3.
Ahogy körbenézett a körülötte állókon, az első, akit kiszúrt, egy ismerős ghoul[1]volt, akivel mindig csak az ilyen rendezvényeken futott össze — a zártkörű konferenciákon, a magánfogadásokon, valamint azokon a bensőséges színházi estélyeken, amiken többnyire olyan misztériumjátékokat mutattak be, amiket Emerencia és Szvetlána közösen írt, szponzorált, és rendezett meg (az exkluzív vendégek még a színészekből is kaphattak kóstolót az előadások végén). Odalépett hozzá, kezet fogtak, és udvariasan beszélgetni kezdtek arról, hogy mi minden történt azóta, hogy nem látták egymást. Kisvártatva azonban megérezte, hogy egy másik vértestvér szúrta ki őt magának. Ahogy az érzés forrásának irányába fordult, dr. Kígyót látta közeledni. Zárt harmadik szeme előtt iszapos homály, fullasztó füst kezdett terjengeni. András egy pillanatra esküdni mert volna rá, hogy erős bomlásszagot érez, gyomrát görcsbe rántotta a rosszullét. A professzor azonban zavartalanul mosolygott, ahogy mellé ért. A ghoul, akit előzetesen már felvilágosíthatott valaki a kígyók veszélyességéről, észrevétlenül elhúzta a csíkot.
— Ó, úgy látom, ön máris ismerősökre talált. De talán nem veszi tolakodásnak, ha én is bemutatkozom: dr. Kígyó Oszkár vagyok. — nyújtotta tenyerét kézfogásra a szetita. András önkéntelenül is a szemöldökét keresztező piercingre meredt. Vajon hogy egyezteti ezt az ékszert az akadémikusi státuszával? Miért választotta épp a klánja hagyományos ellenségeinek jelképét? Vajon ez is csak valami csali, hogy felébressze a kíváncsiságot maga iránt? Vagy talán nem is szetita az egyiptológus? Tényleg, mi van akkor, ha inkább Ozirisz nyájához tartozik? — Úgy hallottam, részben közös szenvedélynek hódolunk. Hisz mindketten történészek vagyunk.
— Valóban. Bár ön nevesebb szaktekintély nálam, úgy hiszem. — válaszolta András, kedélyes mosoly mögé rejtve valódi érzéseit a lény iránt. Egy pillanatra megkockáztatta résnyire nyitni a harmadik szemét. Amit megpillantott, az a zsigereiig megrázta: a szetita aurája köré egy óriáskígyó szellemmása csavarodott fel, fejét a férfi vállán nyugtatta, és egyfolytában a szetita fülébe sziszegett, akár az afrikai népmesék bölcselőkígyója. Az Apofisz kígyóról szóló pletykák mégis igazak lehettek. — Emlékszem, én magam is az ön munkáiból tanultam. Egy időben annyira belelkesültem a cikkeitől, hogy magához hasonlóan én is egyiptológusnak akartam állni. Aztán az egyik tanárom javaslata, miszerint kezdetnek elküld egy kopt kolostorba nyelvet tanulni, kijózanított. Így hát maradtam egyszerű mezei szobatörténész.
— Ugyan, kedves kolléga, az idő és a szorgalom magának is elhozza majd azt a hírnevet, amit kiérdemel. Én mindössze azért vagyok szerencsésebb helyzetben önhöz képest, mivel hamarabb kezdhettem a publikálást, és a divat épp aktuális hulláma felkapott. — szerénykedett az egyiptológus, aztán, mert a vállán ülő láthatatlan kígyó úgy kívánta, hízelgésbe kezdett. — De én láttam néhányat az ön munkáiból. Nagyon tehetséges. Talán tudnék segíteni önnek a karrierje megtervezésében, azzal, hogy beajánlom személyét néhány munkatársamnál. Talán már ön is hallott róluk… — valószínűleg még folytatta volna, ha hírtelen meg nem jelenik mellette a rendezvény házigazdája, a torreádor primogén, és gyermekies lelkesedéssel a nyakába nem ugrik. Rá láthatólag nem volt érvényes a sznob visszafogottság törvénye.
— Drága Oszkár! Már megint mivel szédíted a fiatalságot? — kérdezte a férfitól Emerencia, miközben játékosan megkócolta a szetita haját. András egy pillanatra elgondolkodott, vajon akkor is ilyen bizalmas közelségbe kerülne-e az egyiptológussal, ha tudná, milyen romlott a férfi asztrális vetülete. Végül arra a következtetésre jutott, hogy igen, mivel a nők legtöbbjét vonzza a veszély ilyesfajta megfékezett és kontrollált közelsége.
— Épp a történelemről beszélgettünk. — felelte a férfi negédesen mosolyogva. Közben Szvetlána is megjelent András jobbján.
— Igen? — kérdezte tetetett csodálkozással Emerencia. — És mit tudnál mondani nekünk a történelemről? — a primogén elkerekedett babaszemeit Andrásra emelte. Testtartása, mézédes hangja kihívó és izgató tónust öltött. András szinte még a testéből kibocsátott afrodiziákum-feromonokat is érezni vélte. A Torreádorok mindig is híresek voltak arról, hogy a szexuális vonzerőt használják elsődleges fegyverükként. Minden lehetséges helyzetben.
— Csupa közhelyt, biztosíthatlak. Hogy a történelem jelenkorunk formálója, hogy a múlt a mi fajtánknál nem egyszerűen csak egy egzotikus szellemi csemege, hanem a mindennapok bármikor megelevenedhető tanítómestere. Tudtad-e például: a Torreádor klán onnan kapta a nevét, hogy e vérvonal valamelyik dicső őse, egy kiváló szónok és lantjátékos hírében álló vándordalnok vezette a gangrel Daidalosz, a tzimiszkész Drakón, és a kemeti Széth mellett mellet a pán-mediterrán krétai inváziót, amely elsöpörte az ókori Baálu hegemóniát, valamikor a Kr. e. II. évezred derekán? Az akkori vértestvérek azt hitték, hogy a baálu al-Shaitan, Nergal el fogja hozni a világvégét, és ezért annak a mükénéi vándordalnoknak a vezetésével felébresztették mágikus halálálmából a történelem előtti ó-idők egyik tébolyodott istenét, a Leviathánt. — András azt most az egyszerűség kedvéért nem tette hozzá, hogy az al-Shaitan főpapi rang lehetett a Tigris felső folyásánál élő Jezidi népcsoport őseinél; közismertebb apokrif nevükön az Első Törzsnél. — Ekkor játszódott le az az apokaliptikus esemény, amit Platón Atlantisz elsüllyedésének, a Biblia a Mózes-féle tíz csapásnak nevezett: a szantorini-i Sztrongilé vulkán, a legendákból is ismert Leviathán búvóhelye felrobbant, és mindenestől maga alá temette a thérai Akrotiri-civilizációt. A szökőár végigpusztította az egész Földközi-tenger partvidékét, hajókat és lakájos partszakaszokat röpített kilométeres távolságokba, ezzel gyakorlatilag romba döntötte az összes akkor ismert tengeri nagyhatalmat. A feljegyzések szerint „vérré vált” a tenger, és hetekig tartó éjszakai sötétség borult a világra. Az örök éjszakában csak az egekbe szökő lángoszloppá változott sziget lidércfénye világított. Még kontinensnyi távolságokban is mérgezések, éhínség, tornádók, járványok, vagy a maradék készletekért egymást gyilkoló rablóbandák tizedelték meg az embereket és az állatokat egyaránt. Sőt! A közel-keleti sivatagokban gömbvillámok meg mindenféle tűznyelvek szaladgáltak. Egy ilyen Szent Elmó tűz volt az az égő csipkebokor, aminek láttán egy midiáni száműzetésben élő skizofrén… Mert egyértelműen skizofrén volt, hisz lásd csak a Kivonulás 5 per 24-től 26-ig… tehát egy száműzött egyiptomi herceg visszatért a statárium-törvényeknek alávetett országba, és önmagát az eljövendő messiásként kikiáltva fellázította a világvégének tűnő égleszakadástól megrettent rokonait, hogy szektástól-pereputtyostól vonuljanak ki, és kezdjenek negyvenéves vándorútba az Ígéret Földjéig… a mesebeli tájig, ahol még a kátrányeső ellenére is zöld a fű, és fényes a nappal. A katasztrófa következtében egész világbirodalmak hullottak a történelmi feledésbe, talán csak ennek köszönhető, hogy elvesztek az ősi vámpíruralkodókról szóló feljegyzések. Kivételek persze már akkor is akadtak. Ahogy a Manethón-féle egyiptomi királylista is megjegyzi: „A halotti szellemek és a félistenek után számítják az első dinasztiát…” — András érezte, hogy Szvetlána mellette a tenyerébe csúsztatja az ujjait, és gyengéden megszorítja a kezét. Bóknak-e, vagy csak támogatásnak szánta, a férfi nem tudta eldönteni.
— Valóban? — csillant fel tetetett megdöbbenéssel Emerencia szeme. — Nem is reméltem, hogy őseim között ilyen jeles személyiségeket találhatok. Minő pazar kilátás, egy ördögverő szépunokájának lenni! — András tudta, hogy az elsőszülött fél perc múlva már el is felejti ezt az egész beszélgetést, mivel az önreklámozási kampánya szempontjából teljesen irreleváns ez az őseiről szóló információ.
— És ön ezt mind a tanulmányaiból tudja? — vette vissza a beszélgetés fonalát a szetita. — Ha fiatalságom éveiben én lettem volna ilyen járatos a noddita történelemben, nem röstelltem volna világgá kürtölni elmélyültségemet a nemesb tudományban. Bizonyosan számos befolyásos magánszemély és hatalmi érdekszféra kapott volna két karral utánam, hogy hasznát lássa szakértelmemnek.
— Ifjú barátunk azon a nézeten van, hogy még nem élt át elég intervallumot a történelemből ahhoz, hogy érdemesen véleményt alkothatna felőle. Én azonban úgy tartom, máris kivételes életbölcsességről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem hagyta a gőgöt a fejébe szállni. Hisz ki tudja, azok az utána kapó hatalmas kezek nem-e végpusztulást hozó gyilokot tartottak volna a markukban? — közölte Szvetlána, s közben jelzésképp kétszer megszorította András kezét: a társalgásnak itt kell véget érnie. A férfi a maga részéről elgondolkodott; beszélgetőtársai vajon szándékosan törik-e így kerékbe a magyart, vagy azért, mert olyan öregek? — De most, ha nem haragszotok, úgy látom, ideje lenne átfáradnunk az étterembe. Megkezdődött a fogadás. — biccentett az albínó nő a galéria túlsó oldala felé, ahol a szakács épp elhúzta az étterem bejáratát mindeddig takaró barna függönyt. A konferenciaterem bejárata körül ácsorgó vendégek elégedett zsivajjal indultak meg az üveg mögül előtűnő, gazdagon megrakott asztalokhoz.
András a vértestvérek kicsiny társaságának gyűrűjében indult el a terembejárat irányába. Lehunyt harmadik szeme előtt ismét fellobbant egy furcsa vakító aura, a pihentetett mentális érzékszerv közvetítette benyomás ahhoz hasonlított, mint amikor egy összeszorított szemhéj előtt vakukat villantanak. Nyilván napkitörés van valahol — tűnődött András. Mint minden panteista gondolkodó, úgy ő is érezte, hogy a Nap sokkal több közönséges fizikai jelenségnél. A maga embertől idegen módján élőlénynek számított, Prométheusz-szerű lángóriásnak, aki fennkölt töprengésében talán meg sem érezte a gravitációs vonzáskörzete peremén keringő bolygóparányokat, vagy a felszínükön tolongó vírus-embereket. Ám aurája és gondolatai így is kiterjedtek azok fölé, így önkéntelenül is befolyásolta természetüket — még akkor is, ha némelyikük szándékoltan megtagadta az uralmát, akár az inkább a mélyűr sötétségéhez vonzódó vámpírok. Nappali óráiban, valahol az álom és az ébrenlét közötti mezsgyén egyensúlyozva András gyakran próbálkozott azzal, hogy megfejtse a Nap éonokban mért gondolatait. Tágra nyitott mentális érzékszerveivel minduntalan belefülelt az örök, mindenütt jelenlevő pszichikai háttérzajba; ám mindig maradt egy pont, amelyet meghaladva a szenzáció már valósággal túlcsordult az érzelmi tűréshatárán, és a belső, pszichikai védőgátjai megszakították a kapcsolatot. Ezúttal azonban nem sokáig mélázott ilyen elvont gondolatokon, mert alighogy nyugtázta a villanásokat, egy pillanatra rá feltűnt neki, hogy a mellette vonuló embercsoportban ott az apacsfrizurás lány.
— Amikor azt mondtam, építs kapcsolatokat, nem épp ilyen figurákra gondoltam. — suttogta menet közben András oldaláról Szvetlána. Az étterem bejárata mellett egy réz emléktábla illeszkedett a falra, rajta a Páneurópai Unió alapításának savval maratott monumentuma. — Sokkal jobban örültem volna, ha inkább a Contessánál vagy az ellenarkhonnál vágódtál volna be.
— A te vétked. Ártatlan áldozati bárányként dobtál oda a kiéhezett farkasok közé. — vágott vissza András.
— „Ártatlan áldozati bárányként…” Nem hittem, hogy mostanában ennyire azonosulsz a birkákkal… — vigyorodott el kajánul az albínó nő. Majd hangneme feddővé vált. — Mégiscsak egy felnőtt vérszopó vagy. Viselkedj hát meglett vámpírhoz méltóan.
— Igenis,mama,értettem,asszonyom,parancsára,anyuka-drága! — hadarta egy szuszra András, miközben játékosan kihúzta magát, és szabad keze két ujjával futólag katonás tisztelgést imitált. — Ezentúl Drakula grófhoz méltóan fogok viselkedni. Karóba huzatom, aki csúnyán néz rám, és ünnepnapokon kerékbe töretem a város egyharmadát.
— Nekem már az is elég lenne, ha végre eleven táplálékot vennél magadhoz. Ha továbbra is konzervvéren koplalsz, még az unikornisokat is vonzani fogod magadhoz, mint valami szűzleány. Akkor pedig nem vámpírnak, hanem tündérnek néznek. — Ez régi viccnek számított közöttük: amikor András először vizsgázott le az alapszintű vérmágikus tudásából a tremerék közt, és így kiérdemelte a tiszteletbeli magi, azaz „varázsló” címet, akkor Szvetlána az idejétmúlt hermetista hagyományoknak megfelelően egy saját címerrel ajándékozta meg őt. A címer pajzstartói közül az egyik egy csillagparipát, azaz egy pantheont ábrázolt (ez jelezte, hogy a címer tulajdonosa már az atomkor és az űrhajózás korának gyermeke); a másik viszont egy unikornist. András utánanézett egy heraldikai szakkönyvben, ahol az író azt fejtegette, miszerint a régészek úgy vélik, hogy valaha valóban léteztek unikornisok: olyan szent, az őskori istennőkultuszokat kísérő bölény- vagy szarvasbikák lehettek, akiknek a fejét közvetlenül a szarvuk kisarjadását követően kőjáromba szorították. Így a két, természetellenes pózba kényszerített szarv növekedés közben elhajlott és középen összenőtt, egy fallikus töltetű vallási jelvényt hozva létre, ami a Holdat, és az ősistennő elmaradhatatlan társát, a szarvas vadászistent is képviselte egyben. A kultikus alaknak olyan nagy sikere lett, hogy később még egy Pieta-csillagképet is átneveztek erről a lényről. Utóbb, a keresztény címerekben ugyanez az állat és ugyanez a csillagkép Krisztust, és az ő szerzetes-gyógyítóit jelképezte. — Értsd már meg végre, mi nem dögevő ősemberek, hanem a városi kultúrákban kifejlődött csúcsragadozók vagyunk. Mint ilyenek, csontvelőnkig rosszindulatúak és gátlástalanok. Ha mástól nem, hát a nagyatyádtól, a pontifextől tanulhatnál e téren. — Szvetlána teremtője, a pontifex, a Tremere klán Magyar Rendtartományának mindenható ura volt a leggátlástalanabb törtető, akit valaha hátán hordott a Föld. Azt mondják, ez nála családi hagyomány: a középkorban paraszti sorból feltörő mercere futárokként szolgáltak az ősei, akik nemzedékek sokasága alatt, az általuk kézbesített üzenetek ellopásával, lemásolásával és manipulálásával kuporgatták össze a varázshatalmukat, a rangjukat, no meg a vagyonukat. Érdekes volt a szójáték is, amit Szvetlána használt; András olvasta valahol, hogy a legelső emberszabásúak a húsevő ragadozók által hátrahagyott, szétmarcangolt és csontig lecsupaszított tetemekből laktak jól, mégpedig úgy, hogy kőszakócáikkal széthasították a csontokat, és kiszívták belőlük a ragadozók által elhanyagolt velőt. Ezért van az, hogy a különféle vallási hagyományokban az élet misztériumának legvégső hordozójaként a csont és a velő lett feltüntetve. — Ehelyett te játszod itt nekünk az érzőszívű szörnyet. Nézz csak körül, még ezek a közönséges emberek is, akik körülvesznek minket, még ők is könyörtelenebbek nálad. Nekik nem esne nehezükre kiszívni valakinek a vérét, vagy hátba támadniuk felebarátukat, ha arról lenne szó. — Szvetlána szavainak hatására András ismét résnyire nyitotta a harmadik szemét, hogy a körülötte villódzó aurákba lásson. A vadul örvénylő fénykaleidoszkóp émelygéssel töltötte el, a látszólag felszabadult társalgások hangjaiba láthatatlan vérebek csaholása, acsarkodó fogcsikorgatás, és más nyomasztó víziók pillanatképei villantak be. A lassan megtelő étterem belseje elnyomott indulatok és szenvedélyek szellemi üledékével telítődött. Jaj Istenem, hová kerültem? — sóhajtott fel magában a vámpír — És vajon miképp fogom túlélni ezt az estét? Hisz itt minden és mindenki olyan idegen!
Egy asztrális pontról azonban mintha éteri hárfaszó hallatszott volna. De Andrásnak nem volt ideje kiszűrni a forrást.
A Γ alaprajzú étterem baloldali, hosszabb oldalfala előtt, a ruhatárhoz és a konyhához is vezető folyosóval párhuzamosan hosszú asztalok és pultok sorakoztak, megrakva minden földi jóval, amit szem és száj kívánhat. Az asztalok roskadoztak a különféle hidegtálaktól, az étvágygerjesztően elkészített szendvicskatonáktól, a változatos franciasalátáktól, a bonyolult porcelán-, és ezüsttálakba rejtett főételektől. De külön asztal állt a gőzölgő ezüstfelépítménybe rejtett leveseknek is, mellette fehér egyenruhás kukta várakozott, hogy személyesen világosíthassa fel a vendégeket az egyes étkek sajátosságairól és eredeti mibenlétéről. Egy megint másik asztalnál csak pékáruk, és ezerféle sajtok várakoztak a borkóstolóhoz szokott vendégekre. Egy sarokasztalnál pedig édességek — péksütemények, krémes torták, parfék, pudingok — émelyítő tömege várakozott az édesszájú előkelőségekre. Itt, a pultok között, a konyhához vezető üvegezett lengőajtó előtt álltak katonás sorfalat a pincérek és a felszolgálónők. Mindegyikőjük kezében ezüsttálca, rajtuk különféle talpas poharakban különféle színű alkoholfélék. Ezeket kínálták sorba az előttük elhaladóknak. A terem másik oldalán változatos méretű kerek asztalok álltak elszórva, rajtuk kifogástalan patyolatfehér abrosz, aprólékos ezüst étkészlet, de tányérok helyett püspöksüvegformára hajtogatott hófehér vászonszalvéták. Tányérokat közvetlenül a pultokról lehetett majd elvenni, és az ételekkel megrakott asztalok közt elhaladva megpakolni őket mindennel, amit a kedves vendég rávalónak ítél.
Az étterem központi részén azonban maradt némi szabad tér. Itt gyülekeztek hát most egy csoportba a meghívottak, mindjük kezében egy-egy választott alkoholfélével teli pohár. Az ácsorgók közül mindenki zavartan méregette a másikat, míg végül az utolsó ember is megérkezett. Ekkor előlépett a tömegből egy megnyerő külsejű úriember, a rendezvény főszervezője, egy kiemelkedően karizmatikus jelenlétű halandó. Az aurája olyan hatalmasra duzzadt, hogy András ilyen közelről nem csak a köszöntőjét, de a mentális kisugárzását is érezte, ezért önkéntelenül is belehallgatott a gondolataiba, a tagolt mondatokban talán meg sem fogalmazott tudatalatti kommentárjaiba.
— Most, hogy mindannyian együtt vagyunk, szeretném megköszönni minden jelenlevőnek a türelmet, amellyel szerény rendezvényünket megtisztelte, s előadóinkat végighallgatta. („Bár tudom, hogy a legtöbben napközben ide sem toltátok a képeteket, csak az ingyen vacsora miatt jöttetek.”) Remélem, mindenki meg volt elégedve rendezvényünk színvonalával; kívánom továbbá, hogy az irányunkba tanúsított kitüntetett figyelme mindenkinek a hasznára váljon, és minden megjelenő le tudja vonni a megfelelő tanulságokat a személyét érdeklő kérdésekben. („Mintha bárkit is komolyan érdekelt volna mindaz, ami itt elhangzott. Egy könyvtárlátogatással többre mentünk volna!”) Remélem, hamarosan mindannyiukat viszontláthatom egy hasonló estélyen, amelyet konferenciasorozatunk következő fordulóján tartunk, alig egy hónap múlva. („Egy hónap múlva már úgysem fog a kutya sem emlékezni arra, hogy mi is történt ma itt.”) Most pedig, kérem, élvezzék a fogadást, amelyet nagylelkű jótevőnk biztosított a számunkra, és kóstoljanak csak végig mindent, amit csak megkívánnak. („Hisz a cehhet úgyis a balek milliomos fizeti, aki a szponzorunknak hiszi magát!”) — azzal tósztra emelte a pezsgős poharát, és ezzel, mintegy a diákokat kicsöngetéskor eleresztő tanár, feloszlásra intette a prominens gyülekezetet. A tömeg sűrű, tömött sorokban megindult előbb a tányérokat tartó asztal, majd az étkekkel megrakott pultok felé, és elkezdett mazsolázni a különféle ínyencségek közül. András tudta, a rendezvényt szponzoráló milliomos Emerencia ghoulja, a főszervező fejébe pedig a vámpír ültette el a gondolatot, hogy egy ilyen konferenciát kell szerveznie. A halandók világát mindig is a káiniták irányították a történelem árnyékából, abból a keskeny mezsgyéből, ahol a valóság és a mítosz szétválaszthatatlanul egybefonódott.
A prominens társadalmi csoportok, érdeklődési körük és politikai frakcióik szerint féltucatfős csoportokra bomlottak, és a társadalmi osztályuknak megfelelő rangsorban foglaltak helyet az egyik vagy a másik asztal körül. A még összetartásérzéssel rendelkező párok megkérdezték egymástól, honnan, mit hozhatnak partnerüknek; a baráti körök kijelölték egyik képviselőjüket, hogy foglaljon asztalt nekik. Az általános emberi tumultusban a vértestvérek is gond nélkül elvegyültek, tevékenységükkel azt imitálva, hogy maguk is a felszolgált étkek közül válogatnak. Valójában azonban ekkorra már egy-egy zsenge női nyakat, egy-egy erős férfiütőeret méregettek a szemük sarkából sandán, hogy felmérjék eljövendő táplálékukat. András tudta, hogy később egyezményesen egyetlen asztalnál foglalnak majd helyet, amelyet kizárólag vámpírok ülnek majd körül, és bár látszólag majd úgy tesznek, mintha maguk is falatoznának, valójában még a gondolattól is undor fogja el őket, hogy szilárd táplálékot vegyenek magukhoz. András tudta, annál az asztalnál az érintetlen vagy csak ímmel-ámmal összekutyult terítékeket vagy egy ghoul, vagy egy agymosott felszolgáló fogja leszedni, és a köröskörül ülő prominensek semmit sem fognak észrevenni az egészből. Végezetül, András azt is tudta, hogy a fajtársai kinéznék maguk közül, ha megtudnák, hogy az ő személyes érdeklődése a halandóknak táplálékul szolgáló „halott étkek” iránt nem csak tettetett. Mert az ifjú vámpír szokatlanul híg, meddő vére miatt ugyanúgy képes volt emberi táplálékot megemészteni, akárcsak a hajdani embertársai. Ezért fordulhatott az elő, hogy fiatalabb korában vámpírtársai gyakran csak egy különösen jólszituált ghoulnak nézték. Ez bizonyos esetekben jól is jött, hisz így feltűnésmentesen beszivároghatott olyan helyekre is, ahová egy fajtiszta vértestvért be sem engedtek.
Így hát fajtársaitól leszakadva András először a tömegnek kevésbé útjába eső desszertes asztal felé vette az irányt, és magában azt fontolgatta, hogy talán egy kevésbé frekventált, ghouloknak fenntartott asztalhoz kellene ülnie, ha zavartalanul falatozni akar. Azt tudta, hogy a veszedelmes szörnyetegekből álló asztaltársasághoz nem akar visszamenni. Ahogy az asztal mellé érve meglátta az ezerféle szemet-lelket gyönyörködtető ínyencséget, nem tudott ellenállni a kísértésnek, és nekilátott a legkülönfélébb nyalánkságokkal felstócolni a tányérját. Megszállott tevékenységét egy közvetlenül mellőle felcsendülő gyöngyöző kacaj szakította félbe. András kíváncsian fordult a hang irányába, s legnagyobb meglepetésére az apacsfrizurás, felemás fülbevalós lányt pillantotta meg. Azúrkék szemei őszinte mulatságról tanúskodtak, nem arról az álságos érzelmi színjátékról, ami a vértestvéreket jellemzi.
— És én még aggódtam, hogy megszólnak, ha rögtön az édességekkel kezdem! De úgy látom, van valaki, aki nemcsak, hogy megelőzött, de egyenesen kirívóan sokat mer kiszedni a tányérjába a finomságokból. Mond csak, te tényleg meg tudsz ennyit enni? — mosolygott kicsit félénken a lány. Aztán észbe kapva elpirult, és zavartan nemet intet a kezével. — Nem mintha zavarna. Sőt, kifejezetten becsüllek érte. Szeretem azokat, akik fel merik vállalni az étvágyukat.
András zavartan elmosolyodott. El csak azért nem vörösödött, mivel vámpírléte kezdetei, közel tíz évvel ezelőtti halála óta megtanulta tökéletesen uralni teste vérkészletének eloszlását és felhasználhatóságát. De most, érdekes módon, a halála óta folyton a tudata hátuljában lapuló ragadozó mintha meghúzta volna magát, és elhallgatott.
— Én meg azokat szeretem, akik fel merik vállalni különbözőségüket az arctalan tömegtől. Megkérdezhetem, milyen apropóból választottál ma estére ilyen felemás fülbevalót? Csak szórakozottság lenne, vagy valami mélyebb indítatás?
A lány zavartan elmosolyodott, s egy pillanatra lesütötte a szemeit, mint a gyermek, akit csínytevésen értek. Majd bólintott, csak úgy magának, s csupán eztán válaszolt.
— A jobb oldalit… — mutatott ujjával az arany kislány-sziluettre — …még óvodában kaptam. Sajnos eleven gyermeknek bizonyultam, és a párját még röviddel a megkapása után elhagytam. A bal oldalit ellenben… — mutatott a kis aranycsillagra — …az érettségi bankettre ajándékozták nekem a szüleim. Mivel még akkortájt sem nőtt be teljesen a fejem lágya, így hát ennek a párját is elveszítettem. Végül a kettőt együtt kezdtem el hordani. Így hát láthatod: ezen fülbevalók egyike sem páratlan, hisz az teszi őket egyenrangú párokká, hogy mindketten egyedülállók. Különben is, arany ékszereket nem hagyhatunk parlagon feküdni, még ha felemásak is. Tudod, a szervezetem csak az aranyat tudja elviselni.
— Látom, nagyigényű vagy. — vigyorodott el András. — Aranynál kevesebbel már be sem éred…
— Inkább elkényeztetett gyerek vagyok. De az aranyhoz más okból ragaszkodom: a szervezetem tényleg nem tud más fémet elviselni ékszerként. Allergiás lennék rájuk. — Andrásnak eszébe jutott az árkádiai váltott-gyermekeknek, az emberek között élő tündéreknek a fémérzékenysége. Talán a lánynak is lehet valami köze a fajtájukhoz? — Tulajdonképpen mindenre allergiás vagyok. Nyápic, beteges gyerek voltam, mindenki szerint kész csoda, hogy egyáltalán felnőttem. Ezért aztán mindig koraérett, bölcsebb gyereknek látszottam a koromhoz képest. — magyarázta zavartalan fesztelenséggel a lány, mintha csak egy régi ismerősével társalogna. A nő közvetlensége és őszintesége szívből meghatotta az önkéntelenül is őt bámuló férfit. Már rég nem találkozott senkivel, aki ilyen mély benyomást tett volna rá az első pillanattól fogva.
— Tudom, mit érezhetsz. Én is allergiás vagyok a napfényre. És a magam idejében engem is koravén, gyökértelen, és felettébb rakoncátlan gyereknek tartott mindenki.
— Valóban? — vonta fel a szemöldökét a lány. — Akkor engedd meg, hogy bemutatkozzam: Eszterházy Johanna vagyok, újságíró. — nyújtotta a kezét a lány. András elkapta azt, majd játékosan kifordította, és lehajolva egy kézcsókot lehelt rá. A lánynak szemmel láthatóan tetszett a színpadias manőver.
— Én pedig: dr. Farkas András, többek között történész és pszichológus. Szakterületem az epigráfia és kalligráfia majd minden ága és az ezzel rokon grafológiai elemzés; talán én vagyok az egyetlen Európában, aki arab riszalatok szerzőiről próbál meg személyiségprofil-felméréseket készíteni, pusztán a kézírásuk alapján. Abugida rendszerű ábécék, görög ligatúrák, oszmán-török turgák, oszlopok sarkára vésett ogham-feliratok elemzéséről szoktam még cikkeket írni. Állok szolgálatára, hölgyem. — mosolygott a lányra féloldalasan a vámpír.
— Most, hogy a bemutatkozáson így átestünk, talán kereshetnénk egy ülőhelyet magunknak. Ott talán kellemesebben elbeszélgethetnénk. — mosolygott vissza rá a lány. András rég halott szíve megdobbant. Talán mégsem lesz olyan pokoli ez a mai este… — tűnődött.
[1] Ez a tokhár!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése