nem létező ideáihoz ragaszkodott. Bár kronológiai korban közelebb állt környezetéhez, mint káinita társai, bizonyos értelemben sokkal nagyobb anakronizmusnak számított azoknál. Ezért szinte kétségbeesett fuldoklóként kapaszkodott a mellette álló vadidegen lány jelentette kibúvóhoz. Mert bár biztos volt benne, hogy a lányt a mai este előtt még sehol sem látta, de úgy érezte, vonásaiban, gesztusaiban mégis van valami, ami ismerőssé, és ösztönösen megbízhatóvá teszi őt. Mintha valamelyik jövőlátó álmából, egy orákulumtranszából, vagy egy előző életéből ismerné a nőt. Vajon tényleg létezik sorsszerűség, mint ahogyan azt a nagyatyja, a saját hatalmi álmait megszállottan kergető, önnön kiválasztottságának biztos tudatában élő pontifex szokta mondogatni?
— Hová üljünk? — kérdezte a vámpír dilemmájából mit sem sejtő, mellette nézelődő lány. — Úgy látom, már nem sok szabad hely maradt.
András ekkor látott meg egy teljesen üresen álló, kicsiny kis asztalt a többi között, amely mintha csak rájuk várt volna. Az asztal közepén réz gyertyatartóban egy szem vörös gyertya égett. Az abroszon csak két személyre elegendő teríték árválkodott. András gyorsan odalépett, és miután a saját tányérját lerakta az egyikhez, udvariasan hellyel kínálta a lányt. Miután a lány leült, ő maga is helyet foglalt vele szemben.
— Tehát újságíró vagy. És milyen érzés újságcikkeket írni? — próbálkozott valamiféle beszélgetésbe vágni András, ahogy legyűrte az első falatokat.
— Gondolom, ugyanolyan, mint tudományos esszéket. Hivatalos és távolságtartó. Az embernek nincs elég alkalma az érzelmei őszinte kinyilvánítására. Így hát ott próbálok meg kitörni, ahol tudok. Valamelyik nap is, a főnököm egy önéletrajzot kért tőlem a szerkesztői rovatba. Helyette beadtam valamit, amiről azt hittem, ha meglátja, kirúg engem. Másnap behivatott, és azt mondta, a legeredetibb ember vagyok, akivel évek óta találkozott. — mosolyodott el talányosan a lány, ahogy a saját villájával egy újabb szelet édességet metszett le kecsesen.
— Miről írtál? — kérdezte őszinte érdeklődéssel András, miközben a lány egy újabb falat édességet kapott be.
— Egy ékkőről. — válaszolta a lány, ahogy lenyelte a tortát. András már a szájához emelte a következő falatot, ekkor azonban meglepetten félbehagyta a mozdulatot.
— Ékkőről? — kérdezte értetlenül. Johanna helyeslően bólintott, majd résnyire összehúzott szempillái mögül pillantott a férfire, mielőtt részletes magyarázatba kezdett.
— Az ékkő a személyem metaforája. Mint gyerek, azt hittem magamról, hogy én vagyok a világ közepe, és ezért olyan értékesnek hittem magam, mint egy ékkő, amelynek fénye beragyogja a teremtést. Aztán nőttem, és többen leköpték, vagy sárral mocskolták be ezt az ékkövet. Így aztán, hogy a kincset megvédjem, rájöttem, el kell homályosodnia a fényemnek, és akkor nem vonzok magam köré annyi rosszindulatú embert. Ezért aztán szántszándékkal elkezdtem felvenni rossz szokásokat és mesterséges szellemi gátlásokat. Ilyenkorra már zárkózott, szürke és elkopott voltam. Aztán ráébredtem, hogy ezzel a lázadásommal azokat is elijesztem magam mellől, akik értékelnék és szeretnék a kincsemet. Ezért hát elkezdtem újra kifényeztetni és csiszoltatni magam, hogy ismét méltó lehessek egykori ékkő magamhoz. Ezt írtam le egy kicsit kiszínezve és megszerkesztve. — mondandója végén tanácstalanság álkifejezését öltötte az arcára, és hanyagul megrántotta a vállait. — Mit tudtam én, hogy ekkora sikere lesz?
András szívből jövően felkacagott. Már rég találkozott valakivel, aki ennyire szórakoztatóan tudta volna előadni élete történetét. És aki egyszersmind ilyen gyönyörű is.
— Azt kell, hogy mondjam, önismeretből és költészetből jelest kapnál tőlem.
— Köszönöm. — bólintott a lány a gyertyafény túloldalán. — Ezt egy ilyen komoly személyiség szájából bóknak veszem.
— Komoly személyiség? — kérdezett vissza András.
— Hisz láttam, milyen körben mozogtál az előbb. — intett a lány fejével a vértestvérek asztala felé. — Csupa rejtélyes és halálosan veszedelmes előkelőség. S úgy láttam, az egyiküknek oka van féltékenynek lennie rám.
— Szvetlána? — nézett értetlenül Johannára András. Aztán heves magyarázkodásba kezdett, miközben tagadólag csóválta a fejét. — Nem, ő nem az, aminek látszik. Csak a munkadóm és régi jóbarátom. Muszáj jóban lennem vele, ha nem akarok hírtelen fizetéscsökkentést vagy idő előtti nyugdíjazást. De amúgy a kapcsolatunk a szakmai kérdéseken túl kimerül a testvéries bizalmi viszonyban, bár a külvilág felé időnként mást mutatunk. — hanyag mondatai valójában komolyabb titkokat rejtettek. Igaz ugyan, hogy Szvetlána csak a munkaadója volt, de a köztük levő kapcsolat mélyebb gyökerekkel rendelkezett, mint amilyet egy fizetéscsekk indokolna. Közös volt az átkuk, és András, habár sohasem mert a jövőbe nézve tervezni, tudta, ha lesz számára jövő, teremtője mindig ott lesz vele, mint egy valódi családtag. Talán csak a természetes vérkötöttség tette, de a többi vámpírral ellentétben ő soha nem érezte szükségét a gyilkosa elpusztításának, és már megtanulta azt is eltűrni, hogy a Káinita Hagyományok értelmében a halál utáni életben köteles szolgálnia azt a lényt, aki megtagadta tőle az örök nyugalmat. Szvetlánának voltak ugyan elviselhetetlen rigolyái, alapvetően mégsem volt rossz szándékú, soha nem fenyegette kudarcaiért elpusztítással a túl érzelgősre sikeredett gyermekét. A kettejük közötti kapcsolat őszinte barátsággá fejlődött, és amennyire tudták, mindig fedezték egymás hátát. Tehát nem is volt annyira alaptalan a szójáték, amikor András korábban „anyuka, drágának” hívta Szvetlánát.
— Vajon ő is ezt mondaná? — kérdezte ironikus félmosollyal a lány.
— Természetesen. Ezt akár tőle is megkérdezhetnénk. Idehívjam? — kérdezte András. Ártatlannak tűnő kérdését azonban valamiféle tesztnek szánta. Vajon valóban a nő, vagy inkább az újságíró érdeklődik-e az iránt az asztaltársaság iránt Johannában?
— Ó dehogy, hiszek neked. — rázta a fejét Johanna, miközben rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét, ezzel egy csapásra eloszlatva András kétségeit. Gyönyörű azúrkék szemei voltak. — Inkább mesélj nekem valamit.
András értetlenül felhúzta a szemöldökét. A lány újabb falat tortát vett kezelésbe.
— Meséljek? Miről?
— Magadról. Az emberről, aki a tudós álarca mögött lakozik. — nézett rá várakozóan a lány.
Andrásnak zavarában egy pillanatra elakadt a szava, tekintete kitérően egy semleges pontra vándorolt valahol a lány háta mögött. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Már szétszórt és rendezetlen élete alatt sem számított a szavak emberének, és a társasági kapcsolatainak kohézióját csak még jobban megsínylette a halála. Hozzászokott, hogy istenigazából senki sem kíváncsi rá, vagy ha mégis, hát annak valami alattomos hátsószándéka van vele kapcsolatban. Az érzelmi elszigeteltség évei ösztönösen fékeket építettek a lelkébe, s arra késztették, hogy minden szavát többszörösen megfontolja, mielőtt kimondja őket. Nem arról volt szó tehát, hogy nem mert őszintén beszélni a lánynak önmagáról, csak hát hírtelen olyan sok mindent szeretett volna elmondani, hogy nem is tudta, hol kezdje.
— Nem tudom, mit mondjak. Tudod, zárkózott típus vagyok. — ahogy kimondta, már maga is érezte, milyen hangulatromboló az, amit mondott. Mindent megtett volna azért, hogy visszavonhassa. Bűntudatosan lesütötte a szemeit, és ismét az előtte álló desszerttel kezdett foglalatoskodni.
Johanna azonban váratlan reakciót produkált.
— Az ember sokféleképp lehet zárkózott. Van, aki nem beszél, s van, aki beszél, de mást mond, mint amit valójában gondol. Van, aki szándékosan hazudik, és mindig az ellentettjét mondja, mint amit hallani szeretne. S közben titokban arra vágyik, hogy valaki kitalálja a gondolatait. S a legtöbben önmagunk és a hozzánk közelállók elől zárkózunk el. Egy vadidegen előtt a legkönnyebb megnyílni. — sütötte le a lány maga is a szemeit. Beszéd közben a pezsgőspohárért nyúlt. Szavai hatására András lelki szemei előtt ködös arcvonások ezrei tűntek fel. — Kitaláltam a gondolataidat?
András némán bámulta a lány arcát. Ebben a pillanatban az törékenynek és végtelenül gyönyörűnek tűnt. Istenem, add, hogy ne csak álmodjalak! — futott át agyán a gondolat, ahogy a lányt tanulmányozta. A kecsesen a pezsgőspohár karcsú szárát tartó kéz fehérre lakkozott, hosszú körmei ápoltságot mutattak. A finom újjak arról tanúskodtak, hogy a lány könnyed irodai munkához szokott, a jobb kéz gyűrűsujjára elegáns gyűrűt húzott. A nő, aki észrevette a férfinek a kezeit vizslató tekintetét, félreértette a tekintet tárgyát.
— Tudom, kicsit korai még ennyi alkoholt innom. De ez is egy módja a zárkózottság feloldásának, persze, csak ha mértékkel használjuk. — aztán a lány összeesküvőn közelebb hajolt a férfihoz, és lopva komolykodó arckifejezést öltött. — Ha tea lenne, most szívószállal innám. Tudom, kissé rendhagyó szokás, de azt mondják, ez is hozzátartozik a személyiségem varázsához. — azzal visszatette a poharat az asztalra.
— Ebben biztos vagyok. — mosolyodott el a férfi, majd a kis kitérő után újra visszatért a beszélgetés főfonalához. — Nálam soha nem az alkohol oldja fel a zárkózottságot. Sokkal inkább a megfelelő társaság. És a megfelelő időzítés. De el sem tudok képzelni semmilyen okot, ami egy ilyen gyönyörű nőt, mint te, zárkózottá tenne.
Johanna arcán elhalványult a mosoly, és az ábrázata egy pillanatra elmerengő, töprengő kifejezést öltött.
— Tudod, mint már mondtam, elkényeztetett gyerek vagyok, bár ezt csak mostanában merem elismerni. A szüleim jónevű ügyvédek egy vidéki város zárt közösségében, apai ágon érzelgős, de méltóságteljes arisztokrata ősökkel, míg anyai ágon zseniális, de rámenősebb intellektuális felmenőkkel. Én voltam a második gyerek, az első kislány, s mint ilyen, a szüleim minden elképzelhető módon kényeztettek. Míg a szülői ház elszigetelt meghittségében nevelkedtem, olyan túláradó szeretetet kaptam tőlük, amit senkitől sem tudok megkapni már az életben. — András előtt a lány szavainak hatására egy autó hátsó ülése rémlett fel, amelyre egy babaülőkét erősítettek. Ő maga ült szinte még csecsemőként az ülőkében, míg az éjszakai országúton haladó kocsiba be-bevillantak az elszáguldó utcai lámpák fényei. Az autó lassú döcögése, a villanó fények, és a motor halk duruzsolása kellemes meghittségbe ringatták. Úgy emlékezett, ez volt az utolsó alkalom, amikor ő a gyengéd szeretet illúzióját megkapta. — S mikor erre rádöbbentem, ez kétségbe ejtett. Mert a világ odakint, a szülői házon kívül egészen más. Ott évekig csak azt tapasztaltam, hogy ha valahol megjelenek, és a társaságban megtudják a nevem, akkor az egész közösség kizár magából. Csak később értettem meg, ez nem nekem, hanem a nevemnek szól. A környezetemben élő emberek már gyermekként is tartottak tőlem, mert tudták, hogy abban a közösségben az elithez tartozok, s rám egy előkelőbb életút vár, mint ami nekik fog osztályrészül jutni. De én ebből akkortájt csak a kitaszítottságot fogtam fel. És ez fájt. Annyira fájt, hogy inkább fellázadtam ellene. Fellázadtam minden ellen, ami a családomhoz kötött. — míg beszélt, kezével szórakozottan a kosztümzsebéhez nyúlt, és előhúzta belőle a ruhatárnál már látott cigarettásdobozt és öngyújtót. Mindkettőt az asztalra tette, a keze ügyébe, és míg beszélt, önkéntelenül játszott velük.
András azon kapta magát, hogy csak bámulja a lányt. A lány olyan érzelmeket és rejtett zugokat érintett meg a lelkében, amelyekről már rég azt hitte, hogy visszavonhatatlanul kihaltak belőle. Képei furcsa visszhangra találtak örök pokolban égő lelkében, és hírtelen úgy érezte, képes lenne ismét maga mögött hagyni azt a poklot, talán ezúttal mindörökre. Johanna monológja szinte hipnotizálta, lendületével magával ragadta, és ösztönösen arra késztette, hogy megpróbáljon minél többet magába szippantani a lány élettől vibráló szelleméből. Szinte önkéntelenül tódultak az ajkára a kérdés szavai.
— Fellázadtál? Hogyan lázadtál fel?
Johanna a saját ajkába harapott, és félrehajtotta a fejét, mielőtt válaszolt volna.
— Csak a szokásos exhibicionista hajlamok, és az ösztönös szangvinikus megnyilvánulások, azt hiszem. Zűrös társaságba keveredés, szökés otthonról, folytonos ellenkezés a tanárokkal, dohányzás… — emelte fel mondandója demonstrálására a cigarettásdobozt az asztalról. — Amikor egy nyáron fürödni támadt kedvem a főtéri szökőkútban, mindenki azt hitte, csak megjátszom magam. Pedig én ilyen vagyok. Meleg volt, hűsölni akartam, s ott volt a víz. Miért ne fürödhettem volna?
Andrásnak egy pillanatra eszébe jutott egy hasonló élmény fiatalkorából. Párizs, harmonikaszó, kánikula, három lánnyal a szökőkútban, a káva mellet egy afrikai diák, amint sajátfonású emlékkarkötőt próbál meg rájuk sózni. Egy fotó, pár hónappal későbbről, egy bensőséges emlékházibulin, amin olyan boldognak látja viszont önmagát, mint talán már évek óta soha. Mintha egy rövid időre valóban tartozott volna valahová. Egy doboz, tele régi kacatokkal, köztük a pamut emlékkarkötővel. Egy elmosódott női arc egy vasúti állomáson. „Akkor még tartjuk a kapcsolatot, igaz?” — s a szemekben a kimondatlanul maradt válasz: Soha többé nem fogunk találkozni. Egy lány integet a peronon, ahogy a vonat kifut. Hány, meg hány ilyen röpke pillanat volt az élete különböző, egymással látszólag cseppet sem összefüggő állomásain? De rövid volt mind, nagyon rövid. Sohasem találta meg azt a helyet, ahová tartozik. Talán, mert valójában nincs is helye ebben a világban.
— Igen, ilyen élményem nekem is volt, azt hiszem.
— Valóban? — mosolyodott el a lány. Kérdő tekintetéből kiviláglott, válaszra vár.
— Fiatalon sokat kóboroltam a nagyvilágban. Néha társaságom is akadt. Némelyikük elég kalandos természetű volt. — hirtelen nem akaródzott többet mondania az esetről. Keserű-édes emlék volt. Mint a legtöbb emlék az életében.
Johanna helytelenítése jeléül egy cigarettát húzott elő. Aztán a dobozt a férfi felé nyújtotta.
— Dohányzol?
— Köszönöm, de nem dohányzok. — rázta a fejét a vámpír. A vámpíri Rőtshreck nem engedte.
— Okos szokás. — bólintott a lány. — Én már sajnos életem végéig a rabja maradok, azt hiszem. Lehet itt szerinted egyáltalán dohányozni? — kérdése közben érdeklődve körbefordult, hátha lát ösztönző példát maga körül. András vele együtt nézte a szomszédos asztalokat.
— Nem tudom. Igazság szerint senkit sem látok dohányozni. — mondta András. A vértestvérek és a ghoulok mániákusan rettegtek a tűztől. A tűz volt az egyetlen, ami elpusztíthatott egy vámpírt, ezért a faj minden tagja ösztönösen tartott a lángok minden megjelenési formájától.
— Akkor azt hiszem, inkább kimegyek az előtérbe elszívni. — fordult vissza András felé a lány. — Velem tartasz?
— Persze. Mi sem természetesebb. — bólintott a férfi, azzal a lánnyal együtt felpattant az asztaltól.
Kivonulásuk nem okozott feltűnést. Körös-körül még mindig folyt az ezernyi terefere, mindenki túl elfoglalt volt a saját kisded hatalmi játékával ahhoz, hogy észrevegye őket. A promenád korlátjánál egy kis asztalka állt, rajta angol nyelvű magyar napilapok, az asztal mellett két fotel. Ide ültek be a lánnyal kettesben. András szemei leülés közben futólag a földszintre villantak, ahol velük szemben egy szuvenír-árus butik, és egy falra erősített fényreklám látszott. A fényreklám fekete üveglapján sárga és vörös fények futottak, rajtuk angol nyelvű felirat. Belvárosi mulatókat és autókölcsönzőket hirdetett. A lány közben rágyújtott, mélyet szippantott a cigarettából, majd kifújta a füstöt.
— Tehát nem dohányzol. Rossz szokások terén megmaradsz hát az édesség-nassolás szintjén. — Próbálta meg Johanna ismét megindítani az elakadt beszélgetés kerekét. — Tudod, nekem is ez az egyik gyengém. Én is imádok jókat enni. Tudom, manapság a sovány lányok a divatosak, de én úgy hiszem, az élvezet, amit egy jó evés nyújt, megéri azt a pár kiló súlyfelesleget. Persze javíts ki, ha tévedek!
— Nem tévedsz! — mosolyodott el András. Aztán ösztönösen rávágta. — És nem látszik rajtad semmi súlyfelesleg. — csak ahogy udvarias válaszát kijelentette, jutott eszébe, hogy a találkozásuk óta először tudatosan végigmérje a lány alakját, és megpróbálja elképzelni a ruha rejtette vonásokat. Csak némán nyugtázta magában, hogy előbbi kijelentése nem volt valótlan, és a lány az egyik legvonzóbb alakú nő, akivel találkozott. Ha András nem lett volna már közel egy évtizede halott, rögtön észrevette volna a belőle sugárzó erotikus vonzerőt. Az élőhalottak társadalmában azonban az első lecke, amit megtanult, az az volt, hogy a látszat gyakran csal, és egy megnyerő külső gyakran borzalmas szörnyetegeket rejt. Ezért Andrásban kialakult valamiféle ösztönös immunitás a külsőségek iránt, és már közel egy évtizede a belső értékek voltak az elsődleges kutatási tárgyai. Ritkán adódott olyan pillanat, amikor valakiben mindkét vonást, a külső és a belső szépséget is megtalálta. Szerencsére a cigarettáját némán élvező Johanna nem látszott észrevenni a tolakodó pillantást, mert máskülönben a vámpírban lakozó bűntudatos emberi szellem elsüllyedt volna katolikus szégyenérzetében. De András érezte, ezúttal neki kell valahogy visszaterelni a beszélgetést a személyes érdeklődés szintjére. — Visszatérve a lázadáshoz: végül is hogy sikerült téged megszelídíteni?
— Igazándiból sehogy. — fúródott a lány azúrkék tekintete a férfiébe. — Bár a szüleim mindent megpróbáltak. Végül is úgy látták a legjobbnak, ha egy egyházi iskolába adnak be, az apácák közé.
— Te, mint apáca? — vigyorodott el András, míg Johanna egy újabb slukkot szívott el. — Nehéz elképzelni, amint az ájtatos életre próbálsz rászokni.
— Pedig egy ideig komolyan foglalkoztatott a gondolat. — Johanna arckifejezése mintegy bocsánatkérővé vált.
András még mindig mosolyogva lehajtotta egy pillanatra a fejét. Mintha valami vereséget ismerne el. Gondolatban felrémlett előtte egyik hajdani tanára, egy kedves öreg szerzetes, aki először ébresztette rá az intellektus szeretetére, azzal, hogy nem despotikus erőszakkal követelte meg tőle a tanulmányai bizonyítását, hanem csak finoman ösztönözte őt a tudásszomja kielégítésére. A tremerék ezt az intellektuális szerénységet nem értették meg soha. Számukra a tudás mindössze eszköz volt a hatalomhoz vezető úton, nem önmagáért keresett absztrakt érték. András legelső adeptus-évei egyikében elutazott a szlovéniai Dinári-hegységben rejtőzködő Ceoris kolostorába, amely valaha a klánalapító Tremerének szolgált a személyes domíniumaként. Borzongva látta meg a főkápolna falán a hermetista ikonográfia szigorú szabályai szerint ábrázolt Tremere-freskók alá festett latin nyelvű feliratot, a klánalapító szofizmáinak egyikét: „A TUDÁS ÖNMAGÁBAN NEM HATALOM, DE A HATALOMHOZ VEZETŐ ESZKÖZ, AMELYET MINDENKÉPP MEG KELL RAGADNUNK. MERT HA MÁR MINDEN MÁST ELVETTEK TŐLÜNK, AMIÉRT ÉLNI ÉRDEMES; EGYEDÜL A HATALOM AZ, AMI ÉRTELMET AD A LÉTEZÉSNEK!” András keserűen gondolt arra, mit szólna hajdani lengyel paptanára hozzá, ha tudná, hogy egykori, saját unokaként protezsált kedvenc tanítványa jelenlegi létében nap-mint nap meggyalázza mindazt a bölcsességet, amit ő szentként tisztelt.
— Tudom, milyen érzés a kísértés, hogy magunk mögött hagyjuk a profán világot. Egy ideig én is egyházi iskolába jártam. Akik akkor az osztálytársaim voltak, most már szinte kivétel nélkül szerzetesek. Időnként belegondolok, mi válhatott volna belőlem, ha én is azt az utat választom.
A lány közben végzett a cigarettával, a végét elnyomta a hamutálban.
— Tehát valóban nincs senki, aki a szeretetével kompenzálná a kívülmaradásodat ebben a laikus világban? Szvetlánán kívül sincs sehol egy reménybeli Farkasné? — Johanna tekintete őszinte érdeklődést sugárzott.
— Nem, nincs senki. — Andrásnak eszébe jutott néhány, kudarcba fulladt korábbi kísérlete. Nem haraggal, inkább fájdalommal gondolt rájuk. Hirtelen megpróbálta lélekben elhessegetni maga elől a múlt ködéből kísértő tekinteteket és hangulatokat. Dallamok, illatok, ízek, érintések emlékei kísértették. A maga módján mindegyik hiányzott neki. Életének sorskövei voltak, amik mind hozzátartoztak ahhoz a lényhez, aki most volt. Kifolyik kezeim közül az idő, mint ahogy a homokórában pereg a por. Meg kellene ragadnom, vagy örökre elveszítem. — gondolta. Remélte, talán sikerült tanulni valamit mindegyik afférjából, és talán a jövőben nem kényszerül megismételni múltbéli hibáit.
— Nagy kár. — bólintott csendesen Johanna. Az arca most megértőnek és valahogy ünnepélyesen fájdalmasnak tűnt. — Nekem sem volt sok sikerem a múltban. A nagyszüleim épp a napokban ülték az aranylakodalmukat. A tiszteletükre összegyűlt az egész család apraja-nagyja; a gyerekek, az unokák, a dédunokák. — András lelki szemei előtt hírtelen bevillant az emléke annak az öt világrészen szétszórt kaotikus és teljesen összeférhetetlen csődületnek, akik egykor, még a halála előtt az ő vér szerinti családtagjai voltak. Belegondolt, mi történne, ha valaki őket próbálná meg összezárni egy rendezvényen. A kilátástól kirázta a hideg. — Mindenki valami produkcióval készült, mindenki valami verset vagy valami saját előadású színművet hozott ajándékba. A kishúgom például, aki későn született, s ezért még nálam is jobban elkényeztetett gyerek, egy népdalt énekelt el a nagyszüleimnek. Amikor rájuk néztem, amikor láttam, milyen boldogak így együtt még ennyi idő után is, hírtelen arra gondoltam, ez az, amit én is akarok. A család, a szerelem, a gyerekek, és nem pusztán az üres, pillanatnyi kielégülést okozó szex. Azt akarom, hogy ha visszagondolok az életemre, azt mondhassam, semmit nem bántam meg, mindent úgy tettem, ahogy a szívem diktálta. Azt akarom, hogy ha elmúlok is, maradjon utánam valami, ami kézzelfogható. Legalább hét gyereket akarok. — András önkéntelen elmosolyodott a csattanónak szánt kijelentés hallatán. „Minden nő ezt mondja az első szülés előtt. Aztán rájönnek, mivel is jár a vajúdás, és lejjebb adják az igényeiket.” — jutott eszébe Szvetlána egyik kedvenc szarkasztikus mondása.
Aztán valami más villant az eszébe, és a mosoly valahogy üressé, örömtelenné vált az arcán. Először egy lány arca tűnt fel előtte, akit valaha halandóként szeretett. „Gyerekeket szeretnék tőled.” — mondta az emlékkép. András emlékeiben hosszú szünet után válaszolt neki. ”Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én még önmagamért sem tudok felelős lenni. Mit kezdenék egy gyerekkel?” A lány látszólag beletörődött ebbe. Egy darabig. De András látta az arcán, valahányszor egy apró gyerekkel találkoztak közös útjaik során, azt az önfeledt, vágyakozó boldogságot, ami egy önálló csöppség iránt hajtotta. Látta a fájdalmat rajta, valahányszor elvonultak egy lakótelepi homokozó mellett; látta, kedvese hogyan öleli, ringatja, becézi, dédelgeti a szomszéd család kislányát, valahányszor az megőrzésre hozzájuk került egy pár órára. Végül András maga hagyta ott a lányt, amikor még úgy érezte, annak lesz elég ereje újrakezdeni valakivel, aki alkalmas az apaszerepre. Később látta a lányt terhesen egy áruházban. Más partnerével is felmerült ez a lehetőség, de egyiküknél sem volt ilyen sarkalatos a kérdés. András pedig mindig halogatta a kérdést, nem érezte még elég felkészültnek magát a feladatra. Végül aztán a halála e téren is meghozta a végleges megoldást. Hígvérű káinitaként neki soha nem lehet utódja. Sem vértestvér, sem halandó. Bár mostanában felröppent néhány legenda a klánok körében halandók és vámpírok nászából született hibrid gyermekekről, dámpírokról. András azonban nem adott sok hitelt ezeknek a legendáknak. Bár most már bánta, hogy annak idején elvesztegette a lehetőséget, tudatos, mindig számító énje mégsem hitte, hogy az a másik út bárhová is vezetett volna. Ha lenne gyereke, az most így is árva lenne. Még mindig nem tanultam meg bízni az érzéseimben. — ismerte fel András.
— Mire gondolsz? — riasztotta fel merengéséből Johanna kérdése.
András félénken elmosolyodott. Mosolya fájdalmas, keserédes volt.
— Csak egy régi emlék jutott az eszembe. — mivel érezte, ezúttal a hallgatása nem lenne megbocsátható, egy viccel próbálta meg elütni a dolgot. — Egyszer régen kiegyeztem egy gyermekkori barátnőmmel, miközben papás-mamást játszottunk, hogy ha felnövünk, összeházasodunk, és négy gyerekünk lesz. Bonyolult szociológiai egyenlet alapján jutottunk erre a következtetésre. Az egyenlet első változóit az igényeink jelentették. Én lányt akartam, ő meg fiút. Mivel e kérdésben nem jutottunk dűlőre, maradt a kompromisszumos megoldás, hogy egy fiú és egy lány is lesz. De hosszabb töprengés után úgy gondoltuk, egymagában, versenyképes játszópajtás nélkül mind a fiú, mind a lány unatkozna. Ezért tehát mindkét gyerek mellé kell egy-egy azonos nemű kistestvér. Így lett a két gyerekből végül is négy: két lány, és két fiú. A családi harmóniát persze csak addig tudtuk fenntartani, amíg rá nem jöttünk, hogy a havi húsz forint zsebpénzünkből soha nem fog kijönni az az összeg, ami elég lesz a négy gyereket megszemélyesítő játék-baba megvételére.
Johanna önfeledten, gyöngyözően felkacagott. A kacagásának édes csengése melegséghullámokkal töltötte el András rég halott szívét. Ezt az alkalmat kihasználva megpróbált újra életet vinni a beszélgetésbe.
— Te mivel készültél arra az aranylakodalomra?
— Egy verssel. Tulajdonképpen teljesen sorsszerű volt az egész. Mikor két nappal a találkozó előtt az ünnepségre készültem, még fogalmam sem volt róla, milyen ajándékot kellene vinnem. De aztán a villamoson ülve beszédbe elegyedtem egy kedves öregúrral. Mint kiderült, a bácsi költő, és nemrég jelent meg egy verseskötete. Amiben az egyik vers épp a feleségének szóló, a házasság ötvenedik évfordulójának alkalmából írt ajándék. Azonnal felírtam az idős úr telefonszámát, és még aznap felhívtam a feleségét, aki bediktálta nekem a telefonba a verset. — Johanna ismét elővette a már jól ismert talányos mosolyt. — Ez is egy újabb bizonyítéka, hogy mégis van valaki odafönt az égben, aki vigyáz ránk, és irányítja a sorsunkat.
Ezt hallván András arca komorrá és elmerengővé vált.
— Ezzel én is tisztában vagyok már egy ideje. Csak az a kérdés, annak a bizonyos égi felvigyázónak milyen célja van velünk valójában? Én nem hiszem, hogy a sorstervezésben nemes célok vezérelnék. A magam részéről már évek óta haragban vagyok Istennel. Túl sokszor láttam, amint cserbenhagyta és elárulta azokat, akik bíztak benne, csak hogy alázatra és imádatra tanítsa őket. Erőszakkal nem lehet szeretetet kizsarolni, még ha maga Isten is az erőszaktevő. — András lelki szemei előtt ismét képek villódzottak.
Egy testvérként szeretett gyermekkori barát, aki iszonyatos kínok között haldoklik, miközben szülei és az orvosok mindent megtesznek, hogy erőszakkal életben tartsák, pedig tudják, hogy ezzel csak az agóniáját nyújtják el a végtelenségig. A néma csönd, amikor figyelik, ahogy kihűl a halálos láztól égő teste.
Egy tömegkatasztrófa helyszíne, ahová egy lánnyal közösen azért ment, hogy beazonosítsa tizennyolc barátja holttestét, és tolmácsoljon a kórházban ápolt amnéziás, kómába esett, vagy csak egyszerűen sokkos állapotban élet és halál között lebegő túlélők, a helyszínre érkező családtagok, valamint az illetékes hatóságok között. A fel-alá rohangáló emberekkel teli, pánikszerű fejetlenségben nyüzsgő folyosó, ahol mindenki kétségbeesetten próbálja összerakni az információtöredékekből a történteket. A holtesteket őrző csarnok előtti sötét bejárat, a feszült, pánikszerű várakozás, a kezének remegése, ahogy megtorpan a duplaszárnyú ajtó előtt, és beles a rajta elhelyezett kis négyzethálós üvegablakon.
Egy polgárháborús ország, ahol régi ismerősei, egykori barátok vagy rokonok marják egymást, és foggal-körömmel küzdenek saját hazájuk elpusztításáért. Vad, teljesen értelmetlen háborús erőszak kapkodó rémképei. Hátborzongató zajok, láncfűrész sikoltásának hangja az éjszakából, s a rákövetkezendő pokoli nap, amikor is egy felszeletelt család földi maradványaira találnak egy tanyán. Beszél valakivel, akinek a következő pillanatban szétloccsan a koponyája egy orvlövész golyójától. Az orvlövész évtizedek óta lakott ugyanabban az utcában.
Saját halálának emléke.
Egy lángokban, vérpocsolyákban és halálsikolyokban vergődő őrült világ. Ez lenne Isten dicső öröksége?
— Talán nem is a szeretet kicsikarása Isten célja. Talán csak azt akarja, hogy a szenvedésben mi váljunk erősebbekké. Talán nekünk akar segíteni abban, hogy megtaláljuk önmagunkat. Engem is ért már számtalan csalódás az életben, de én tudom, hogy engem ez tesz erősebbé. — bizonygatta a lány, miközben előrehajolt az asztalon könyökölve. András azonban a szemeiben mást látott. Eszébe jutottak azok az optimista szónoklatok, amiket még a halála előtt a magánéleti problémákkal küzdő barátainak tartott, valahányszor megpróbálta őket a küzdelem folytatására buzdítani. Eszébe jutottak azok az érvek, amelyek igazában maga sem hitt már akkortájt.
— Johanna, te tényleg hiszel ebben? — a kérdést András csak költőinek szánta. — Mert engem azokra az agitációkra emlékeztet, amiket én tartottam valaha mások vigasztalására. Ezért a monológjaimért aztán mindenki valamiféle rendíthetetlen, támasznyújtó übermenschnek hitt, pedig mélyen legbelül mindvégig iszonyatosan szenvedtem. És mártíri remetemagányomban nekem senkim sem volt, akihez lelki támaszért fordulhattam volna. — András hangja szinte suttogássá halkult, mire befejezte a mondatot. Máskor, más előtt nehezére esett volna ilyen őszinte vallomást tenni.
— Én is mindig megpróbálom rábeszélni az embereket, hogy próbáljanak meg továbblépni önmaguk korlátjain. — vallotta be csendesen Johanna, miközben valamiféle fancsali képet vágott. — És közben mindig végighallgatom a tragédiáik és az eltitkolt traumáik történetét. Ilyenkor jövök csak mindig rá, mennyire keveset tudok én a valódi fájdalomról, hisz engem tulajdonképpen még semmilyen olyan csapás nem ért az életben, amiért szenvednem kéne. Mégis, amikor hallgatom az embereket elbeszélni a saját életük katasztrófáit, mindannyiszor olyan elevenen él bennem a kép, hogy…
—… Hogy utána napokig te is depresszióban szenvedsz: nem tudsz aludni, de nem tudsz ébren se maradni, ennél, de nem vagy éhes, szeretnél, de eltaszítod magad mellől az embereket, és csak valami fájdalmas sajgással a lelkedben kóborolsz az üresnek és végtelenül idegennek ható világban. — fejezte be a gondolatot Johanna helyett András. A maga részéről tökéletesen tisztában volt az érzéssel, hisz látnoki képességei használata után maga is mindig így érzett. Valahányszor egy munkája megkövetelte, hogy azonosuljon valakivel, annyira átélte annak az idegennek a szenvedéseit, hogy a lényegi munka befejezése után is napokig kísértették még annak a másik embernek az emlékei. Időnként, egy-egy különösen borzalmas transz lidércnyomásából felriadva mindig úgy érezte, csak önmaga elpusztítása árán szabadulhat meg azoktól a kísértő gondolatoktól. — Talán neked éppen ez az igazi kereszted. Az, hogy mindannyiszor át kell élned mások gyötrelmeit, miközben önmagadra nincs is igazi időd. Az, hogy csak a szenvedésen át vagy képes másokkal maradéktalanul azonosulni, ez az a legmélyebb kapcsolat, amely az emberekhez köt. E nélkül felőrlődnél a mindennapok szenvedélytelen monotonitásában. E nélkül mindig csak azon rágódnál, miért nem tudsz kitörni a saját életedből, és valami különlegeset, varázslatosat átélni.
Johanna megpróbált elmosolyodni, de a tekintete mérhetetlen fájdalmat és magányt sugárzott.
— Ha a szenvedés elkerülhetetlen, az ember megtanulhatja szeretni a szenvedést is. — bár a lány tekintette mindvégig a férfi tekintetébe fúródva függött, beszéd közben mégis helyeslően bólogatott, mintha magának is próbálná bizonygatni, amit mond. András önkéntelenül is közelebb hajolt hozzá az asztal felett.
— Ez nem igaz. A szenvedés szeretete mazochizmus. Az ember megtanulhatja elviselni a szenvedést, megtanulhat együtt élni vele, de ha azt hiszi, ezt a kín szeretetéből teszi, akkor hazudik önmagának. Az ember csak félelemből ragaszkodik a fájdalomhoz, mert egy idő után azt hiszi, a fájdalom nélkül lehetetlen élni. Könnyebb a halált kívánni, mint megpróbálni egyedül felvenni a harcot egy egész ellenséges nagyvilággal. Aki önként vállalja a szenvedést, az valójában segítségért kiált. Könyörög valakiért, aki megválthatja őt a magánytól és enyhítheti számára a reménytelenség fájdalmát. — mondta András, miközben önkéntelenül kinyújtott kezével megérintette a lány szoborszép arcát.
— Talán igazad van. Valójában én is csak szeretném, hogy annyira magabiztos legyek, mint amennyire mások előtt annak látszani kívánok. — Johanna hangja egy nyafogós kislány nyűgös hangsúlyát vette fel. A hangszín mégsem irritálónak, inkább sebezhetőnek láttatta őt. Beszéd közben közelebb hajolt a férfihoz.
A csók kettejük között szinte önkéntelenül történt meg. A közvetlen közelükben senki sem volt, aki láthatta volna a titkos, de még kapkodóan rövid aktust. András a szenvedélyes csók szenzációjának ködén át valami láthatatlan aura lobbanását érezte, harmadik szeme előtt egy pillanatra idegen, saját személyétől független extázis élményét érezte bevillanni. Örökké elemző akadémikus tudata csak mintegy kívülállóként nyugtázta, hogy az érzést a lány szelleme sugározza a testi érintés útján nyitottá váló éteri csatornákon át. És mintha valami más is átszivárgott volna azokon az asztrális csatornákon, de András egyelőre nem tudta hova tenni az érzést, és a pillanat hevében nem érezte szükségét, hogy megpróbáljon elemző logikával közelíteni a forrásához. Nem akart mást, csak átérezni a pillanatot, élvezni azt a páratlan élményt, amit az a tudat okozott, hogy ismét képes félelem és paranoid óvatosság nélkül bizalommal lenni valaki iránt. A lelkének sötét erdejében a halála óta mindig fenyegető, ugrás előtti pózban meglapuló néma ragadozó és a vele együtt minduntalan feltámadó vadállatias vérszomj mintha nem is létezett volna, pedig egy vámpír csókja általában halálos szokott lenni. Ahogy ismét különváltak, egy percig néma csöndben figyelték egymást, a másik szemeit. Szavakra, vagy magyarázkodásra nem volt szükség közöttük. Aztán a lány zavartan elmosolyodott.
— Gyere, ideje, hogy újra bemenjünk. — mondta, és felállt az asztaltól, hogy a férfivel az oldalán az ajtó felé vegye az irányt.
— Igazad van. — bólintott András, aki a lánnyal szinkronban szintén az étterem felé indult. Mióta elkezdődött az este, (sőt, már oly régóta, hogy az idejét sem tudta, mióta,) ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, tartozik valakihez. Az érzés szokatlan volt a számára, egy pillanatra az a valószerűtlen érzése támadt, hogy csak álmodik. De ha álom volt, hát akkor kívánta, hogy az álom soha ne érhessen véget. Remélte, a lány is hasonlóképp érez. Befelé menet mégsem folytatták az előbbi önelemző beszélgetést, talán, mert a felidézett érzelmek és gondolatok túl mélyek voltak, semhogy tartósan elviseljék felszínre bukkanásukat. Talán majd később, ha már oldottabb lesz az este, újra megpróbálhatják elővenni őket. Társalgásuk ehelyett visszatért az emlék-felelevenítések szintjére. Bár a beszélgetés lényegi részét továbbra is a lány vállalta. András hálás volt neki ezért, hisz meséi egy másik ember álmaiba és dédelgetett emlékeibe repítették el. A lány mesélt önnön művészi ambícióiról, a festményekről és a rajzokról, amelyeket lakása díszítésére készített, mesélt a filmekről, amiket az egyetemi évek alatt forgatott, mesélt a levelekről és a versekről, amiket csak úgy önmagának írt, valahányszor sértődöttségében duzzogva elvonult a világ elől. Mesélt arról, milyen éberen alszik, ha igazán pihenni akar, és milyen álmos szokott lenni, valahányszor éber akar maradni. Mesélt arról, hogyan szokott játszani a saját rajongásig szeretett kishúgával, valahányszor hazalátogat. Mesélt arról, milyen büszke az ügyvédként dolgozó bátyjára, amikor az időnként bevonja őt a maga hivatalos világába. Mesélt arról, milyen szempontok szerint szokott öltözködni. Mesélt arról, micsoda komolysággal szokta végezni a munkáját, milyen gyermekded lelkesedéssel tudja magát belevetni minden egyes új szakmai kihívásba. Mesélt arról, milyen mindennapos bosszúságok szoktak borsot törni az orra alá egy ügybuzgó ellenőr, vagy egy zajos szomszéd képében. Mesélt arról, hol szokott mulatni, vagy hogy hol szokta eltölteni az ünnepeket. Sőt, meséibe egy mellékkelt használati utasítást is beleszőtt saját személyére nézve, hogy felkészítse a férfit, miféle helyzetekre és reakciókra számíthat mellette, ha történetesen mélyebb, tartósabb ismertségre vágyik. András ámulattal hallgatta csodás elbeszéléseit, amelyek percről percre bizonyosabbá tették számára, olyan nőre talált, akibe úgy bele tudna szeretni, hogy még élettelen élete korlátjait is képes lenne áthágni miatta. Örök elemző objektív tudata számára őrületnek tűnt a gondolat, hogy halott lényként képes lehet valódi kapcsolatra egy élőlénnyel, ő mégis hajlandó lett volna átadni magát ennek az őrületnek, mert varázslatos őrületnek tűnt. S ahogy a beszélgetés folytatódott, szinte észre sem vette, ahogy elröppent az idő. Az egyetlen dolog, amire felfigyeltek, az a vacsorát élőzenével kísérő cigányzenekar megérkezése volt, akiket a milliomos asztalánál a borravaló reményében őgyelgő prímás képviselt. De még ez sem tudta elterelni tartósan a figyelmüket egymásról. Mintha az egész világban csak ők ketten léteztek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése