Vérfrissítés
„Ha szinte érdemem nincs is arra nekem, hogy ő engem szeressen,
Csak áldott kezével mint szép ereklyével engem mint kórt illessen!
Legyek ferge rabja, bátor ne szolgája, csak engem el ne vessen!”
Balassi Bálint: Az erdélyi asszony kezéről
1.
A Nagyváradi Liga budapesti legátusa, Báthory Brigitta türelmesen várakozott a dunai Rakpartra néző, cégmintás kirakatüveg előtt, a hangulatos, ám méregdrága étterem emeleti galériáján. A kirakat előtti asztal, ami mellett ült, két személyre volt megterítve, de a nő jelenleg egymagában figyelte a koraesti Budapest utcáin áthaladó forgalmat, álmatag tekintetében incselkedő szikrák, vékony, ám érzéki ajka szegletében bájos mosoly játszadozott. Magas, száznyolcvan centi, karcsú, ám kisportolt testalkatú nő volt, látszólag olyan huszonöt év körüli. Telt idomú, mégis harmonikus testén nem volt egy deka súlyfelesleg sem, kreol bőre mintha csak rendszeres szoláriumba járástól nyerte volna kellemes krémszínét, feromonokkal vegyes kölnije illata bármilyen férfit vagy nőt megrészegített volna. Ovális, magas homlokú, finoman csontozott arcát klasszikus metszésű, markáns, egyenes orr uralta, benne egyetlen gombostűfejnyi aranyfoglalatú gyémánt piercinggel, mandulavágású szemei bizonyos fényviszonyok között barnának, máskor meg méregzöldnek tűntek. Hosszú, egyenes szálú, fényes mogyoróbarna hajában jobb oldalt egyetlen szőke tincs ékeskedett, hullámos kagylómintájú arany klipszei csak egy-két óvatos mozdulat után villantak elő ebből a pompás zuhatagból. Magas sarkú őzbőr csizmát viselt, testhezálló barna nadrággal, ami kiemelte hosszú, izmos combjait és feszes fenekét. Felül a köldök-piercingjét szabadon hagyó, testhez feszülő krémszínű topot viselt, amit azonban elől nyitott, combig érő, drapp gombos, hosszú ujjú, narancssárga sávokkal szabdalt bézsszínű kötött blúzzal egészített ki; nyakában elől megkötött, narancs csíkos zöld sál takarta az ékszereket, kivéve egy puritán egyszerűségű apró fakeresztet, ami vékony cserzett bőrszíján mélyen lecsüngött a két gömbölyded mell közötti mély kivágásba. Bal csuklóján aranykarkötőbe ágyazott apró svájci óra, hosszú, ápolt körmökkel fedett ujjain csak egyetlen, kopottas kinézetű pecsétgyűrű, rajta a Báthory család sárkányfogas címere a Zsigmond-féle lángkereszttel, a foglalatába belemaratott alig olvasható epigrafikus felirattal. Négyszögletes, középméretű bőr retikülje a széke karfáján nyugodott, magas gallérú hosszú bőrkabátja az asztal mögötti sarokban álló ruhafogason pihent. Előtte a patyolatfehér abrosz sarkán három színes pletykamagazin, két, egymással ellentétes politikai irányzatot képviselő napi újság, egy kartonmappa és egy megviseltnek tűnő, bőrkötéses könyvmonstrum feküdt. A terítékhez hozzá sem ért, az egyetlen, amit érzéki ujjai közt szórakozottan forgatott, egy kristályból metszett borospohár volt.
Az étteremben halk zene szólt, ami mellett kellemesen zsibbasztó kontrasztot alkotott a vendégsereg halk duruzsolása.
— Elnézést a késésért. — törte meg ezt a zsibajt egy félénk férfihang. — Ön gyönyörű, mint mindig.
Báthory Brigitta meglepett arckifejezéssel nézett fel Farkas Andrásra, a vámpírra. A bókot csak egy elegánsan felhúzott bal szemöldökkel nyugtázta.
— Szerintem tegezzük egymást, András. — mosolyodott el a nő, majd egy színpadias gesztussal a szemközti szék felé nyújtotta a felfelé nyitott jobb tenyerét. — Gyere, foglalj helyet bátran.
András szintén felakasztotta a fogasra sötétszürke ballonkabátját, majd leült a nővel szemközt. Fehér nadrágjához lezser fehér pulóvert viselt, fejét szokatlan módon egy burjánzó ezüst és szürke ornamentikával ékes, tengerészmódra tarkónál megkötött kendő borította, alóla göndör, vállmagasságig érő szőke tincsek kandikáltak ki, jobb fülében egy tremere címer alakú arany fülbevaló, arcán enyhe borosta. Csuklóján ezüstszín, vastag fémszíjú, férfias Rolex Daytona karóra, még nem szokott át a mobiltelefonos időmérésre. Fekete Addidas hátizsákját maga mellé tette az egyik fölös székre. Ahogy elhelyezkedett, kék szemeivel érdeklődve nézett az előtte ülő nőre. Az válaszul talányosan mosolyogva visszanézett rá. Így figyelték egymást egy darabig, némán szemezve, felmérve egymás külsejét, mielőtt a férfi ismét meg mert szólalni.
— Elnézést Brigitta…— kezdte bizonytalanul. — De valahogy szokatlan nekem ez a helyzet. Ön… izé… te egy cseppet sem tűnsz olyannak, mint amilyennek elvárnálak. A híred alapján egy sápadt, erőltetett mozgású, kimért és anakronisztikus dámát vártam, egy vámpír-dominát, de te valahogy… eleven, élettől lüktető és lenyűgöző vagy, mint egy kortárs emberi fiatal. Hogy csinálod?
Brigitta kedvesen elmosolyodott, zavartan lesütötte a szemét, s még el is pirult egy kicsit a leplezetlen bók hallatán. András alig tudta elképzelni, micsoda erőfeszítésbe és tudatos tervezésbe kerülhet egy ilyen egyszerűnek tűnő gesztussor egy olyan vén vámpír részéről, mint Brigitta.
— Gyakorlás kérdése az egész. — válaszolta Brigitta izgató zengetekben gazdag hangján. — A vérvonalam tagjai általában arra pazarolják a képességeiket, hogy minél embertelenebbnek tűnjenek. Én nem. Épp az ellenkező végletet keresem: emberibbnek akarok látszani még az embereknél is. Mozgáskultúra, anatómia, divat, tájékozódás a napi szellemi irányzatokban, a szókincs folyamatos frissítése és persze a vérkovácsok mestersége. Kevés olyan nő él a Földön, akinek több mint ötszáz év adatott meg, hogy a tökélyre fejlessze önmagát. Én egyike vagyok ezen keveseknek, és nem akarom elpazarolni ezt az adományt. Még a számítógépekhez és a modern technikai kütyürékhez is értek.
András elképedt félmosollyal nézett a nőre, elkerekedett, jámbor tekintetű kék szemével valósággal falta a látványt, még pislogni sem igen mert.
— Szvetlána felkészített rá, hogy mire számíthatók, de ez az évszám… mégis, valahogy elképesztő. Miként lehetséges, hogy akkoriban Brigittának kereszteltek el?
— Édesapám tisztviselő volt Zsigmond császár udvarában, elkísérte urunkat a nyugati körútjaira is, a zsinatokra, az angliai vadásztúrára és a százéves háború lezárását célzó tárgyalásokra. Személyesen ismerte a pokoljáró Tar Lőrincet, aki alászállt Szent Patrik barlangjába, s apám tőle halott először Szent Brigitta legendáiról, akinek az írországi Kildare-ban apácák őrzik a szent tüzeit. Úgy érezte, legnagyobb lányának csakis ilyen név dukál. A közvetve Britanniának is nevet adó kelta Istennőről, illetve a róla elnevezett svéd szentről csak jóval később hallottam, bár sokan mondják, hogy a Tűz Úrnőjének karaktere igencsak jól illik az én szangvinikus lelkialkatomhoz.
— És a fakereszt? — mutatott András a nő nyakában lógó apró alkotmányra. Valóban rémlett neki, hogy a britek a brigantinok törzséről kapták a nevüket, akiknek a neve viszont azt jelentette: akik Brigid Istennőt imádják.
— Egy beginában készült, a devotia moderna egyik misztikus teológusa készítette, majd egy rokonom, Báthory László kapta ajándékba egy németalföldi zarándoktól, amikor a budai Szent Lőrinc kolostor feletti barlangok egyikében lakott, és az egyik első magyar Biblia-fordítással pepecselt, mint pálos remete. Úgy érezte, nekem jár ez az apró ékszer, hogy megóvjon a világ bajaitól, és hogy a hitem szimbóluma legyen. Kislánykorom óta hordom, és valószínűleg velem is fog elporladni, ha egyszer kitelik az időm. — Brigitta összekulcsolt alkarjaival felkönyökölt maga előtt az asztal peremére.
— Tehát te is humanista neveltetésben részesültél, mint Walter, a budapesti pontifex. — csodálkozott András.
— Mint említettem, édesapám még személyesen ismerte Bartolo di Sassoferrato prágai iskoláját, de járt az itáliai reneszánsz műhelyekben is. Ha úgy tetszik, velem kezdődött a magyar humanizmus. — emelte fel és kulcsolta össze imádkozó pózba a két tenyerét az álla előtt Brigitta. Andrásnak rémlett, hogy Dr. Bartolo volt az, aki megfogalmazta IV. Károly császárnak a választófejedelmek személyét tisztázó birodalmi Aranybullát, és a jogtörténet hozzá kapcsolja azt a paradigmaváltást, ami megtörte a jusztiniánuszi Kódexet szentnek, sérthetetlennek és tévedhetetlennek tartó glosszátorok merev szemléletvilágát.
— És a Bibliát is első kézből ismerhetted. — rázta meg hitetlenkedve a fejét András. — Pedig milyen ritka is volt ez akkoriban, különösen katolikus körökben. Emlékszem, olvastam valahol, hogy például a bibliai versek sorszámozását, ami ma minden kritikai idézet alapja, Robert Etienne párizsi nyomdász vezette be 1551-ben, tehát jóval a te időd után. A fáma szerint egy ültő helyében készítette el a beszámozást, mialatt a postakocsi felvitte őt Lyonból Párizsba. Addig az Ószövetséget kevesen ismerték a maga hátborzongató teljességében. Walter például mindig azt mondta, hogy őt csak Johannes Reuchlin előadásai és a dominikánusokkal folytatott vitái ábrándították ki a keresztény erényességből.
— Én ajánlottam Reuchlin figyelmébe a magyar nevelőt, azt a bizonyos „Jacobus Hungarust”, aki a kis Philippus Schwarzerd-et, a későbbi Melanchtont felnevelte. Ki gondolta volna, hogy ennek az adiaphorasztikus vita lesz a vége? — kacagott Brigitta. — Kicsi a világ. A mi köreinkben mindenki ismer mindenkit.
— Az emberi őseid… kísértetcsaládból származtak? — tette fel a következő logikus kérdést András.
— Volt közöttük minden. Erdélyi kenézek, alföldi kun vitézek, sőt, anyám Stiborci Stibor lovag kíséretével érkezett Lengyelhonból, és az ő családjában voltak karaita zsidók és kipcsak örmények is, az Arany Horda legbefolyásosabb kalmárdinasztiáival állt rokonságban. De apai ágról ősi magyar nemzetség a miénk, ezernyi szállal kötődtünk az országunkhoz. A Báthoryak Zsigmond Sárkányos Rendjének tagjaiként kezdtek emelkedni az országos ranglétrán, ekkor került a családunkba apám anyjának ágáról az új, előkelő vérvonal, valamiféle a ligákban köttetett titkos paktum részeként. Mi kísértetcsaládnak hívjuk az ilyesmit, mivel rég letűnt korok emlékeivel kísértjük a megváltozott világot, a fiatalabb káiniták viszont ghoulnak, született ghoulok nemzetségének emlegetnek minket. Azt mondják, a legősibb autochton családok egyike volt az övéké, a családi krónikák és a modern történetkutatás, az összehasonlító nyelvészet és a régészet, pl. Colin Renfew és Igor Gyakonov egyaránt azt igazolta, hogy az őseink közel kilencezer esztendeje lakják ezt a földet, a vámpíri vérvonal és a velük rokonságban álló nemzetségek tagjaié volt a mai Balkán és Kis-Ázsia egészen a Kaukázusig, míg kultúrájuk az Indoeurópai nyelvcsalád őshazája volt. Szlávok és irániak, árják és germánok mind innen áramlottak szét a nagyvilágba, hogy mára a világ egyik legmasszívabb nyelvcsaládjává váljanak. Azt mondják, a Fekete-tenger még egy édesvízi tó volt annak idején, amikor ez az egész kultúra kialakult, és a Tordos-Vinća kultúrkörhöz tartozó régészeti leleteken található jelek egy önálló írásrendszer-centrum nyomai, e jelekkel írták őseink a maguk fakéregre írt krónikáit. Atyám, amikor halála után vértestvérré lett, megfejtette egy ilyen krónika utalásait, a segítségével felfedte a kriptájában pihenő korábbi családfő pontos nyughelyét, majd kiszipolyozta vérét és velejét, így egy önálló, bárói jogú dinasztia ura lett. Rokonai a sűrű, megszentelt vérrel együtt örökölték a családot a birtokainkhoz bilincselő mágikus kötést is. Ez lett az én örökségem is, látnod kéne a koporsómat odahaza. De gondolom, ezt már tanultad otthon, a tremere házi tanítóktól.
— És mi a helyzet a klánnal és a Nagyváradi Ligával? Hogyhogy ti nem hivatjátok magatokat tzimiszkésznek, mint a Szabbat nemesei? — faggatózott tovább András. Megdöbbentette ez a közvetlenség, az idősebb vámpírok általában nem ilyen közlékenyek a személyes titkaikat illetően, különösen nem egy ellenséges klánból származó adeptussal szemben.
— Mi a régi időkben nem igazán éreztük szükségét egy szervezett klánstruktúrának, így közös nevet sem igazán választottunk magunknak. — biggyesztette el az ajkát a nő. — Tzimiszkésznek egy örmény származású bizánci császárt hívtak, aki egy kísértetcsaládból származott, és ő volt az egyik első, aki megpróbálta egyesíteni a korabeli vérvonalakat. Hálából az őt követő ifjak, pl. Vykos, Velja, Lugoj és többiek elkezdték Tzimischének hívni a saját bandájukat, a Kamarilla pedig ezt a nevet vette át, amikor el kellett neveznie az egész „klánt”. Maga a név különben valami olyasmit jelent örmény nyelven, hogy „Papucs”. Egyesek ezt a „Caligula” név középkori megfelelőjének tekintik, hisz a római „caliga” sem volt más, mint egyfajta katonai szandál, valószínűbb azonban, hogy a Tzimiszkész egyszerű gúnynév, mivel Hovhannesz Tzimiszkész udvarában egy nő, Theophano császárnő tartotta kezében a gyeplőt. De az ősi családok a lázadások idején sem hódoltak be ennek a klán-névadási szokásnak, ma sem hívjuk magunkat tzimischének. Mi mindannyian csak a családi neveinken szólítjuk egymást, vagy egyszerűen a Nagyváradi Ligaként emlegetjük nemesi szövetségünket. Ez az, amit a Kamarilla tagjai klánnak hívhatnának.
— Értem. — bólintott András. — Erről eszembe jutott még valami. Egyszer egy anarchista brujah mesélt nekem valamit az igazi Drakuláról, az ő önkéntes remeteségéről, meg az Inconnuról, aminek állítólag tagja és vezére lett. Te elvileg személyesen ismerhetted őt. Mennyi az igazság a róla szóló mesékben?
Brigitta színpadiasan forgatta a szemeit, felsóhajtott, megvonta a vállát és orans tartásban emelte a kezeit az égnek.
— Ó, Uram! Miért van az, hogy valahányszor leülök beszélgetni egy tapasztalatlan ifjonccal, ő rögtön a mi nagyképű, önimádó, gerinctelen, ízléstelen, törvényszegő, neveletlen „Karóbahúzogatónkról” kérdez engem? — csóválta rosszallóan a fejét Brigitta, bár közben gunyorosan mosolygott hozzá, ahogy újra Andrásra fókuszálta a tekintetét. — Ám legyen: A tirgovicsi III. Vlad Drakul, az Öreg Mircea vajda sátáni unokája, aki a Tepes művésznéven írta bele magát a világtörténelembe, már életében is Európa egyik legnépszerűbb pletykatémája volt. Tehette, hisz akkoriban élte halandó éveit, amikor Európában elterjedt a gazdaságos könyvnyomtatás technológiája, amikor fametszetek és népszerűsítő kötetek tucatjai számoltak be a civilizált világ központjain kívüli rémtettekről: Drakula autentikus portréja hamar bejárta a korabeli Európa nemesi udvarait, s a Fuggerek világot behálózó gazdasági birodalma is naprakész információkat szállított róla. Drakula első szaftos életrajzát Bartholomaeus Gothan nyomtatta Lübeckben 1485 táján, tehát igazi ősnyomtatvánnyal van dolgunk. A baden-württemberg mesterdalnok, Michael Beheim pedig egyenesen verses eposzt írt róla még 1462 tájékán, amit másoltak is sűrűn a sikamlós történeteket kedvelő korabeli polgárok. A kegyetlenkedései elől menekülő szerzetesek elvitték hírét St.-Gallenbe, az ausztriai Lambach-ba, sőt, Colmarba és Londonba is, mind a négy helyen megtaláltuk az életéről szóló beszámolókat egykorú kéziratban, ma sem tudjuk, hogy a viking eredetű skót Ruthven klánból származó rokonunk… a neve különben valami olyasmit jelent, hogy „Rőtmocsár”… vérvonalunk Özönvíz előtti alapítójának személyes krónikása melyik helyen hallotta hírét először. Tény azonban, hogy a Ruthven családból származó, démoni szépségű eunuch szerzetes akkor már évszázadok óta erős szálakkal kötődött az ausztriai Lambach földjéhez, ahová még az ír misszionáriusok kíséretében érkezett valamikor Nagy Károly idejében, a karoling reneszánsz egyik kódex-illuminátoraként, így akár az is elképzelhető, hogy a többi XV. századi kéziratot is ő szórta szét, és nem a menekülő szerzetesek. Valószínűleg Ruthven apát volt az, aki felkereste az akkoriban Mátyás király udvarában „raboskodó” vajdát, hogy a ghouljává fogadja őt, és itt azért hangsúlyozom, hogy a „raboskodás” csak idézőjelben értendő, mert a Mátyáshoz még reménybeli szövetségesként érkező Vlad nem tömlöcben, hanem kényelmes házi őrizetben tengethette a politikai túszok szokásos életét. Míg a szerencsétlen, akit egy korabeli beszámoló szerint Visegrádban Vlad Drakulként lefejeztek, a lambachi Ruthven egyik vérkovácsolt húsbábúja lehetett, akit direkt Vlad barátunk megleckéztetésére készített, s mikor Vlad eme furcsa ikertestvére képében végignézte a saját lefejezését, akkor dönthetett úgy, hogy ha ideje kitelik, ő is káinitaként akarja folytatni a karrierjét. Ám ez a kegy akkor még egy kis ideig váratott magára, mert Vladnak, aki Visegrádi vendégeskedése során feleségül vett még egy Szilágyi lányt is, jó kilátásai voltak arra, hogy az őt direkt ilyen eseményekre tartogató Mátyás segítségével megdöntheti trónbitorló kisöccsének, a Szép Radunak havasalföldi fejedelemségét. Végül 1476-ban a világpolitikai helyzet is kedvezőre fordult, és a Vlad karrierjét egyengető lambachi Ruthven krónikás is megegyezett a királyi udvarban forgolódó káinitákkal, köztük a Báthoryakkal, így egyik rokonom, Báthory István erdélyi vajda elkísérte Vlad Drakult arra az utolsó végzetes havasalföldi hadjáratra, amikor is egy újabb Vlad Drakulnak tulajdonított tetem került Sznagov ortodox kolostorának osszáriumába. Mert Vlad ugyan megnyerte az első csatákat, és újra elfoglalta a neki szánt trónt, de István unokaöcsém azt mesélte, hogy már akkor látszott: a vállalkozása eleve kudarcra volt ítélve. Gerilláit Vlad a Fekete Seregben szolgáló huszita zsoldosokból, a korábban éppen őelőle Erdélybe menekülő bojárokból és a moldvai unokatestvér, III. István vajda által küldött erősítésből toborozta. A szedett-vedett csürhe egysége már a hadjárat kezdetén megbomlott, így csak idő kérdése volt, mikor fognak egymásnak esni a hatalomért acsarkodó bojárok és a pénzéhes haramiák, csak hogy végezzenek az őket továbbra is embertelenül kezelő vajdával, aki a korszak Európájának legerősebb katonai nagyhatalmával, a mindent elsöprő oszmán janicsársereggel készült összerúgni a port. Így hát Drakulának nem maradt más választása, ha továbbra is küzdeni akart, el kellett fogadnia a lambachi Ruthven által felkínált vámpíri ölelést. A karrierje innentől kezdve nagyon hasonlított a többi térségbeli család karrierjére, hol a földjeit fosztogató Szabbat kotériáival igyekezett kiegyezni, hol a Kamarilla követeivel egyezkedett, de egy ideig még a Nagyváradi Ligának is tagja volt.
— És az Inconnu?
—„Inconnu, Inconnu!” — grimaszolt gunyorosan Brigitta, miközben a karomként behajlított ujjaival ijesztgető mozdulatot tett az arca előtt. — A fiatalok folyton az Inconnuról szóló rémmesékkel ijesztgetik egymást, de kérdem én, ki az, aki akár egyetlen Inconnu tagot is látott már az életben? Még azt sem tudjátok, ki áll a név mögött! Mitől vagy olyan biztos benne, hogy az Inconnuról szóló pletykák igazat beszélnek, és az a szekta tényleg nem több, mint egy csapatnyi vénséges, még a római időkből itt ragadt vámpírszerzetes, akik csak a békét és a harmóniát keresik? Mit szólnál, ha azt állítanám, hogy ilyen Inconnu nem is létezik, és a noddita történelemben járatlan fiatalok több különböző ősi vámpírszekta tulajdonságait zagyválták össze az Inconnuról szóló rémmesékben? Hisz a szekta érdeklődési körét csak az időről-időre feltűnő kipostázatlan levelekből próbáljuk kikövetkeztetni, amik a közelgő Gyehenna jeleiről prédikálnak! De tudod te egyáltalán, hogy mit jelent a név? Az Inconnu, azaz a „vissza a feladóhoz” pecsétet francia mintára alkalmazzák a világ postáin, ez egy teljesen modern, újkori fogalom. Magyarországon például a kommunizmus idején működött egy olyan anonim képzőművészekből álló csoport, akik politikailag üldözött műveiket úgy juttatták ki Nyugatra, a postát megrostáló cenzúrát megkerülve, hogy nem létező hamis címekre adták fel a plakátokat tartalmazó csomagokat, míg az igazi címzett az volt, akinek a nevét a „feladó” rovatban tüntették fel. A posta alkalmazottai, akik úgy hitték, hogy a csomag egyszer már átment a cenzorok ellenőrzésén, rápecsételték az Inconnu feliratot, és minden további teketória nélkül visszaküldték azt a feltüntetett feladónak, tehát a kiszemelt címzettnek. Erről a módszerről nevezték el ezt a politikában is érdekelt szürrealista művészcsoportot Inconnunak, és a Kamarilla vezetői úgy hitték, hogy az ehhez hasonló olcsó és lenyomozhatatlan postai üzenetváltásairól ismert vámpíri szekta tagjai valamilyen módon kapcsolatban állnak velük, talán pár beépített ghoul segítségével. De ez egy külső ragadványnév, s amit fed, az valószínűleg több különböző ősi szekta, nekem is több évszázados kutatásomba került, míg beazonosítottam őket.
András zavartan nézett Brigittára.
— Elképesztő, amit mondasz. Én egészen mostanáig egyetlen, jól megszervezett szektának hittem az Inconnut, még azt is elhittem, hogy a monitoraik ott vannak a világ minden jelentősebb városában. És azt mondod, hogy az eredetük még csak nem is római?
— Az ősi római vámpírokat egyesítő klub az Invictus, azaz a Legyőzhetetlenek, akik egy régi légionárius pajzsot használnak címerként. Ők még mindenféle ősi indoeurópai, ibériai és etruszk mitológiákból eredeztetik a vámpíri faj gyökereit, római istenekkel, görög héroszokkal, kelta tündérekkel, örmény bálványokkal kötött alkuknak tulajdonítanak mindent, és például még ma is alkalmazzák a béljóslást, néha bizony embereken is. Alig egy páran vannak, sokan közülük beépültek a Kamarilla vezérkarába. — sajnálkozott Brigitta. — Fiatalabb szövetségeseik, az őskeresztényi eszméket valló szerzetesek és remeték a Lancea Sanctum, azaz a Szent Lándzsa tagjai, akik a golgotai kivégzésnél serénykedő Longinus centurio apokrif evangéliumait olvasgatják szent szövegekként, és azt állítják, hogy a vámpírok Jézus véréből nyerték a hatalmukat, amikor is Longinus az oldalába döfte a Végzet Lándzsáját. Az Ordo Cineris Acerbae, azaz a Parázsló Hamvak Rendje olyan lovagokból áll, akik még a keresztes háborúk idején kerekedtek fel, hogy megtalálják a Szent Grált, és annak véréből nyerjék el a vámpírlétet meghaladó képességeket. Pletykálják még továbbá, hogy létezik egy olyan csoport, amiben olyan vénséges vámpírszerzetesek léptek szövetségre egymással, akik a klánalapító Tremere által elpusztított tizenharmadik ősvámpír, a messianisztikus vonásairól hírhedt Saulot, és az általa alapított Salubri klán Indiából importált dzsainista-buddhista eszméi szerint próbálnak élni. Ez a rejtélyes hatalom pedig elriasztott minden közönséges vámpírt, legyen bár mégoly hatalmas is, holott egyszer találkoztam valakivel, aki állította, hogy a salubri utódok őrzik a vámpírok Paradicsomának, a valóság magasabb síkjain megbúvó Salkamánje kertnek a kulcsait. — itt Brigitta egy pillanatra beharapta az alsó ajkát, tűnődve felnézett valahová a levegőbe és átszellemülten elmosolyodott. — Képzelj csak el egy kertet, amit Káin Atyánk még a feldarabolt Ábel testének darabjaiból ültetett, s amiben növények helyett olyan folyamatosan izgő-mozgó lombozatú húsfák nőnek, amiknek vérerekkel átszőtt gyümölcseit kitikkadt vámpírok kortyolgatják! Hát nem csodálatos! — András nyelt egyet, de nem merte hangosan kinyilvánítani a véleményét. — Aztán van egy csoport, aminek célkitűzése nem más, mint hogy elpusztítsa a többi szekta tagjait. Ritkán sikerül csak elfogni bátor lovagjaikat, de ha igen, azok akkor sem vallanak egy szót sem a titkaikról, még a legalaposabb mentalista kínvallatóknak is csupán egy régi római számot sikerült kiolvasni az elméjükből: Strigoi VII. Mások mesélik, hogy ők egy olyan klán tagjai lehetnek, aminek mindenkor csak hét tagja van, mert ha többen lennének, akkor az újszülött gyermekek szárazra szívják meggondolatlan atyáik testét. Van valami szekta, ami Beliál Ivadékainak hívja magát, talán a rejtélyes Baálim egyik középkori újjászületéséről van szó. A Sötét Anya Revelációt olvasgató rokonaim pedig állítják, hogy a Bahari, avagy a Szipirtyó Köre Lilith Anyától, vagy valami fekete-afrikai Istennőtől eredezteti a klánokat. Maga a patriarchális Káintól eredeztetés és a tizenhárom kanonikus klán létezésének elismerése sem volt állandó a vámpírok történelmében: ez csak a hellenizmus idején alakult ki, amikor nagy mágikus jelentőséget tulajdonítottak a holdhónapoknak és a zsidó mitológiának, hisz a sémi népek hitvilágában a vér a lelket jelentette, feltételezhető tehát, hogy a vámpírok ősatyja is kapcsolatban állt a sémi népek ősatyjával, bárki is legyen az, és bárhol is éljen. Egy időben még egy gnosztikus szekta is tevékenykedett a Káinita Eretnekség Egyházának képében, valószínű, hogy az ő szent szövegeikből állították össze az első Nód könyvét, ezt az apokrif Bibliát, ami Káin atya vándorlásairól, a Nód földjére tett kilátástalan zarándoklatairól szólt. De sokan vannak az idősebbek közt, akik nem fogadják el ezt az eredeztetést, teljesen más klánokat és vérvonalakat ismernek el, sőt, még a vámpíri családfákat is egészen eltérően rajzolják fel. Egészen meglepődnél, ha beszélgetnél velük, például olyan klánokat emlegetnek, hogy a Mekhet, a Dévák, s ki tudja, még mi minden. Egyszer például volt szerencsém beszélgetni a rettenetes Izhim Abd-Azrael Ur-Baállal, a Szabbat egyik hétezer esztendős szeráfjával, ő például állította, hogy a mai vámpíri vérvonalak egy kivétellel mindannyian a Baálimnak nevezett iszonytató klánból származnak, és az az egy kivétel a Noszferátu, aminek alapítói még egy ember előtti faj, egyfajta szellemi óriások, a Nephilim utolsó, degenerálódott túlélői voltak. Izhim azt is állította, hogy a Baálim alapítói az Alvilágból száműzött démonok és istenmagoncok voltak, meg hogy ez az egész Káin mítosz nem lehet idősebb kvázi háromezer évnél. Az anarchisták közt szintén vannak idősebb, megfontoltabb gondolkodók, ők olyan érdekvédelmi társaságokba járnak, mint a Prométheánus Filozófusok Akadémiája, a Dühödtek Elszántsága, az Autarkis, vagy a Charták Mozgalma. És végül ott van az a kis csoport, amit a Kárpátokbeli remetemagányba visszavonult Drakula hozott létre, és ami Zsigmond Sárkányos Rendjének egyenes leszármazottja: az Ordo Dracul.
András zsibbadt eufóriával hallgatta ezeket a hétpecsétes titkokat, szinte azonmód reagált, amint Brigitta elhallgatott, hogy egy kis hatásszünetet iktasson be.
— Na, témánál vagyunk. Erről mesélj nekem valamit!
— De türelmetlen vagy, te botor ifjú! — mosolyodott el Brigitta. — Ám ezzel Vladra emlékeztetsz. Tudnod kell, hogy Drakula volt a vámpírok egyik nagy lázadója, világraszóló megbotránkozást váltott ki fajunk tagjaiból azzal, hogy egy kvázi-homoszexuális ír író segítségével világgá kürtölte a halál utáni önéletrajzát a XIX. század végén. Az inkvizíció keresztes háborúját követő történelmi korokban, mióta a káinita faj puszta fennmaradásához elengedhetetlenné vált a maskarádé fenntartása, egy ilyen nyílt színvallás egyenesen öngyilkosságnak tűnt, még akkor is, ha nem Drakula volt az első, aki ezt megtette, hanem atyja, a lambach-i Ruthven. A vámpíri Lord Ruthvenrtől szóló rémregények népszerű darabjai voltak a XIX. század ponyvairodalmának, a legelsőt még Lord Byron egyik harcostársa írta meg a görög szabadságharcban elhunyt hős emlékére. Akárhogy is, de a könyv megjelenése után a Kamarilla öregjei azonmód nyílt vérvadászatot hirdettek Drakulára, ezt azonban soha nem sikerült végrehajtani, mivel a vén gazember birtokai túlságosan is távol estek a Kamarilla hierarchiájának erőközpontjaitól. A történelem azonban furcsamód Drakulát igazolta: a vámpírregények kultusza nemhogy nem ártott a maskarádénak, de egyenesen segített fenntartani az álcát. Ma már úgy látjuk, Drakula sejthette, hogy tettének ez lesz a következménye, mert a Bram Stoker-regény megjelenése előtt jó fél évszázaddal, még 1848-ban a Ruthven család egyik svédországi öregje támogatta egy olyan elgondolkodtató krimi megjelentetését, aminek a főszereplője egy olyan pszichopata, de halandó gyilkos volt, aki a sok romantikus rémregény elolvasásának hatására vámpírnak hitte magát, és a valóságban is meg akarta valósítani mindazt, amit a könyvekben olvasott… s mindezt jóval Hasfelmetsző Jack világhírűvé válása előtt! Vlad, aki nyomon kísérte a nemzőatyját övező nemzetközi botrányt, természetesen tudott erről, és úgy gondolta, ebben is túltesz teremtőjén, ezért vállalkozott a sorsdöntő nagy-britanniai körútra. De annak ellenére, hogy jelenleg Vlad Tepes a világ tán leghíresebb vámpírja, az általa alapított titkos társaságot nagyobb titoktartás övezi, mint a legtöbb hasonló szektát.
Brigitta ismét egy röpke hatásszünetet tartott, de Andrásnak ezúttal nem volt mersze közbeszólni.
— Ami keveset mégis sikerült megtudnom róla, azok alapján úgy tűnik, hogy a szekta szervezésében és vezetésében nem annyira Vlad Drakul jeleskedett, hanem inkább a Rudolf-kori Prágába, I. Ahmed konstantinápolyi háremébe (ahol épp a Szent Korán kinyilatkoztatásának egy évezredes évfordulóját ünnepelték), és a Richelieu-kori Párizsba szétküldött három felesége, Mara, Annuska, és Lisette, akik férjüknek „A Sárkány rítusai” című könyvében lefektetett eszméi alapján létrehozták a szekta három szárnyát valamikor az 1600-as évek elején, a rózsakeresztes felbolydulás árnyékában. A Kétélű Bárd Esküjét követő szektatagok a rend lovagjai, a Haldokló Fény Esküjét azok teszik le, akik élettelen életüket a misztikus tudományok feltárásának szentelték, míg a Misztériumok Esküjét a szekta továbbra is aktív politikai tevékenységet folytató ügynökei teszik le. Persze a hierarchiájuk nem ilyen egyszerű, egymásat különféle obskúrus rangok és címek alapján különböztetik meg, de ezeket kívülálló aligha tudja követni. Azt tudom még, hogy a szekta különös tanításait, a „Sárkány burkainak” nevezett diszciplínákat valamiképp az ókori földmisztériumokkal és a népi geomantiával kapcsolatos kutatásaikból nyerik. Ezek a képességek segítenek nekik meghaladni a vámpíri lét átkait, és valamiféle természetfölötti síkra emeli létezésüket. A Nagyváradi Liga öregebb családjai azt is mesélik, hogy ők voltak az elsők, akik megtanították számunkra a vérkovácsok mesterségét, ami azelőtt szinte teljesen ismeretlen volt fajtánk köreiben, mi, Báthoryak is egy a Sárkányos Rendhez tartozó, a Vlad Drakul elleni árnyékháborúnk során elfogott és a tömlöceinkben raboskodó mestertől tanultuk ezt a tudományt, amit aztán tovább is fejlesztettünk a magunk használatára. De a Nagyváradi Liga legtöbb családja elveti ezt a diszciplínát, mert úgy vélik, hogy ennek a használata felelős azért, hogy testvér- és atyagyilkos lélektelen szörnyetegekké váltak a klán-társaink, sőt, sokan úgy vélik, hogy a diszciplína valójában egy természetfeletti járvány, amit egy a Poklok mélyebb bugyraiból feltörekvő új faj, a Lélekfalók terjesztenek, akik ezekkel az alakváltó trükkökkel rabolják el a testünk, hogy aztán észrevétlenül a helyünkre álljanak. A többi hasonló titkos vámpírszövetség szintén gyűlöli a Sárkányosokat, plagizálással és az ősatyák elleni konspirációval vádolja őket, talán ezért is ez a nagy titoktartás. Ez hát a te Drakula-féle Inconnud!
— Félelmetes az a sok titok, amit most feltártál előttem. — rázta a fejét hitetlenkedve András. — Ez majdnem olyan, mintha a Tremere klán belső hierarchiájáról vagy a klánon belüli titkos társaságokról tartanék kiselőadást neked… — itt szerencsére időben észbe kapott, és elharapta a mondatot.
— Miért, miféle titkos társaságok működnek a Tremere klánon belül? — csapott le az alkalomra Brigitta.
— Ó, semmi eget rengető, erről biztosíthatlak! Igazság szerint én se tudok róluk túl sokat, túl ifjú vagyok ahhoz, hogy akár egybe is beavassanak. — próbálta gyorsan kivágni magát András. — De ha megengeded, tereljük egy kissé személyesebb síkra a beszélgetést! Mi a helyzet a pletykákkal, miszerint a Báthory-Nádasdy Szövetség valamikor két külön tzimiszkész családot takart?
— Soha nem volt olyan, hogy Báthory-Nádasdy Szövetség. — vonta össze haragosan a szemöldökét Brigitta. — A Nádasdyak eleve nem voltak ghoulok, a magyar politikai közéletbe üstökösként berobbanó Nádasdy Tamás csak beházasodott egy másik kísértetcsaládba, a Zsigmondot is sakkban tartó Kanizsai János érsek örököseibe, akiknek Örményesen volt a családi tumbájuk. Nádasdy feleségének, az ifjú Kanizsai Orsikának ezért is esett olyan nehezére teherbe esni: az ereiben keringő vámpírvér miatt folyton elvetélt, volt is vele baja a kirurgus Szegedi Gáspárnak, ahogyan azt a halandók számára is hozzáférhető történelmi forrásokból már tudhatod. A sárvári udvar felvirágzása után az Erdélyt uraló Báthoryak természetesen szövetséget kerestek a befolyásos Habsburg-párti családdal, így adták férjhez Báthory Erzsébetet az „Erős Fekete Béghez”, Nádasdy Ferenchez. Ez az együttműködés aztán gyümölcsözőnek bizonyult, így a Kanizsai család ghouljai továbbra is hajlottak az együttműködésre a Báthoryakkal, így a két család idővel összeolvadt a Báthory név alatt. De a Nádasdy-örökség egy jelentős része elveszett számunkra, amikor a Ventrue klánnal szövetséges Thurzó György nádor és a cimborái hajtóvadászatot indítottak ellenünk. Pedig a megözvegyült Báthory Erzsébet a felét sem követte el annak, amivel megvádolták, egyszerűen korszerű orvosi ellátást akart biztosítani a jobbágyai számára, hisz nekünk, káinitáknak sem mindegy, hogy milyen egészségű nyájból táplálkozunk. Ebből lett az a sok csúnya pletyka. Hiába, a történelmet mindig a győztesek írják.
András megadóan emelte fel a két tenyerét.
— Tehát azt állítod, hogy a családodban soha nem történtek olyan botrányok, mint amilyenekről a történelemkönyvekben olvashat az ember? A homoszexuális Báthory Zsigmond, a nőfaló Báthory Gábor, a vérfertőző kicsapongásairól híres Báthory Anna mind kitaláció lett volna? — András hangjába egy cseppnyi irónia vegyült. Igaz, a kortárs történészek rengeteg ilyen elméletet ismertettek már meg vele a szakirodalom révén.
— Ugyan melyik az a család, amiben nem történnek tragédiák? — legyintett Brigitta. — De ezt felfújni botorság lenne. A családunk naggyá tette ezt az országot, sőt, a lengyel királlyá választott Báthory István életműve egyenesen világtörténelmi jelentőségű volt. Nélküle a Balti-tenger térsége még ma is protestáns lenne, és akkor ki adott volna lengyel pápát a világnak?
András egy percig hallgatott. Azt latolgatta, hogy vajon túl messzire ment-e önfeledt diskurzusában. De a nő nem látszott felháborodottnak, valahogy hiányzott belőle az elvárható tzimiszkész gőg és szenvedély. Aki ennyire uralja a testét, a mozdulatait és a gesztusait, az képes tökéletesen leplezni és uralni a valódi érzelmeit is. Egyszerűen arról lehet szó, hogy el akarja altatni a gyanúmat. — gondolta András. — Valamit akar tőlem, de még nem árulta el, hogy egész pontosan micsodát.
— Rendelek valamit — mondta a nő, miközben intett egy a terem másik végében megforduló pincérnek. — Az épület a családom birtokában van, és az étterem tulajdonosa is ghoulom. Így mindig gondoskodik a hozzám hasonló vendégek kényelméről. Te ugye még mindig képes vagy emberi módra táplálkozni?
— Igen — válaszolta András szégyenkezve, egészen összerezzent a kérdés hallatán. — Sajnálom. Ez Cilla átka: a tremere őseim valamiféle vérmágikus kísérlet mellékhatásaként felhígították a saját vérüket, így én is olyan elsatnyult vérű vámpírkorcs lettem, mint a mai utolsó generációs senkiháziak.
— Soha ne szégyenkezz emiatt! — legyintett Brigitta. — A mi családjainkban már évszázadokkal ezelőtt, még az Inkvizíció és a Nagy Anarchista Lázadás idején előfordultak hasonló esetek. Jó estét kívánok! — fordult az asztal mellé érkező pincér irányába Brigitta.
— Jó estét kívánok! — készítette elő a jegyzetfüzetét a pincér, mialatt András is elrebegte a köszönőformulát. — Tudtak már választani?
— Én egy rántott sajtot kérnék, és egy üveggel abból a különleges villányi vörösborból, amit Szilamér barátom rakatott félre a kedvemért — mondta Brigitta, majd csak úgy a pincér kedvéért egy kis színészkedésre adta a fejét. — Mióta az orvosi kísérleteim miatt folyton génkezelt kisegereket boncolok, azóta valahogy elment a kedvem a húsételektől, s igazi vega lett belőlem. Még imákat is mondok a lobotomizált állatok lelki üdvéért. Te is rendelsz valami ételt?
— Igen, francia hagymalevest kérnék cipóban, másodikként pedig őzpecsenyét vegyes körettel, ha ez téged nem zavar. És nekem is jó lesz az a vörösbor, köszönöm. — nézett a pincérre András.
— Hozhatok még valamit? — tette fel a rutinszerű kérdést a pincér.
— Nem, köszönjük, egyelőre elég lesz ennyi — mondta mosolyogva Brigitta, és mintegy véletlenül megérintette a jegyzeteibe mélyedő pincér alkarját.
— Rögtön hozom — válaszolta az immáron a jegyzetei helyett inkább Brigittát fixírozó, hirtelen elvörösödő pincér, miközben elkezdte szórakozottan dörzsölni az alkarját, majd eltávozott.
András ismét a nőre fordította figyelmét. Az arca most egészen elkomorult. Brigitta kérdő tekintettel nézett vissza rá.
— Mi van? — mosolyodott el gunyorosan. — Miért nézel így rám?
András egy percig habozott, mielőtt fel merte volna tenni a kérdést.
— Tudom, nem kéne ezt felhántorgatni, van azonban valami, ami sehogy sem hagy nyugodni. Azt mesélik káinita körökben, hogy Báthory Erzsébet óta a családodban megjelent egy új képesség, az ozmózis, ami a vérkovácsok diszciplínájának továbbfejlesztése. Ez a tremerék vérmágikus praktikáihoz hasonlít, csak egy kicsit kifinomultabb. Aki ura ennek a diszciplínának, az képes távolról irányítani a vér minden megjelenési formáját. Mi igaz ebből?
Brigitta arcán egy bosszús felhő úszott át. Minden könnyed színjáték ellenére sem lehetett hozzászokva, hogy ennyire intim témákat hozzon szóba.
— Ha arra gondolsz, hogy tényleg igaz-e a pletyka, miszerint kizárólag vérfürdőt véve tudok táplálkozni: biztosan állíthatom, hogy ez nem így van, a hagyományos úton is tudok vért venni magamhoz. Azonban az ozmózis valóban megkönnyíti a dolgom, van, amikor egyszerű érintés útján is tudok vért kinyerni az áldozataimból, és akik tapasztalták már a haragom, azok rettegve ébredtek rá, hogy milyen pokoli lehet vért izzadni egy test minden pórusából. Tehát nem kéne ezt erőltetni.
András látványosan nyelt egyet.
— Bocsánat, nem úgy gondoltam.
— Remélem is — biggyesztette el az ajkát Brigitta. — Beszéljünk most inkább a tanulmányodról, amit elpostáztál nekem — azzal elkezdett turkálni az asztal sarkára odakészített újságok és magazinok közt. Hamarosan előkerült belőle a kartondosszié, benne mindenféle fényképekkel, fénymásolt kódexlapokkal, kinyomtatott térképekkel, és egy gémkapcsokkal összetűzdelt, táblázatokkal és diagrammokkal illusztrált nyomtatott dokumentum, amibe valaki filctollal kihúzott egyes sorokat, máshol pedig tollal írt jegyzetek virítottak a margóján. Ez utóbbit tette legfölülre Brigitta, majd elkezdett hangosan olvasni:
—„Alexandra Vykos, született Mihail (mint a mennyei seregeket vezető Arkangyal), a Szabbat utazó érseke egyedi, ám baljós teremtés. Az Árpád-házi szent királyok birtokain élő szlavón kisnemesi családból származott, egyike volt azoknak a tehetséges gyerekeknek, akiket a közeli kolostor igumenje oblátusba kapott a családjától, mivel gyönyörűen énekelt, és hangjára szükség volt a templomi kórusban. Ebben a fából tákolt vidéki templomban, az aranyozott ikonosztáz helyett még hímzett gobelinnel takart szentély rejtekében tanult meg írni-olvasni, ám mesterei nem csupán a latin és görög ligatúrákat tanították meg neki, de a Konstantin-Cirill által megalkotott glagolita írást is, amikor a faháncsból készült táblákra véste az első levélkéit. Azokban az időkben az egyház elviekben még egységes és valóban katolikus, tehát univerzális volt, puszta pasztorális vitának tartották azt, hogy egyházi szláv, bizánci görög vagy latin nyelveken tartsák-e meg a gyakran tizenvalahány óráig is elhúzódó vasárnapi istentiszteletet, amit akkor még nem neveztek misének, mint a későbbi római változatot. A keleti liturgiák, pl. a Nagy Szent Vazul, az Aranyszájú Szent János, és a Krisztus testvére Szent Jakab rítusait egyszerre több diakonus és pap mondta el egymást váltva, mivel a szöveget a hallgatóság érdekében énekelni kellett, és az egyházfegyelmi előírások még igen szigorúak voltak, nem tűrték el azt, hogy mindenki jöjjön-menjen, mint manapság. Az angyali hangú kis Misának tehát igen szép kilátásai voltak arra, hogy mesterei egyszer Konstantinápolyba, a kis-ázsiai Olümposz-hegyre vagy a frissen megalapított athoszi szerzetesi köztársaságba, a Nagy Lavrába küldik továbbtanulni, hogy onnan felszentelt papként térhessen vissza. Nem így alakult.
Az éles elméjű, retorikában is jártas gyermek híre hamar eljutott a Dinári-hegységben rejtőzködő hermetista mágusok egyikének, a vén Tremerének a fülébe is. Gondoskodott hát róla, hogy a kis lurkót elválasszák a fatemplom árnyékában élő remeték közösségétől, hogy a civilizációtól távol nevelhessék tovább a régi istenek hitének szellemében. A görög szerelem mesterségében is járatos adeptusok között azonban a serdülő ifjú az alexandriai Origenész írásait olvasgatván jutott arra az elhatározásra, hogy Istennek szenteli életét, megőrzi angyali hangját és szűzies erényeit, ezért egy óvatlan pillanatban kasztrálta magát. Hálópajtása és vetélytársa, a féltékeny Goratrix soha nem bocsátotta ezt meg neki, így hamarosan a renegát bolgár archimandrita, a Konstantinápolyba készülő Simeon karjaiba üldözte őt. Simeonra ma azt mondanánk, hogy a Tzimiszkész vérvonalba tartozott, azonban tudnunk kell, hogy a birodalom ellenfeleivel viaskodó Johannes Tzimiszkész császár uralkodása után még jó ideig nem létezett ez az általánosító jelző. Az ifjú Mihail ekkor részesült a vámpíri ölelésben, és feltámadása után új, az előzőnél is magasztosabb nevet választott magának: Alexander lett, a Hódító Nagy Sándor, a földre szállt Isten nyomán. Ezen a néven indult meg fényes karrierje az eunuchok és rejtőzködő éjjeli szörnyek által irányított metropoliszban, az isteni bazileusz alattomos mérgektől és kiontott vértől miazmás udvarában. Mára már mindenki csak Szásának becézi ezt a már inkább nő, mint férfi szörnyeteget, aki saját húsa átformálásával elérte azt, hogy egymaga legyen az a kórus, amiben egykor csak a tömeg részeként énekelt egy hangot…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése