2.
Közben elkezdtek megérkezni a rendezvényre a hercegség egyéb vértestvér meghívottjai. Elsőként Báthory Brigitta futott be, a Nagyváradi Liga legátusa, a legfőbb ős-tzimiszkész rezidens. Lélegzetelállítóan gyönyörűnek, és megfelelően egzotikusnak tűnt. Oldalán két nő, Bernadett és Beáta, akiket a halandók az egypetéjű ikertestvéreinek hittek. Valójában vérkovácsolt húsbábúkként keltek életre, alig voltak többek, mint szociális kapcsolatteremtő gépek, amiket a nő a saját hasonlatosságára formált. Funkciójuk a kozmetikai hatáskeltésen túl kimerült a megfigyelésben és a rögzített emlékezésben. Mindhármuknak finom arisztokratikus arcéle, illatos, szoláriumbarnította kreol bőre, és hosszú barna haja volt. Mandulavágású szemeik furcsán színváltónak látszottak: bizonyos fényviszonyok között hol sötétzöldnek, hol barnának tűntek. A hajukban egy-egy szőke hajtincs eredt baloldalt, jelezve, hogy génjeikben számos különféle genom keveredett, a karaita zsidótól az örmény kipcsakig. Mivel már csak a munkanapot lezáró fogadásra érkeztek meg, ezért megtehették, hogy a praktikusan elegáns ruhák helyett a hivalkodóan kihívó verziót válasszák: telt idomaikat, karcsú derekukat, hosszú combjaikat olyan egyrészes fekete estélyi takarta, ami inkább kiemelte, semmint eltakarta bájaikat, és aminek kapcsán András egyik férfiismerőse egyszer azt mondta: „Ha rájuk nézel, nincs olyan késztetésed, hogy le kell tépned róluk?” Frizurája, ékszerei mindhármuknak azonos, hogy a beszélgetőpartner soha ne lehessen biztos benne, épp melyikükkel beszélget: a felkapott fotómodellel, a professzionális orvos-kutatóval, vagy a keménykezű üzletasszonnyal. A halandó hatóságok számára kettős állampolgárságú, félig román, félig magyar újgazdagok voltak, és egy plasztikai sebészetből meggazdagodott magánklinika-láncolatot, valamint egy ezzel szinkronban működő fotómodell-ügynökséget irányítottak.
Másodikként Dr. Kígyó Oszkár érkezett, az egyiptológia excentrikus ember hírében álló professzora. Káinita származásáról soha nem nyilatkozott, mégis mindenki tudta róla, hogy szetita. Kirívó módon könnyű méregzöld sportzakót hordott, fekete inggel és nadrággal — akárha a felszolgáló-személyzettel kívánna közösködni holmi homályos neokommunista eszme jegyében. Ezt ellensúlyozandó, khaki-szín selyemsállat kanyarított a nyakába, de ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy bohém ripacsnak nézzék. Övének egyik oldalsó gyűrűjén aranyozott horgonnyal díszített acélkapocs, erről aranylánc lógott, annak vége a bal zsebében tűnt el: híres svájci zsebóráját rejtegette ott. Markáns, napbarnította arcvonásai és göndör fekete haja vadregényes külsőt kölcsönöztek neki, mintha valami romantikus kalandfilmből lépett volna elő. Bal szemöldökének vonalát egy kopt ankh, azaz egy egyiptomi Életkereszt mintájára öntött sebészacél piercing keresztezte; s ez már csak azért is érdekes összefüggéseket sejtetett, mivel ezt a szimbólumot hagyományosan csak a szamárfejű Széth nagy ellensége, Ízisz istennő használta. Dr. Kígyó a saját nevén gyakran szerepelt nyilvános fórumokon, ahol a magyar egyiptológia fontosságát hangsúlyozta, mondván: a történelmi Pannónia provincia — ahol azok a veterán római légiósok kaptak letelepedési engedélyt és magánbirtokokat, akik előzetes szolgálatuk során megjárták az obskúrus keleti szektáktól hemzsegő szíriai frontokat is, és ott sok ilyenbe nyerhettek beavatást — az óegyiptomi misztériumkultuszok északi fellegvárának számított, s az ezekre vonatkozó információink és régészeti leleteink nem elenyésző hányada hazánk földjéből kerülhet elő. Álnéven ellenben felkapott ponyvaregényeket írt, amelyekben az emberi lélek sötétebb oldalát, a társadalmi söpredék mocskát istenítette. Noha a Ptolemaiosz-dinasztia világszerte elismert szakértőjének számított — legalábbis a szakmai körökben —, ráadásul számos sikeres régészeti expedícióban is részt vett, mégis inkább kétes üzleti kapcsolatairól és szappanoperákba illő életútjáról volt híres. A bulvársajtó szerint intim kapcsolatban állt számos közéleti szereplő élettársával — férfiakkal és nőkkel egyaránt —, és több, a felső tízezer soraiban rendezett, orgiába fulladt botrányos szeánsszal és titkos árveréssel is kapcsolatba hozták a nevét. Jól értesült források tudni vélték, hogy a különböző bűnüldöző szervek, a titkosszolgálatok és az adóhivatal munkatársai több nyomozást is folytattak ellene műkincscsempészeti tranzakciók és adóbevallási visszaélések gyanújával, de nyílt bírósági eljárásig soha nem fajult a dolog. Mások úgy tudják, tekintélyes magánvagyonával különféle hazai szektákat támogat, és nyakig benne van a drogkereskedelemben is.
Titkos szentélyét állítólag valahol az Ötödik kerület rozsdaövezetének egy eldugott utcácskájában állította fel, s az oltár talapzatából nyíló földalatti üregekben egy borzalmas titkot rejteget. Ezekben az üregekben a régész egy egyiptomi ásatáson megtalált, a több évezredig elhúzódó sorvadásos-álomból mumifikálódva ébredt Apofisz-kígyót dédelget, akit ő a nemzőatyjának, urának és parancsolójának ismer el. Erre akár jó esély is lehetett, mivel az egykori oktalan óriáskígyó, amit — akit — egy másik, emberi szetita tett vámpírrá az írott történelem hajnalán, az ereiben folyó elátkozott vér és a természetellenesen hosszú életút hatására istentelenül gonosz állati ravaszságra, már-már emberi intellektusra tett szert, s mentális sugallataival, a szetiták sziszegő nyelvbeszédén közvetített üzeneteivel manipulálta a fiatal vámpírt. Ijesztőbb pletykák szerint a kígyószabású lény képes lenne akár levedleni a bőrét, és emberi testet is ölteni, ha korokon átívelő templomhoz-kötöttségét megunná. Dr. Kígyó hagyományosan szalavát — egy egyiptomi származású, félig kutya, félig hiénaszerű megjelenésű, fél-intelligens paraállatot — tenyésztetett neki táplálékul — hisz az Apofisz a maga módján ínyenc volt. A szalavákat a „jó” doktor kénytelen a ghouljának fogadni, különben a természetfeletti lények természet-adta tulajdonságaiknak hála képesek lennének átlépni a szellemi világba, és így megszökni a ketreceikből. András gyakran eltöprengett, nem örökölte-e ezt a képességet a belőlük táplálkozó kígyó is?
Harmadikként és negyedikként Körmendi Kálmán és a Contessa érkezett. Az előbbi a Budapesti Hercegség Ostorozói Svadronjának viceparancsnoka a Ventrue klánból, aki a senkiházi vámpírok rettegett purgálójaként, egy ghoulokból és testvérvadász káinitákból toborzott kis katonai egység rangidős parancsosztójaként vált hírhedtté. Az utóbbi a Herceg élettársa, szerelme és legfőbb bizalmasa, egy katalán származású lasombra antitribu, aki a Hercegség udvarmesteri posztját birtokolta. Mindketten a helyi Elsőszülötti Szék legerősebb támaszai közé tartoztak. Kíséretükben jólöltözött ghoulok érkeztek, titkárnak, gazdasági igazgatónak, testőrnek — „bizalmi munkatársnak” — mondva magukat.
Körmendi Kálmán alattomos és kegyetlen káinita hírében állt. Egyike volt a feltörekvő-félben levő fiatalabb nemzedékek képviselőinek, alig öt évtizede tartozott csak az éjszaka népéhez. Azelőtt politikusként és pártfunkcionáriusként élt, aki semmitől sem riadt vissza, ha önös érdekei érvényesítésére került sor. Pletykálják, halandóként askenázi származása ellenére is közösséget vállalt a nyilasokkal és az ÁVH-val is, fő szakterületének a kínvallatás és a precíziós kivégzési technikák számítottak. Ehhez a szakterülethez elsőrangú adottság volt a férfival veleszületett szadizmus és számító pragmatizmus. A rendszerváltás óta új személyazonosságot keresett magának, jelenleg önkormányzati képviselőként, példás keresztényként és egy sikeres üzletasszony férjeként mutatkozik be. Az üzletasszony egy jeles biztonságtechnikai Kft. tulajdonosnője is egyben. Természetesen az önkormányzati pénzek mind az állítólagos feleség — egy agymosott ghoul — cégébe áramlanak át. Míg a kommunista Brujah Nagytanács uralta a féltekét, Körmendi káinita létének legnagyobb tragédiájaként fogta fel azt, hogy ventrue vér folyik az ereiben. Ma, hogy ismét az arisztokrata klán került hatalomra, már fordítva látja a helyzetet, de az ősi gyűlölségek egy cseppet sem szűntek. Napjainkban Körmendi a Hercegség brujah származású főszolgabírójának, a budapesti vámpírsereg, az Ostorozói Svadron hivatalos főparancsnokának nagy politikai ellenfele. Nem titkolt ambíciója, hogy hamarosan átveszi a rangot, és kampányában presztízskérdést csinált minden közéleti rendezvény meglátogatásából.
Megjelenésében ritka visszataszító látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mint valami hormonbajos, betegesen elhízott ember. Csaknem szabályos gömb alakú, zsírpárnás, tokás fejének disznószerű külsőt kölcsönzött a mitesszerekkel pettyezett tömpe orr, a kicsiny, alattomosan csillogó vaksi szemek, és a sörteszerűen rövidre vágott világosszőke haj, aminek csomói alól folyton előtűnt a kopaszodó fejbőr. Külsején még többet rontott az állandóan viselt drótkeretes szemüveg, a szüntelenül idióta vigyorra húzott száj és a körülötte viselt körszakáll. Ami megjelenését mégis elviselhetőbbé tette, az az elegáns, konzervatívnak ható háromrészes öltöny volt, amit hordott. Azt beszélték, még akkor is hasonlóan elegáns ruhákat szokott hordani, amikor áldozatait darabokra szabdalja.
A Contessa mellette maga volt a megtestesült tökély. Telt idomú, bár igencsak alacsony latin szépségnek tűnt, arcvonásai, akárcsak az antik istennőszobrok: kimért, fenséges, és kissé jellegtelen. Megjelenése, a fogadás legtöbb női résztvevőjéhez hasonlóan elegáns, de visszafogott: egyszerű fekete kosztüm, s nem túl hivalkodó ékszerek, melyek közül elmaradhatatlan a nyakában lógó félezer éves filigránfinom aranykereszt, egykori halandó élete utolsó relikviája. A környezetében mintha valahogy átrendeződtek volna az árnyékok, eltompították az éleket és kifakították a színeket, ezzel egyfajta észrevétlen kontrasztot nyújtottak neki, aki a diszkrét félhomályban is tisztán látható maradt. Az effektus olyan enyhe volt, hogy a vértestvéreken kívül más jelenlevő nem is vehette észre a Contessa apró, hatáskeltő trükkjét. Az ortodox egyház hierarchikus rangjai szerint felépülő antitribuban az episzkopa címet viselte, és kicsiny száműzött klánjának minden szenvedélyességével szolgálta a Ventrue Konzorcium és a Kamarilla Belső Kör érdekeit. Habár törzsgyökeres lasombrának számított, akaratereje és az arisztokratikus antitribu mágikus beavatkozása révén mégis sikerült neki egy halvány, áttetsző tükörképet hagynia a tükröződő felületeken, s a külseje sem sínylette meg az önlátás hiányát. Göndör, olajosan csillogó, hosszú fekete haját kibontva hordta, szemeit azonban fekete napszemüveg takarta. Ez nem meglepő, mivel állítólag már a születése óta vak. Talán ennek a ténynek köszönhető, hogy megkapó szépsége ellenére is szerény, visszahúzódó alkat maradt. Bár a közéleti szerepléseken mindig határozott, udvarias, és nem utolsó sorban körültekintő asszonynak tűnt, valójában mindenki zárkózott, kiismerhetetlen személyiségnek tartotta. A konfliktusokat mindig csendes diplomatikussággal simította el, de hatékony tevékenysége közben soha nem derülhettek ki a valódi érzései. Egész lényében hordozott egy halovány, megfoghatatlan sebezhetőséget, ami a vele kapcsolatba lépő nőkből egyfajta anyai ösztönt, a férfiakból valamiféle gáncstalan lovagiasságot hozott ki. A Contessa, ismerve ezen hatását az emberekre, könyörtelenül ki is használta ezt a tulajdonságot ember- és káinita-társainak manipulálására. A Herceg is, aki a közéletben szinte egyáltalán nem jelent meg, inkább valamiféle bugyuta, atyáskodó szerelemmel rajongott érte; a „drága kis virágszálának” szólította, és mindent megadott neki, amit csak kért. De bárhogy is kényeztette, valódi érzelmei elismerésére ma sem szoríthatta a törékeny kis nőt, akit távolságtartó rejtélyessége és hideg szenvedélyessége csak még elérhetetlenebbé, következésképp még kívánatosabbá tett a férfiak körében.
Körmendi Kálmán, a rettegett ostorozó viceparancsnok, a hidegvérű hóhér talán épp emiatt mutatkozott ma este vele. Talán őt is megszédítette azoknak az örök sötétségbe leső szemeknek a szomorú szépsége, talán emberi lényének maradványai között ő is azt lesi, a Fekete Szivárványnak és a nietzschei Szakadéknak milyen spektrumait és mélységeit leshetik azok a kiismerhetetlen napszemüveglencsék. Talán ő is érezte: a nő lelke helyén lakozó végtelen üresség még az ő lelkében lakozó sötétséget is képes lenne mindenestől elnyelni, és ezért az esetleges élményért még a Herceg féltékeny dühét is képes volt megkockáztatni. Talán a Contessa az egyetlen, aki undor és megvetés nélkül beszélt vele a városban, és ezért cserébe ő tűzzel-vassal szolgálta a nő érdekeit, azzal sem törődve, hogy ezzel valójában a Herceg érdekeit szolgálja. Legalábbis egyelőre, mert Körmendi titokban azt tervezgette, hogy egy napon félreállítja rangos riválisát, és ő maga lép a nő egyedüli patrónusának helyébe. A Contessa a maga részéről azért jelent meg ma, hogy hivatali személyével biztosítsa az ideiglenes elíziumi státuszt a rendezvény számára. A mai estén a Gellért szálló nem lehetett egyetlen vámpír személyes vadászterülete sem, hanem egy kölcsönös tárgyalási zónává, a béke tünékeny, utópisztikus szigetévé változott az örök titkos háborúban élő halhatatlan nép számára.
Bár András megpróbált igen erősen koncentrálni, mégsem volt képes számot adni a pillanatról, amikor a noszferátu vendég betette a lábát a gyülekező emberek közé. Az egyik pillanatban még semmi sem utalt a jelenlétére, ám a következő pillanatban a tremere már a zsigereiben érezte, hogy ott áll alig félméternyire tőle. Gyanította, a többi jelenlevő még ennek az érzésnek is híján van, őt is csak azért nem érte meglepetésként a Földalatti Királyság képviselőjének érkezése, mert látnoknak képzett elméje örök mentális éberségben fürkészte környezetét. A noszferátu jövetele percétől kezdődően meghúzta magát a mentális háttérzajban, s úgy vegyült el a sokadalomban, hogy senki sem vehette észre. Torz, embertelenül elfajzott teste köré szubjektív látószögekből és szemiotikai fantomokból gerjesztett aurát húzott, valódi arcát környezete személytelen elvárásaiból mimikált maszk takarta. Amikor András erősebben koncentrált, sikerült kiszúrnia elmosódott, másodpercenként változó megjelenésű alakját, amint láthatatlan kaméleonként siklik át a tömegen. Egyszer egy jólöltözött fiatal ügyvéd, másszor egy megkapó riporternő, megint másszor egy vén professzor alakját öltötte magára, így nemcsak pontos személyazonossága, de valódi neme sem derülhetett ki. A Kamarilla budapesti képviselői így is csak találgathattak, pontosan hány tagú, és milyen erős noszferátu populáció rejtőzik a Pest alatti óvópince- csatorna- és metróalagút-hálózatokban, valamint a Budai-hegység mélyét átfúró barlangjáratokban, karsztvízmedencékben, ázalagokkal teli sziklaüregekben, no meg a történelmi kazamatákban. De a valóságban el sem tudták képzelni annak a földalatti birodalomnak a kiterjedését, amiben a korcsszülött lények és csatlósaik, a felszíni világ elfeledett, mitikussá vált szörnyetegei berendezkedtek.
Majd megérkezett a társaság legrejtélyesebb figurája is, Bata Mirkó, a független vándor-arkhón, aki mostanában a Hercegségben állomásozott, mint katonai megfigyelő és stratégiai tanácsadó. András bizonyos ösztönös szimpátiával viseltetett iránta, mivel tudta róla, hogy káinita szemmel nézve még ő is a legfiatalabb nemzedékekhez tartozik. Alig valamivel több, mint húsz éve kapta meg a halhatatlanság ajándékát. Azelőtt politikai okokból kellett emigrálnia, és a francia idegenlégió katonája volt. A seregben elért eredményei és képességei következtében figyelt fel rá a Kamarilla titkos hadseregének, a manapság nemes egyszerűséggel Fekete Seregként emlegetett Mamertinusok vérvonalának az egyik katonája. A Mamertinus Fekete Sereg egy ritka, kevesek által ismert vérvonalnak számított. Eredete a történelmi korok homályába veszett. Beszélik, valamikor halandó szerencsevadászokból álló szabadcsapatnak indult, amely professzionális zsoldoskompániaként szolgált Európa-szerte előbb az ókori, majd a különféle késő-középkori és reneszánsz konfliktusokban. Az idők folyamán csatlakozott a halandó sereghez néhány harciasabb mentalitású káinita is, akik ghoulokként és reménybeli gyermekekként kezelték a legtehetségesebb nyögérlegényeket. Végül, máig tisztázatlan körülmények között sikerült egy önálló vérvonalat létrehozniuk belőle, amely ugyan túl kevés képviselővel rendelkezett ahhoz, hogy önálló klánná emelkedhessen, de tagjai a káinita társadalom legütőképesebb katonai egységéhez tartoztak — bár e rangot bizonyos asszamita és szabbatos körök szíves-örömest elvitatnák tőlük. Az európai Kamarilla állások stabilitását máig nekik köszönhetik a Belső Kör matuzsálemei.
Bata Mirkó maga egy eszményi katona külsejével rendelkezett. Magas volt és izmos, kidolgozott atlétikus testalkata még az elegáns díszegyenruhán is áttűnt. Mivel a hivatalos álláspont szerint francia állampolgár volt, a közélet számára NATO-képviselőként mutatkozott be, mint amolyan katonai attasé. Sötétbarna kefehaját tüsi-rövidre vágta, két oldalt a halántékán egy-egy nullás-géppel borotvált V alakú csík mutatta viselőjének igényét a kirívásra. A V természetesen a győzelem jele lehetett. Mirkó jól ismerte a győzelem árát, hisz kora gyermekkora óta folyamatos küzdelem volt az élete. András olvasta a róla készült viselkedéslélektani elemzésekben és a tremere titkosszolgálat, az Asztorok Társasága számára készített életrajzi dossziékban, hogy ősi katonacsaládból származott. Szüleit korán elvesztette, és ettől kezdve intézetben nőtt fel. Később mégis vegyipari szakközépiskolába, majd technikumba ment továbbtanulni, mielőtt valamilyen mondvacsinált ürüggyel a rendszer ellenségének nem kiáltották ki — alighanem anarchista ifjúsági mozgalmakban lógott, persze csak a buli kedvéért. Ezután emigrált, majd jobb ötlet híján beállt gyermekkori kedvenc regényírójának, Rejtő Jenőnek a történeteiben szereplő Idegenlégióba. Itt hamarosan professzionális tűzszerész, majd harctéri szanitéc lett, akit a világ majd minden szegletében bevetettek a különféle krízisekben. Az első évek kemények voltak, de átvészelte, és idővel megtanult együtt élni a munka jelentette örökös feszültséggel. Még egyszerű halandóként, egy afrikai küldetésen találkozott először bennszülött vámpírokkal — akik nem káinitáknak, hanem dzsokgiknak hívták önmagukat —, és pusztán a természet-adta emberi képességeire támaszkodva elpusztított egyet közülük. Ezért szemelte ki őt egy Mamertinus vértestvér, aki rögvest tanítványául fogadta a frissen leszerelt szerencsevadászt. Új kiképzőmestere eleinte katonai ghoulként küldte a kontraktusokban felvállalt küldetések megoldására. Hatévnyi ghouli szolgálat után méltónak találtatott arra, hogy a Sereg teljes jogú vértestvére legyen. Szinte rögtön ezután tiszti rangra emelkedett, és attól a naptól kezdve majd mindenfelé harcolt a Nagyvilágban: Afrikában, Latin-Amerikában, a Távol-Keleten. Megismerkedett számos politikai frakcióval, titkos szektával és természetfeletti lénnyel. Közelről ismer bennszülött laibón és a reinkarnáció körforgásából kiszakadt khitáji vámpírokat, eleven bőreváltókat és profán mágiahasználókat; de harcolt fél-állat gangrelekkel, forradalmár brujahokkal, elvadult Szabbat-kotériákkal, és más, közelebbről meg nem határozható lényekkel is. A Kamarilla ventrue ítélethozója akkor figyelt fel rá, amikor az Öböl-háború idején Irakban, hazai pályán elpusztított egy asszamita rafiqut, s ezt követően a közel-keleti klán (igaz, mára már elavult) becsületkódexe nem engedte meg többé az ellene célzott támadásokat. Azóta a Konzorcium szolgálatába szegődött szerződéses arkhónként járta a világot, és a puszta túlélésen kívül sokat tanult a politikáról, a jogról és a diplomáciáról is. Beszélik, manapság különleges feladatokat is elvállal.
A hivatalos verzió szerint azért kapott parancsot a magyarországi állomásozásra, hogy felmérje a keleti Kamarilla-hídfőállások stratégiai stabilitását, és szükség esetén megfelelő reformintézkedéseket foganatosítson; de egyesek tudni vélték, hogy ez az indok csak szépen hangzó ürügy, valójában egy arab származású, gyermekszabású vámpírterroristát, egy szabbatos merénylőt keres. Ezeket a pletykákat Mirkó sem megerősíteni, sem megcáfolni nem kívánta. Most, ahogy keresztülvágott a tömegen, igyekezett nem nagyon kilógni a többi jelenlevő férfi sorából, de valahogy még ez is túl jól sikerült: szinte folyamatosan jóízűen mosolygott, könnyed anekdotákat és vicceket mesélt, vagy kápráztató bókokkal halmozta el a társaság női tagjait, akik szemmel láthatóan olvadoztak a közelségétől.
Közben véget ért a konferencia utolsó előadása is, és a teremből elkezdtek kiáramlani az eddig türelmesen bennragadt vendégek is. A kiáramló tömegben András több ghoult is észrevett, köztük a helyi tremere páholy egyik nekromantáját, Krzysztof Ducseszkit. A pufók ghoul személyes jóbarátja volt Andrásnak, és többször is tett kisebb-nagyobb szívességeket neki. Jelenleg már vagy két éve folyamatosan ebben a szállodában lakott. Mint mondta, a gyógyfürdőt kell sűrűn látogatnia. András tudta: a fürdőbe a szálloda lakói csak egy üvegfalú liftfülkén át juthatnak le, az épület északkeleti szárnyából. Kíváncsi lett volna, vajon ma reggel is használta-e Ducseszki azt a liftet, vagy hogy egyáltalán mi az igazi indoka az állítólagos gyógyfürdő-függőségének? Kis töprengést követően azonban úgy döntött, talán a mai este nem a legalkalmasabb időpont arra, hogy személyesen is megtárgyalja ezt az ügyet a munkatársával. Ezért inkább csak a távolból biccentett a férfi felé, ahogy az elhaladt a látótere peremén, miközben átvágott a sokaságon. A nagyközönség felé soha nem mutatták ki, hogy személyesen is ismerik egymást, mivel a ghoul a vámpír hivatalos megfigyelőjének lett beosztva. A megfigyelőknek, mint minden jó besúgónak, elméletileg inkognitóban kellene maradniuk.
A legutolsó vértestvérként a rendezvény tulajdonképpeni házigazdája érkezett meg: az elízium hárpiája és fővédnöke, az Elsőszülötti Szék Torreádor klánbeli képviselője, Pákozdi Emerencia, a leggyönyörűbb budapesti primogén. A nő alig múlt százötven esztendős, és eredetileg előkelő arisztokratacsalád kiválóan iskoláztatott gyermekeként nőtt fel. A klánba szépsége és vagyona miatt választották, mérsékelt művészi vénája és kiváló politikai érzéke csak utóbb bukkant felszínre. Barna és drapp kosztümben tündökölt, fiúsan rövidre vágott haját vörösre festette, ragyogó szemei mogyoróbarnán ragyogtak. Nyakában csibészesen megkötött, sárgamintás vörös kendőt hordott, s egész megjelenéséből valami kislányos derű sugárzott. Kislányosnak tűntek az arcvonásai is; telt ajkával, pisze orrával, gödröcskés állával, kicsiny melleivel akár fotómodellnek is beállhatott volna, s vonzó megjelenésén sokat dobott, hogy alig tűnt többnek tizennyolcnál. Amikor megjelent, rögtön rászegeződött minden szem, de ő legelsőnek mégis András partnere, az albínó lány felé vette az irányt. Arca valósággal sugárzott a boldogságtól.
— Szvetlána drágám! — nyújtotta kezeit ölelésre Emerencia, ahogy az albínó lány közelébe ért. — Olyan jó, hogy el tudtál jönni! — azzal boldogan két baráti puszit lehelt a tremere nő arcára. Majd, mintegy mellesleg, ránézett Andrásra, és felé is biccentett. — András, jó téged is újra látni!
— Ugyan, Emerencia, ki tudna ellenállni a te meghívásodnak? — felelte András inkább udvariasságból, semmint meggyőződésből, miközben ő is a lány felé hajolt. A puszi szertartása itt is menetrendszerűen lezajlott.
— Nem zavar, ha egy kicsit elrabolom a barátnődet? — kérdezte Emerencia. Magyarázatképp ismét Szvetlána felé fordult. — Valamit meg kell beszélnünk. — vált komollyá a lány arca.
— Nem tesz semmit, vigyed csak! — mosolygott továbbra is rendületlenül András, de mélyen legbelül átfutott rajta a gondolat: Te jó ég! Most majd mihez kezdek itt nélküle? A tudatalattijában ébredező ragadozó vérszomjasan morgott volna csalódottságában.
— Ó, köszönöm. Ígérem, nem tartom fel sokáig! — mosolygott Emerencia, miközben ragyogó barna szemei végig a férfit igézték. Ebből a szögből nem is látszott, micsoda veszedelmes ragadozó ő is.
— Egy perc, és jövünk vissza. Addig vegyülj el a tömegben, és beszélgess valakivel! Építs kapcsolatokat! Egyszer még jól jöhet. — javasolta Szvetlána is, azzal a torreádor lány oldalán arrébb sietett. András ott maradt egyedül álldogálva a tömeg közepén. Hát jó! — gondolta magában — Nézzük, miből élünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése