6.
Miközben a zenekar felé vonult, egy pillanatra arra gondolt, milyen jó volna, ha most támadnának rájuk a vadászok. No, nem azért, mert annyira vágyott a vérontásra, hanem mert akkor kibújhatna a döntés felelőssége alól. Akkor nem kellene visszaélnie Johanna bizalmával. Szerette a nőt, szerelmes volt belé attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátta, mégis fellélegzett, hogy most nem kell mellette lennie. Úgy érezte, ha tovább kell színlelnie Johannának, menten megőrül. Amikor az előbb a szemébe nézett, érezte, nem lenne képes megkérni arra, hogy valamiféle áldozatot hozzon érte, bármennyi ideig is ülne mellette. Nem lenne képes rávenni arra, hogy menjen ki az ellenség közé, még ha ezért a rá kimért halálos ítélet lenne is a retorzió a vértestvérek részéről. Sokkal többet jelentett neki a nő, semmint hogy feláldozta volna valamilyen ürügyért. Szeretnék erősnek, rendíthetetlennek látszani a külvilág szemében, de valójában mélyen legbelül gyenge vagyok. — gondolta keserűen. — Kiégtem, még ha ezt nem is vallom meg magamnak.
Eszmefuttatása közben odaért a cigányzenekar prímásához, akit a társaság szóvivőjének gondolt. Az illető egy barázdált arcú, markáns orrú, ötven és hatvan között járó, jólszituált öregúrnak látszott, elegáns fekete öltönyben és vörös csokornyakkendőben állítgatta a hegedűhúrok feszességét. András e gesztusból csak tippelni tudott, hogy talán oláh cigány, és a lavutari[1]nemzetség tagja. Amikor megérezte, hogy nézik, felnézett a munkájából. A tekintetében hírtelen valamiféle felismerés csillant.
— A shilmuló![2]Nem hittem volna, hogy az asszony igazat mondott. De a maga vállán valóban ott ül a Halálmadár. — egyenesedett fel ültéből a prímás. András értetlen képét látva magyarázatba kezdett. — A feleségem javasasszony. Tegnap este leült kártyát vetni, és sorsot olvasott a lapokból. Azt jósolta, ma találkozni fogok a shilmulók egyikével, akiken nem fog a Halálmadár. Azt mondta, egy feladatot fog adni nekem. Egy feladatot, aminek elvégzése a legfontosabb tett lesz az életemben. Én azt mondtam neki, badarságokat beszél, és vénkorára babonás öregasszony lett, de most már látom, ezúttal sem hagyta el a tisztánlátása.
András a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni egy pillanatig. A Tremere páholy okkult archívumában már sokat olvasott a cigányok ősi bűbájos képességeiről. Emlékezett egy népszerű elméletre, miszerint a „cigány” szó a görög ατσίγγανοι[3]kifejezés romlott, magyarosított alakja, ami eredetileg „jövendőmondó”-t jelentett. Egy eretnek gnosztikus-keresztény szektát hívtak valamikor így, aminek a kelet-római birodalom területén voltak kiterjedt vallási közösségei. Ám a középkori zsinatok, amik egyre szigorúbb dogmatikus korlátok közé szorították az őskeresztény vallási szabadosságot, elidegenítették a szekta óhitű elemekkel dúsított nézeteit az akkor még csak a serdülőkorát élő anyaszentegyház intézményétől. A bizánci történetírók leírják, hogy a nyolcszázas évek szentjei és császárai, pl. Szent Athanasia vagy I. Nikephoros kapcsolatba kerültek az atszinganoi-val, és igénybe vették mágikus praktikáikat. A későbbi források azonban már egy másik, de ugyanúgy bizánci területen vándorló népcsoportot hívnak ugyanezen a néven, méghozzá egy a Bagratida Örményországból a muszlim Ghaznavida emírek hadjáratai elől elmenekülő, keleti bűbájokban is járatos, indiai eredetű vándornépet, akik Kis-Ázsia és Ciprus azon vidékein ütöttek tábort, ami hajdanán, Nagy Sándor halála után a világhódító hadúr testőrének, a makedón Ptolemaiosznak a birtokába került. A lokális hellenisztikus közigazgatásokat leváltó római bürokrácia kartográfusai mindig is hajlamosak voltak arra, hogy a birodalom fennhatóság alá került idegen földeket saját névvel illessék, így lett ez a terület az Alexandriai székhelyű Ptolemaioszok nyomán Kis-Egyiptom. Ebből a Kis-Egyiptom kifejezésből lett a Gyppe, Gypsy kifejezés. A hajdani atszinganoi szektának a Kr.u. XIII. századra mindössze két nagy titkos központja maradt: az egyik az Adriai-tenger partján, a később a velencei kalmárflotta birtokába jutó gyarmatváros, a festői szépségű Modon (a mai Methoni) nyomornegyedében, egy Gyppe — Kis-Egyiptom — névre elkeresztelt hegy vályogviskói és szeméthalmai közt; a másik valahol a Tisza felsőfolyásánál, az Árpád-házi hűbéresekké lett Zygonok falvaiban.
A feljegyzések szerint a Pandzsábból, azaz az Öt Folyó vidékéről származó labala, rabari, bandzsara, doma, és lulik nemzetiségű dzsátikat — azokat a kis, nomád törzsekhez hasonló vándorkasztokat, akik a kevésbé konkrétan körülírható, de többnyire csak alkalmilag nélkülözhetetlen munkaköröket látták el végletekig zárt indiai társadalomban — a „Vadszamár” Bahrám Gór telepítette ki a Baro Thanból — a Nagy Helyből —, a mai pakisztáni-indiai határ mellől. A „Szövetség” iráni istenének, Mitrának áldozó szasszánida-perzsa uralkodó, népének Messiása pompás új nyári rezidenciát akart építeni magának, ehhez kellettek az alkalmi vendégmunkások és mutatványosok. Mások szerint már korábban is élénk kereskedelmi forgalom áramoltatta a különféle kevert kultúrájú népeket Szíria és India között, s számos történelmi vihar lökött ki ebből a körforgásból kisebb-nagyobb embercsoportokat nyugat, az általunk is ismert Közel-Kelet régiói felé. Ott ezeket a népeket zottiknak, azaz az „agyafúrtak”-nak hívták, és úgy tartották, különleges zenei bűbájoknak, szerelemkeltő főzetek receptjeinek, csodagyógyító ráolvasásoknak, talizmánkészítő kovácsmesterségnek, és jövőbelátó varázserőknek vannak a birtokában. Amikor a szeldzsuk-török hódítás hullámai elől menekülő romani, lomavren, és domari népcsoportok kiváltak a zottikból, és bebocsátást kértek a Nyugat kapuján; akkor a bizánci uralkodók a saját birtokaik peremterületeire telepítették őket — tehát pontosan azokra a környékekre, ahol a rugalmasabb életfelfogású mezsgyevidéki közegekben megbújhattak az atszinganoik politikailag üldöztetett túlélői. A titokban a birodalom belső területein is szerencsét próbáló vándormutatványosokat — akiknek az egyik legkeresettebb szolgáltatása a cigánykártya-vetés (a lilekosudipé) és a chiromantikus tenyérjóslás jövőolvasó tudománya, az úgynevezett drábaripé volt — az addigra már kihalófélben levő szekta nyomán zinganoszoknak nevezték el, mivel azt hitték róluk, hogy az eretnekek kémei. Így olvadt menthetetlenül össze az eredetileg két, egymással semmilyen kapcsolatban sem álló fogalom: az ismeretlen származású ázsiai népcsoport neve — akiket azelőtt tatároknak, egyiptusoknak, keltáknak, törököknek, vagy perzsáknak bélyegeztek, talán nem is minden alap nélkül, hisz könnyen elkeveredhettek más népekkel —, illetve a végnapjait élő jövőlátó szekta.
A Nagy Csel korában persze maguk a romák is eljátszották, hogy azért utazgatnak, mert bűnbánó keresztény zarándokok, és ha valaki az erkölcseiket vitatta, annak azt magyarázták: Isten azért engedi lopni őket, mert hajdanán egy cigány tolvaj ellopta Jézus keresztjéről az egyik szöget, ezért a Megváltó testét a rómaiak csak három szeggel tudták odaerősíteni a keresztfához. Ez igen irgalmas cselekedet, mert Krisztus így legalább az egyik lábát képes volt szabadon kinyújtóztatni, míg a kicsavart testhelyzetében szenvedett. Ám a romák látnoki képességeinek sokkal ősibb forrásai vannak, mint holmi elvont keresztény nézetek: az egyik ősi dukkerin-használó[4]cigány nemzetség, a Phuri Daje[5]szerint a romák Májá úrnő — aki Ráma herceg, és a Taloni király által meggyilkolt Sin királynő közös lánya — gyermekei, akiknek be kell bizonyítaniuk, hogy a tökéletlen világ csak egy illúzió, amit Ravanna, a Tízfejű Király, a ráksaszák démoni fejedelme gerjesztett. Ennek érdekében Májá magokat adott nekik az Élet fájáról, hogy őrizzék meg, míg el nem jön a Nagy Gyülekező, a Baro Patsív ideje. Egyszersmind felhatalmazta őket arra, hogy a magok védelmében bármilyen „csínyt” elkövethetnek, nehogy idő előtt felcsipegesse azokat a Mulikoni chiniklyi, a Halálmadár. A cigányok pedig mindent elkövetnek, hogy bemutassák, e tökéletlen illúzióvilág milyen önellentmondásos, változékony alkotmány: kultúrájuk folyton megújul, és mégis ugyanaz az ősi elv jellemzi; népük ide-oda vándorol, s eközben alapvető vonásaiban mégis egységes marad. Az elmúlt századok legnagyobb gondolkodói Bakunyintól Sartre-ig az egész életüket tették rá, hogy felvázolják és bevezessék a szabad emberek tökéletes társadalmát, az ideális anarchizmust — mindvégig sikertelenül —; a közelükben élő cigányok már rég megvalósították ezt, persze csak annyira, amennyire halandó ezt egyáltalán megteheti. A magokat — a vérükben hordott hatalmat —, és szent feladatukat úgy védik, ahogyan azt a legjobb titkos ügynökök sem mindig képesek: tabut mondtak ki rá, szándékoltan elfelejtették őket, így ha kínvallatják őket, őszintén játszhatják meg a tudatlant.
Maga Walter, a magyar pontifex is némi nosztalgiával emlegette a romákat: a hajdani mercere futárok gyakran vegyültek el a kocsikaravánjaik forgatagában, és így viszonylag biztonságosan, ugyanakkor majdnem észrevétlenül utazgathattak Európa különböző vidékein. De amikor András a valódi életben találkozott a cigányokkal, valahogy soha nem a romantikus regényekből is ismert enigmatikus vándornép képe villant az eszébe róluk. Nem hitte, hogy a modernkor romái között még élhetnek az ősi tradíciót éberen ápolgató családok. Pedig az öreg szemmel láthatóan ezek közé a kevesek közé tartozott. Tökéletesen látta az ő természetfeletti valóját, nem úgy, mint az önámító álomvilágban élő halandók legtöbbje.
— Mit kíván tehát, tzádik?[6]Bármit is kér, én azt a legjobb tudomásom szerint teljesítem. — közölte az öreg.
— Köszönöm, uram, de csak arra kérném, amit amúgy is megtenne magától. Szeretném, ha az asztalunk mellett játszanának egy darabig. Megígértem egy hölgynek, hogy egy rendhagyó szerenádban részesítem ma este. — válaszolta András, nem tudván, mit kezdjen a prímás őszinteségével.
— Ahogy kívánja, tzádik. — hajtott fejet az öreg. — Máris szólok a többieknek. Addig nyugodtan foglaljon csak helyet. A gyönyörűséges hölgynek ma este lesz része élete legjobb előadásában.
András elképedten sétált vissza az asztalához, ahol Johannáék még mindig önfeledten csevegtek. Olyan óvatosan foglalt helyet Johanna mellett, hogy a lány most kivételesen nem szakított figyelmet az ő külön üdvözlésére. A férfi inkább azt próbálta meg kitalálni, miről beszélgetnek a lányok egymás között.
—… Az nem lehet! Te tényleg meg merted mondani neki azt, hogy többé már nem szereted? Én mindig vacilláltam az ilyen kijelentések megtételével a múltban. Tudod, őrülten bele tudok szeretni egy-egy fiúba, és évekig ragaszkodom ehhez az érzéshez még az után is, hogy ráébredek, a kapcsolatból nem lesz semmi. Legutóbb is, csak akkor szakítottam egy fiúismerősömmel, hogy kiderült, milyen álnokul becsapott és kihasznált engem. — mesélte éppen elmélyülten Johanna. Andrásnak egy pillanatra elszorult a szíve, ahogy ismét eszébe jutott, mit készül elkövetni a lány ellen. Közben látta, hogy a cigányzenekar mozgásképes tagjai összeszedelőzködnek ablak-beugróbeli rejtekhelyükről, és elindulnak feléjük. — Annyira haragudtam rá, hogy azt el sem tudom mondani. Azt hittem, hogy fontos vagyok neki, hogy számít a véleményem, de ő visszaélt a bizalmammal!
— Ó, pedig hidd el nekem, még számtalanszor lesz részed hasonló élményben az életed során. Az ember egy idő után rájön, okosabb, ha megalkuszik, és lenyeli a békát, minthogy örökké a büszkeségével küzdjön. Ezt a sokat tapasztalt nő mondatja bennem, jobb, ha hallgatsz rá. — esett ki egy pillanatra a szerepéből Szvetlána, akinek leányarcán most egy pillanatra meglátszódtak az évszázadok nyomai. Vörös szemei egy örökkévalóság gyötrelmeitől lángoltak. — Nincs igazam, André?
Mindkét nő arca várakozóan fordult a férfi felé, aki ezúttal nem kívánt érdemlegesen hozzászólni a beszélgetéshez — merő udvariasságból. Tudta, mi jár Szvetlána eszében: Johanna szerinte csak egy gyermeteg, naivan idealista kölyök, aki még nem látott eleget a világból, hogy megtanulja reálisan látni azt. De, még ha így is lenne, nem lenne jobb mindannyiunknak, ha mind meg tudnánk őrizni önmagunkban a gyermeteg idealizmust, mint hogy inkább kiégett emberroncsokká váljunk életünk legnagyobb részére? Talán mindannyiunknak ilyen makacsul kéne ragaszkodnunk az álmainkhoz és az elveinkhez, ahogyan azt Johanna teszi. — gondolta. De a válaszra váró nők számára csak megvonta a vállát.
— Talán.
Szerencsére Johanna kimentette az újabb kínos kérdés elől.
— Na, hogy sikerült a kérés? Sikerült rávenned a zenekart, hogy játsszon nekünk? — nézett rá nagy, várakozásteljesen elkerekedett kék szemekkel a lány.
— Te mit gondolsz? — mosolyodott el talányosan András, és a fejével a közeledő zenekar felé intett. Amelynek élén a prímás épp most intett a társainak, hogy megadja a kezdésre a parancsot. Ahogy a vonót a húrokhoz érintette, egy szívmelengető dallam sírt fel a hegedűn. Szinte rögtön csatlakozott hozzá a többi cigány, és egy nosztalgikus nóta csendült fel a teremben. Johannának némileg a fejébe szálhatott a pezsgő, mert a szemeiben hírtelen gyermeteg öröm csillant. Szinte majd elsírta magát spicces meghatódottságában, ahogy hitetlenkedve megrázta a fejét.
— Olyan fantasztikus ez az egész este! Szinte el sem hiszem, hogy mindez velem történik meg. Itt ülök két ilyen ember társaságában, mint ti, és magáról az életről, a legtitkosabb belső érzéseimről beszélgetek veletek! Talán mégis van valami abban, hogy az ember jobban megnyílik idegenek előtt, mint a saját ismerősei számára. Bárcsak örökké tarthatna ez az éjszaka!
András csak nézte a lány gyönyörűséges, oly kifejező mimikájú arcát, nézte a végzetéről mit sem sejtő szépség önfeledt boldogságát, hallgatta a cigányzenekart, és a fejében visszhangot vertek a mondatok. „Bárcsak örökké tarthatna ez az éjszaka!” Igen, bárcsak örökké tarthatna! A lány pillanatnyi elérzékenyülése után azonban egy kicsit visszafogta magát, és egy újabb korty pezsgő megivása után tárgyilagos arckifejezést öltve közölte:
— Ne haragudjatok, de most egy pillanatra ki kell mennem a mosdóra. — majd Szvetlánára nézve folytatta. — Nincs kedved elkísérni?
— De, hogyne! Már én is épp javasolni akartam. — bólintott a lány, és mindketten felálltak.
— Tudod, ez amolyan lányos dolog. Mindig társaságban megyünk a mosdóra. — fordult bizalmaskodóan András felé Johanna. András magában elmosolyodott. Érdekes, hogy a kapcsolatai elején minden nő kiselőadást akar tartani a női nem szokásairól és pszichológiájáról a reménybeli partnerének. Nem, mintha annak már nem lennének már így is kimerítő tapasztalatai a dolgokban. Emlékeiben felderengett az összes előző nőismerősének a képe, amint hasonló gesztusokra ragadtatják magukat. A maga módján ez is hozzátartozott a női nem varázsához. — Remélem, egy pár percig kibírod nélkülünk! — mosolyodott el édesen Johanna, majd játékosan integetett a kezével. — Addig legyél jó! — azzal mindkét nő elsétált a konyhakijárat irányába.
András a két lány távoztával ismét egyedül maradt. Azaz mégsem. Az öreg cigány és a társai még mindig az asztal mellett álltak, és húzták a nóta utolsó akkordjait. Ahogy Andrásnak alkalma volt egyedül maradni, hírtelen eszébe jutott valami, amitől az egész világ más színben tűnt fel előtte. Döbbenettől elkerekedett szemekkel nézett a cigányra. Hisz milyen vak is volt egész este! Maga a sors dobott neki mentőkötelet, csak ő eddig nem volt hajlandó észrevenni azt. A cigány jósnő próféciája! „Azt jósolta, ma találkozni fogok a shilmulók egyikével, akiken nem fog a Halálmadár. Azt mondta, egy feladatot fog adni nekem. Egy feladatot, aminek elvégzése a legfontosabb tett lesz az életemben.” Hisz erről beszélt a cigányasszony, nem egy egyszerű zenéről. A prímás egy látens természetfeletti erő! Képes úgy kisétálni az épületből, hogy senki nem figyel fel rá, mégsem tudná kitörölni az emlékezetét egyetlen mentalista trükk sem. Képes lenne értesíteni az odakint maradókat a veszedelemről, anélkül, hogy elkapnák. Ő a megoldás, csak éppen, hogy a szemét nem szúrta ki!
Annyira izgatott lett, hogy még a kezei is remegni kezdtek. Rekedten krákogva emelkedett fel ültéből, hogy a prímáshoz menjen. Az épp ekkor intett megálljt a zenekarának, majd ravaszkásan mosolyogva fordult a vámpír felé.
— Nos, sikerült megolvasztanunk a gyönyörűséges hölgy szívét?
— Ó, teljes mértékben, uram. De sikerült valami mást is szétoszlatniuk a nótájukkal, nevezetesen a fejem körül összesűrűsödő ködöt. Mert végre megértettem, mit üzent nekem virágnyelven az az áldott asszony, aki az ön kedves felesége. Egy hatalmas szívességre kérném meg, uram, de nem kívánom ingyen… — kezdte a rábeszélést András, és bizonyos tényeket elhallgatva rövidesen rávette a prímást, hogy három tízezresért cserébe vegye a kabátját, fáradjon ki az épületből, sétáljon el a Műegyetemig, és egy ottani nyilvános telefonról hívja fel a város Hercegét, majd egy különleges jelszót használva vegye rá a sürgős cselekvésre. Mire végzett, úgy érezte, mázsás kövektől szabadult meg lélekben, és legszívesebben látványosan ujjongott volna. Mégsem kell veszélyeztetnie Johanna életét! Az, hogy ezzel a többi vendég életét is megóvta, már szinte mellékesnek tetszett emellett a diadal mellett.
Ujjongás helyett inkább tett egy kis sétát, és az étterem előterében levő galériára tért vissza. Immáron régi ismerősként, kedves emlékek felelevenítőjeként tekintett a balkonra. Egyre türelmetlenebbül várta a leányt, aki oly röpke ismertségük alatt ellopta a szívét, és a vámpírt, akinek végül nem lett igaza. De az igazi ok, amiért a földszinti térséget látni akarta, az a vágy volt, hogy megfigyelje, miként távozik a prímás. Látni akarta, vajon tényleg zökkenő nélkül ki tudott-e jutni. Ám, hogy egy esetleges megfigyelő ne láthassa, amint a prímás kilépését figyeli, szándékosan közönyös arcot és unott bámészkodói pózt erőltetett magára. Felkönyökölt a korlátra a főbejárattal szemben, és jól leplezett izgatottsággal figyelte az emberi jövés-menést.
Most, hogy az este második fele során felgyülemlett feszültség végre leülepedett, majdnem hangosan felkacagott a korlát mellett várakoztában. Milyen abszurd is ez az egész helyzet, ha jobban belegondol! Itt vannak ők, a büszke, magabiztos és gőgös vámpírok, az emberi városok csúcsragadozói, az erő és a hatalom legfőbb evilági letéteményesei — legalább is a saját hitük szerint. De mégis, amint valami új és mindezidáig ismeretlen jelenséggel találkoznak, úgy bújnak egymáshoz, mint a megrettent kisegerek. Ahelyett, hogy megpróbálnának szembenézni a kihívással; ahelyett, hogy megpróbálnák megismerni a Küldötteket, szóba elegyedni velük, és talán kölcsönös kompromisszumok árán megegyezésre jutni; inkább kiskapukat és értelmetlen erőszakos konfliktusokat keresnek, csak mert azt hiszik, a korlátjaik elismerése a gyengeség jele. Még az épületben rejtőző többi természetfeletti lényt — a rokonvérűeket és a mágust — sem merték beavatni a terveikbe. Minden tettüket az esetleges kudarctól való félelem vezérli, ezért inkább meg sem kísérlik bejárni a másik utat, s ezt mégis az erő bizonyítékának hiszik — de mi ez, ha nem az igazi gyengeség?
Vagy talán éppen az ilyen gondolatok miatt vesztek ki egy évezreddel ezelőtt a hozzám hasonló vámpírok ebből a világból? — töprengett önelemzőn.
Ironizáló gondolataiból az riasztotta fel, hogy megpillantotta a forgóajtón sietősen távozó prímás hátát. Az öreg hátra sem nézett, csak kisétált. Ugyanekkor András egy a galéria magassága felé tekintő arcra lett figyelmes, aki épp ebben a pillanatban lépett be ugyanazon a központi forgóajtón; a prímás és a jövevény egyazon másodpercben használták a forgóajtót, csak átellenes szegmensben. A jólöltözött, markáns arcvonású férfi betoppant a szálló előterébe, és pengeként metsző szemekkel mérte végig az elébe kerülő látványt. Ahogy meglátta Andrást a korláton könyökölni, valami gúnnyal vegyes tiszteletteljes félelemmel elmosolyodott, és odabiccentett neki, mintha régi ismerőst fedezne fel benne. Aztán fogadta a recepciós pult irányából elé siető másik férfit, akivel udvariasan kezet fogott, majd egy rövid, tájékoztató jellegű beszélgetésbe elegyedett vele. András a kézfogás pillanatában láthatatlan aurák felszikrázását érezte résnyire nyitott harmadik szeme előtt. Az aurák vakítóak voltak, orgonaszó kísérte a megjelenésüket, és a fejük felett glória ragyogott. Aztán a második férfi is megfordult, és András végre meglátta; majd szinte azon nyomban felismerte az arcát.
A jelenettől úgy megdöbbent, hogy egy pár pillanatra még a rég halott szíve is kihagyott dobogás közben.
A második férfi ugyanis Kolonics Ernő volt. A jónevű ügyvéd, Johanna „haverja”.
— André! Felejtsd el Johanna ügyét, inkább menj a többiekhez, és mond meg nekik, hogy változott a terv. Azonnal szerveződjenek harci formációba, és kezdjék meg a kitörést. Én is mindjárt csatlakozom hozzátok. — Érkezett a semmiből Szvetlána hangja. András riadtan pördült meg, de a paranccsal ellentétben nem az étteremajtó felé, hanem a női mosdó irányába sietett. Szinte abban a pillanatban tudta már, mi fogja őt várni odabent, amikor lenyomta az ajtókilincset. Aztán az ajtó behajlott, és a vámpír előtt feltárult a szinte patyolat-tiszta mosdóelőtér képe. Egyik oldalt tükör és mosdókagyló, a forró-vizes csap megeresztve. És vér. Sok-sok vér. Ami mind Johanna nyakából ömlött.
Szvetlána kipirult arccal hajolt az ömlő csap fölé, s próbálta lemosni magáról a vért. Johanna elszürkült arccal, kábultan gubbasztott a sarokban. Még lélegzett, tehát élt, de szemmel láthatóan nagyon rossz bőrben volt, és vérmaszatos volt a nyaka.
— Mit műveltél, te szörnyeteg! — förmedt rá Szvetlánára a vámpír. — Elment a józan eszed?
Szvetlána lesújtó pillantást vetett rá. Vörös albínószemei démoni fényben égtek.
— Ne hőbörögj, csak biztosra akartam menni, hogy semmit se tudjon tenni ellenünk. Ájultan még az ő fajtája sem lehet veszedelmes, azt hiszem. — húzta el a száját Szvetlána, miközben homlokráncolva a sarokban kuporgó lányra nézett.
— Mit értesz azon, hogy az ő fajtája? — meredt döbbenten a nemzőatyjára András.
— A vadászok közé tartozik. De ezt te is tudod. — nézett sajnálkozóan Andrásra a nő. — A jelentések igazat szóltak: a „Küldöttek” alapvetően mennyei küldöttek, akiket az évezredforduló ébresztett fel. Megszálltak, és természetfölötti képességekkel ruháztak fel néhány embert. A milléniumváltás számukra a mindent elsöprő Végítélet előhírnöke ugyan, de a legtöbben közülük mégis égi teremtmények, ezért fontosnak érzik az erkölcsi formaságokat. No meg persze a figyelmet sem akarják idő előtt felhívni magukra, különösen nem azzal, hogy válogatás nélkül halomra gyilkolnak egy tucatnyi prominens közéleti személyiséget. Jelen esetünkben ez azzal járt, hogy a vadászok a támadás megkezdése előtt megpróbálták elválasztani az ocsút a búzától, pontosabban a prédát a ragadozótól. Mielőtt rajtunk ütöttek volna, tudni akarták, ki a megjelentek közül a közönséges ember, és ki a vámpír, vagy az egyéb természetfeletti lény. Ezért beküldtek hozzánk egy pár álcázott aurájú felderítőt, hogy vegyüljenek el a meghívottak között, és próbálják meg kideríteni, ki a barát és az ellenség. Johanna egy volt közülük.
— Az nem lehet. — suttogta szinte hangtalanul András. Szvetlána sajnálkozva rázta a fejét.
— Ó, dehogynem, és ezt te is jól tudod. Te látnok vagy. Az a legfőbb képességed, hogy megérzed a természetfeletti változásokat a környezetedben. Mi a tremere páholyban az adeptusi képzésed megkezdése óta arra tanítottunk, hogy ezeket a változásokat tudatosan is felismerd, és értékelni tudd; de ha erre nincs mód, akkor ösztönösen, tudatalatti szinten is kiszűröd a forrásukat. Ezért figyeltél föl Johannára is rögtön az első pillanatban. Ő is egy természetfeletti jelenség, még ha épp álcázta is magát. — Andrásnak a fülében csengett Johanna meséje az ékkőről és a milléniumi cikkéről. Hírtelen teljesen új megvilágításban látszott a mese. Mint minden más is, ami az éjjel történt. — Valószínűleg az sem véletlen, hogy fülig beleestél, alighogy megpillantottad. A Káin Atya legkedvesebb unokájának tartott tizenharmadik ősvámpír, Saulot vére ösztönösen vonzódik az angyali lényekhez. Egyesek szerint ez azért van, mert az angyalok apoteózison átesett salubri vámpírok, akár Saulot nemzőatyja, az Elsőszülött Hénoch, aki Metatron néven emelkedett az arkangyalok közé. — folytatta Szvetlána. Szavai hatására András füleiben Rilke figyelmeztető szavai csendültek fel: „Iszonyatos minden angyal!”
— De hát a vadászok mind könyörtelen, agresszív lények, nem? Hogy lehetne Johanna közéjük tartozó? — próbált kétségbeesetten buktatót keresni Szvetlána magyarázatában a férfi, habár maga sem hitt benne igazán. Egy mentális gyakorlattal felidézte önmagában a lezárt harmadik szeme szempilláján átszivárgó érzeteket, az elmúlt órákra visszamenően. A negatív képen többször is feltünedezett egy vakító aura, legélesebben akkor, amikor Johannával csókolózott. Aztán eszébe jutott a csók, és az a zsibbadt gondolkodásképtelenség, amit utána érzett. Talán valamiféle idegbénító szellemi hatás lehetett ez, amit az ellenséges aura közelsége, az intim kapcsolat mérgező anyagcseréje okozott. Végül a lány fülét ékesítő arany-ékszerre, a pentagrammára pillantott. Babilonban ez volt Arra-Ur, a csillagok alatti faj neve, ami az embert jelképezte. Bölcs Szulejmán-Salamon, a máguskirály démonok megkötésére szolgáló pecsétként használta. A püthagoreusoknál ez volt a hügieina, a tisztaság istennője után elnevezett gyógyító erejű mértani ábra, amelynek arányaiból fontos matematikai tételeket, és az örök élet kulcsát lehet kiolvasni. A kelták druidalábnak hívták, mivel úgy hitték, hogyha kilencféle fából olyan széket készítünk, aminek az ülőkéje ilyen ötágú csillagot formáz, és Vízkeresztkor vagy Lucia-napkor ráülünk, akkor láthatjuk a varázslók mesterkedéseit. A keresztények számára a betlehemi csillagot jelentette, s ezáltal az isteni tervszerűséget, az emberi sorsot befolyásoló felsőbb akaratot. A középkori parasztok boszorkányszögként emlegették, mivel úgy hitték, ha korommal felrajzolják az ajtófélfára, akkor elűznek minden rontást a háztól. Mások szerint sátánkereszt volt (míg a fordított Krisztus-kereszt csak egyszerűen Szent Péteré), és aki a nyakában aranyláncon ezt viseli, az az ördöggel cimborál. A szabadkőművesek pentalphának vagy pentomegának hívják, mert úgy hiszik, hogy alakjából a görög ábécé első és utolsó betűjét lehet kiolvasni; így vált belőle az idő, az örökkévalóság szimbóluma. A dialektikus materialisták szerint ugyanez vörösben a forradalom jele, és a proletárdiktatúrán alapuló megújult társadalom, a kommunizmus irányadó jelzőfénye. Az egyik legősibb, legnagyobb hatalmú mágikus szimbólum. A varázseszköz, amely aranyszínével a Nap mindenütt jelenlevő szférájához kötötte a lány máskülönben feltűnően ragyogó auráját, ezzel „természetes pszichikai háttérzajnak”, egyfajta napkitörésnek álcázva azt. Vajon miért is nem jutott ez hamarabb az eszébe? Mi a fene van ma vele egész éjjel? Miért nem képes hideg logikával, objektív elemzőként gondolkodni?
— Nem mind azok. — válaszolta a tremere. — Ahogy minden természetfeletti szervezetnek, úgy nekik is sokoldalúan strukturáltan kell működniük. Vannak közöttük agresszív élharcosok, közkatonák, specializált ügynökök, és lángelméjű stratégák; de vannak olyanok is, akik a sebesülteket ápolják, védik a gyámoltalanokat, felderítik a célterepet, vagy más, nehezebben körülírható feladatokat végeznek.
— Azt akarod mondani, hogy végig hazudott nekem, csak hogy csapdát állíthasson? — András eddigre már aggódóan a sarokban kuporgó alélt lány elé guggolt, és a véres nyakat vizsgálta sebek után. Nem talált sebeket, bár a vér jelenléte arról tanúskodott, hogy nem olyan régen még ott kellett lenniük. Ezek szerint Szvetlána káinita nyála már összeforrasztotta a sebeket, hogy ne maradjon beazonosítható nyoma a vámpíri harapásnak. Azt leszámítva, hogy a vérveszteségtől elájult, Johanna sem látszott élet és halál között lebegőnek. Ha nem lett volna a nyakánál az a sok vér, András azt hihette volna, hogy csak alszik. Tehát Szvetlána mégis igazat mondott, amikor azt mondta, nem akarta megölni a lányt. Jobban végiggondolva a dolgot, nem is lett volna ésszerű megölnie addig, amíg rá nem jön, mire készülnek a társai. Talán még hasznát vehették volna valahogy, mondjuk, túszként. Bár talán mégsem ez a helyzet, hisz azt mondta, a lány vére égette a nyelvét, tehát aligha kóstolhatta meg még egyszer — morfondírozott tovább András — Akkor tehát magától forrtak össze a sebei, magától gyógyult meg?
— Nem. Nem akart csapdát állítani neked, ő maga volt a csapda. Mindvégig igazat beszélt, vagy legalább is azt mondta, amit pillanatnyi szeszélyében igaznak vélt. Még a tervezett támadásról sem tudhatott. Az ártatlansága volt a legfőbb fegyvere. Szerintem még azt is tudta, hogy te valamiféle természetellenes lény vagy, ennek ellenére is hajlandó lett volna egy komoly emberi kapcsolatot kiépíteni veled. Sőt, éppen a természetellenességed miatt tarthatott olyan érdekesnek téged: nem az embert, hanem a trófeaként begyűjtendő szörnyet látta benned. Újonc lehetett, még valószínűleg ő maga sem ismerhette a valódi képességeit, vagy a szervezetének módszereit, ezért is sülhetett fel, mint felderítő. Mint minden szervezetben, úgy a vadászok között is gyakran tévesen osztanak be egy pályakezdőt egy-egy munkakörre. Johanna a lelkiismeretes jóhiszeműségével, az önámító idealizmusával és az álmodozó természetével nem igazán alkalmas arra, hogy tevékenyen részt vegyen egy kiszemelt célpont hazug megtévesztésében és gyilkos elpusztításában. Az áldozatok kezelése, a stratégiai elemzés, vagy az okkult nyomozás sokkal inkább illik a személyiségéhez. Ha ezt a mai estét túléli, valószínűleg át is fogják sorolni egy másik kategóriába. — Szvetlána töprengően elhallgatott egy pillanatig, aztán folytatta. — Esetleg az is lehet, hogy a vadászok csak azért küldték ide, hogy az excentrikus személyiségével elvonhassa a hozzád hasonló látnokok figyelmét. Talán csak csali volt, akit elénk dobtak. A lényeg az, hogy végső soron lebukott. — Szvetlána mindig meglepően gyorsan tudott felállítani teljesen új hipotéziseket. Andrásnak eközben egy másik momentum villant az eszébe. A Johanna tündéri arcán átsuhanó árnyék. „András?” „Igen?” „Semmi… csak legyél jó!” Talán akkor akarta bevallani az igazságot?
— És te hogy jöttél rá az igazságra, ha még az én látnoki képességeimet is kijátszották?
Szvetlána előbb Andrásra nézett, aztán a lányra, végül keserűen elhúzta a száját.
— Nincs ebben semmi természetfeletti, csak a hétköznapi élettapasztalatomat és a józan emberismeretemet használtam. Bizonyossággá csak akkor érett bennem a gyanú, amikor megkóstoltam a szívszerelmed vérét, ami égette a nyelvemet. Addig úgy okoskodtam, hogy ilyen „igaz szerelem” nem létezik, ez csak valami romantikus fantázia, amit a mesterségesen túlfűtött érzelmek és a hormonok okoznak. Ha viszont az egész vonzalmat csak az állatias ösztönök gerjesztik, akkor itt valami hibádzik: Johanna még a kényeskedő jelleme ellenére is túl jó nő hozzád képest. Az emberek csakis a külsőségek alapján ítélnek, banálisan felületesek és minden körülmények között megfelelnek a rájuk ragasztott sztereotip címkéknek, de ez a ma esti randevúd ellentmond ezeknek a sztereotípiáknak. Te halandó szemmel nézve egy teljességgel tehetetlen, humortalan, unalmas és szürke embertípust képviselsz. Tudom, mert annak idején mi is csak a felfokozott ESP érzékenységed miatt figyeltünk fel rád. Határozatlan vagy, egy merő görcs és belső bizonytalanság az életed; azaz egy olyan személyiségnek számítasz, akit egy domináns akaratnak kell vezérelnie. Szíved választottja épp ilyen bizonytalan, de neki legalább konkrét elképzelései vannak. Ám egy cseppet sem vezéregyéniség, tehát ő is egy domináns félre vár. Ezért is volt érthetetlen, miért közelít hozzád. A magadfajta szerencsétlenkedő, anyámasszony-katonája balekokban soha nincsenek meg azok a kvalitások, amik egy ilyen nőnek, mint ő, felkeltenék az érdeklődését. Természetes körülmények között soha. — mondta Szvetlána, azzal nyugtázván, hogy letisztogatta a vér utolsó nyomát is magáról, minden további teketória nélkül kiment. András sajgó lélekkel maradt magára, és gyűlölettel gondolt a nő legutolsó kijelentésére. Bár tudta, hogy Szvetlána most csak azért volt ilyen nyers hozzá, mert meg akarta könnyíteni a döntést, hogy a többiekkel együtt a veszélyesebb kitörést válassza, mégis fájdalmat okozott neki a lehetőség, hogy vámpírként valóban nem méltó egy Johannához hasonló nő szeretetére. Egy másodpercig arra gondolt, talán Szvetlánának tényleg igaza van.
Aztán ránézett Johanna öntudatlan állapotban is angyali arcára, és a rajta látható törékenységet megcsodálva, az eltelt varázslatos éjszaka emlékeire visszatekintve mást gondolt.
— Nem. Nem szabad, hogy ez igaz legyen. Minden, amiben valaha hittem, minden, amiről álmodtam, azt súgja, ez a lány itt az igazi. A Nő, aki nekem rendeltetett. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval, és félek, hogy ha elengedem, soha többé nem is fogok. És akkor az egész létezésemnek nem volt értelme. Nem tudom, mit hoz a jövő, nem tudom, hogy a prímásnak sikerült-e értesítenie a Herceget, nem tudom, hogy megérjük-e a reggelt, és nem tudom, hogy egy magamfajta vámpír képes lehetne-e valaha együtt élni egy vadásszal, de ha csak egy csöpp emberség maradt még bennem, át kell adnom magam a bizakodásnak, és hinnem kell abban, hogy lehet közös jövőm vele. Hinnem kell abban, hogy elfogad, és hinnem kell abban, hogy együtt mindenre képesek lennénk. Ha nem vagyok Johannához méltó, hát majd igyekszem, hogy azzá váljak. Küzdeni fogok érte, mert úgy érzem, szeretem. És nem szabad, hogy erről a szerelemről könnyelműen lemondjak, csak, mert a körülmények mást kényszerítenek ránk. — jelentette ki András, csak úgy magának összegezve a tényállást. Majd közelebb hajolt Johannához, óvatosan megsimította az arcát, aztán egy közel egy évezrede elfeledett manicheus mantra néma elimádkozásába kezdett. Egy ősi albigens kódexben talált rá, két Máni prófétának tulajdonított levél között, amikor régi varázsigék után kutatott Málta könyvtáraiban az egyik ottani tremere páholy vendégtörténészeként. A kathár mantra szavaira András homlokán szertefoszlott az illúzió, s a tobozmirigye felett egy harmadik szem lezárt szempillájú dudora jelent meg. A stigmaként viselt szem váratlanul megélénkült, kinyílt, és a sárkánykőszerűen csillogó írisze a Nap vakító meleg fényében fürösztötte az álmodó lányt. A ragyogás gyógyító erejű sugárzásként hatott, és a vérveszteség okozta tüneteket volt hivatott enyhíteni. Mert András legtitkosabb képessége a Tremere klán ősi, keresetlen öröksége, az elfeledett Salubri klán gyógyító diszciplínája volt.
S a nyitott harmadik szemén keresztül végre a maga teljességében megcsodálhatta a lány aurájának vakító, a szférák zenéjében zengedező szépségét.
Egy angyali áldásban részesült nő hideg varázstűzben égő lelkét.
[1] hegedűsök kasztja (vlex-romani)
[2] Hideg halott, vámpír (cigány, vlex-romani)
[3] atszinganoi
[4] Varázslat (cigány)
[5] Vénasszonyok, öreganyák (cigány)
[6] Mester vagy nagyúr (cigány) — tiszteletteljes megszólítás az egyik keleti cigány dialektusban, sémi jövevényszó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése