Prológus helyett…
„Ó, miért születtem ennyire másnak?
Miért, hogy egyetlen rokont ne lássak?
Az én szemem tűz, az én szavam méreg;
Hát hallgatok, tétlen és társtalan élek.
Versemre gyalázat, Képeimre átok,
Csitulj, gyűlölt kedvem! magamra kiáltok,
Tollam és irónom meddig szégyenít még?
Temetkezz, Tehetség, s pusztulj vele, Hírnév!
Vagy túlsok, vagy semmi, ami rám még várhat:
Sikerért irigység, Tűrésért utálat.”
William Blake
— Szóval ezt az irományt az orosz malkavita küldte a Hercegnek? Szabbatai Cvi eltűnése óta nem láttam ilyet. — a XVIII. századi rizsporos-parókás kosztümbe bújt férfi szúrós cápaszemekkel nézett a faxolt, magyar nyelvű papírlap átadójára. A magas mennyezetű, kör-alaprajzú termet, amelynek két átellenes végéből farkasszemet néztek egymással, súlyos velencei üveg- és kristálycsillárok, valamint rejtett fényszórók sokasága világította meg. A lámpák fényerejét szabályozni lehetett, hogy megfeleljenek a hangulatvilágítás épp aktuális igényeinek; és e pillanatban minden villanyégő a maximális teljesítményén működött. A székely fafaragásokkal ékes, kétszárnyú mahagóni-ajtó környékén mégis megsűrűsödött, szinte tócsákba gyűlt a sötétség, baljós árnyleple alatt elmosódott kontúrrá foszlott a kérdezett alakja.
A hírhozó szemmel láthatóan otthonosan érezte magát a bálterem nagyságú teremben, nem először járhatott itt. Nem lepte meg az, hogy a mahagóni bejárati ajtóval szemközt, a félköríves ablaksort súlyos hullámokban alábukó bíbor brokátfüggönyök leplezték, amiken rendes esetben egy gombostűfejnyi napsugár sem juthatott át. Nem hatotta meg az ajtótól jobbra elhelyezkedő, Fabergé-tojásokkal, mór asztrolábiumokkal, örökmozgó mechano-mágikus perpetum mobile-kkel telizsúfolt párkányú elektronikus kandalló sem, vagy a vele átellenes falszakaszt takaró, Azuchi-Momojama kori bambuszvázas spanyolfal sem, aminek tusfestéses papírtáblái nambandzsin — japán stílusjegyekkel megfestett, de európai telepeseket is bemutató — zsánerképeket ábrázoltak. Nem késztette ámulásra az, hogy a terem padlóját vastag, a lépések zaját elnyelő egzotikus vadállat-szőrmék, sárkánykígyós örmény vagy dervisjelképekkel zsúfolt török kelimek, netán modern patyolatfehér gyapjúszőnyegek borították. Nem borzasztotta el, hogy a selyemtapétás falakat évszázados olajfestmények, korabeli Zeitungokból kivágott, üveglap alatt lapított rézkarcok, cizellált arany- és ezüstborítású ikonok, megsárgult szénrajz portrék és tájképek, szafavida, mogul és oszmán albumokból gyűjtött illuminált miniatúrák, zászlócskákkal átlyuggatott selyempapír térképabroszok, színes vagy épp fekete-fehér fényképek, epigrafikus rejtvényekkel telivésett gránit domborművek és kimetszett pergamen kódexlapokra írt emandált oklevelek, vérségi-, sógorsági- és lelki rokonságot bizonyító családfák, címeres kutyabőrök és útvonalvázlatokkal kiegészített itineráriumok mellett antik fegyverek, pajzsok, legyezők, vadásztrófeák, és győzelmi emlékként szolgáló zászlók tucatjai díszítették. A zászlók címerei között ugyanúgy megtalálható volt a nácik horogkeresztje, mint a Habsburg kétfejű sas, a kuruc Pro liber tate, vagy a kivágott közepű 56-os forradalmi lobogó. A falak mentén álló egyik-másik barokk fiókos szekrény vagy keleti ópiumasztalka tetején megvilágított vitrinekben ritka pénzérmék, pecsétnyomók, bullák, amulettek és csataterek modellezéséhez használt ólomkatonákkal teli diórámák sorakoztak. A lovagi tornákon használt pajzsok is számos címert és nemzettséget felvonultattak ebben a korok és nemzetek felett álló krőzusi kavalkádban; ám egy látogatónak az jelentette volna az igazi kihívást, ha történetesen meg kell fejtenie az elhíresült dinasztikus márkajegyekkel és a középkorban használatos leszármazási billogokkal kiegészített családfák tekintélyes szövevényét. A terem egy bonyolult, háromdimenziós térképként szolgált: annak a lénynek az életpályájába és gondolataiba nyújtott betekintést, aki berendezte, s most használta.
Ám a vendég nem esett kétségbe az intarziás díszítésű bútorrelikviák, a teljesalakos kristálytükör, az időtől megfakult salamanca-i glóbusz, az antwerpeni éggömb, az aranyfüsttel futtatott pekingi armilláris szféra, a homokkal telt fajansz-edény fölé felfüggesztett Foucault-inga, a fal mellett álló ming-porcelán és lakkfestéses vázák, etruszk bucchero kelyhek, a Balkán-félsziget falvaiból összegyűjtött, örmény khacsgarokra, azaz kereszteskövekre emlékeztető „bogumil” stećakok és a Fekete-tenger, Dél-Itália vagy az Égeikum vidékéről származó görög mellszobrok, a domborműveretes spanyol lovagi páncél, a fából faragott dogon maszkok, garamant szekérmodellek, a tifanagh-feliratos tassili freskómetszet, a radzsasztáni tőr és a többi műkincs-unikum láttán. Nem lepődött meg a rejtett hangszórókból szóló halk Beethoven-szonáta hallatán sem. Nem feszélyezte a brokátfüggönyök előtt magasodó hétlépcsős emelvény sem, amiről pedig pontosan tudta, hogy mögötte egy ajtó nyílik a félköríves teraszra; s az áttetsző ajtó szecessziós stílusban metszett, ikonográfiailag azonban gótikus apostolként beállított consiliarus-figurái[1]— a cseh Alfons Mucha alkotásai — őt lesik rezzenetlen ólomkristály-szemeikkel — a mindig mindent látó tekintetük még a függönyök bíborszövetén is áthatolt. A szöveten, amelynek bíbor hullámain hímzett aranyszálak mintázták a tao legfőbb uralkodói erényének, a Vu-Vei-nek, azaz a „nem cselekvésnek” a hánzí piktogramjait — a jó uralkodó legyen olyan, mint a Nap, ő maga nem mozduljon, csak türelmesen várakozzon a Világegyetem középpontjában, hogy ezzel is biztosítsa a stabilitást a körülötte mozgó planéta-alattvalóknak. Mélyebb filozófia ez, mint ahogyan azt első pillanatra gondolnánk, hisz a jó uralkodó tudja, hogy nem szabad lecsapnia követői minden hibájára vagy gyengeségére, és a felmerülő helyzetek kihasználása helyett időnként nagyvonalú elnézést kell gyakorolnia, mert ezzel is elnyeri hűségüket. A lépcsőzetes emelvény — a hét ζωνει,[2]s a nekik megfelelő Hét Rang, az alkímia hét beavatási fázisának szimbóluma — tetején díszes fafaragásokkal ékített trónus állt. A kecskelábakon nyugvó masszív alkotmány háttámláját faragott korona tetőzte be, karfái faunfejben végződtek, fejedelmi-bíbor kárpitja drága aranyszálakkal kivarrt plüss-szövetből készült. Ezen a trónuson ült a pontifex,[3]a kérdés feltevője — ha a szoba az ő elméjének térképe, akkor a berendezés az emlékeinek, a vágyainak, és az énképének halmaza; míg e trónus az önmagában álló, legbelső ösztönöktől vezérelt, isteni természetű cselekvő Én, az id székhelye.
— Engem egy olasz szociológus mondására emlékeztet: „Az ideális társadalomban az őrültek szabadon járhatnának-kelhetnének az emberek közt, mivel az őrültség fogalma végső soron nem orvosi, hanem közmegegyezési kérdés. Őrült az, akinek az értékrendje nem egyezik a közvélemény értékrendjével.” A mi jó professzorunk persze sohasem találkozott malkavitákkal. — válaszolta az árny.
Maga a tremere pontifex is legalább olyan egyéni jelenségnek számított, akár a trónterme. Jóképű, negyven év körüli férfinek tűnt. Első ránézésre maga volt a tökéletes árja, ahogyan azt a múlt század elejének germán antropológus-ideológusai elképzelték: széles álla határozottságot sugallt, rezzenetlen szempillájú szemei acélkékek ékkövekként meredtek a sötétségbe, dús, napszítta haja tejfelszőke — igaz, ez most a paróka alatt nem látszott —, akárcsak a jól ápolt, anakronisztikus Ferenc Jóska-szakálla. (Habár itt a név helytelen, mert mint mondják, ezt a bizonyos szakállt másolta annak idején a monarchia császára is.) Markáns, nordikus-típusú hegyes orra töretlen vonalú, antik római császárszobrokon látni ilyen nemes íveket. A szeme alatt gyakori nevetésre utaló szarkalábak gyűrődtek, de hasonló víg kedélyről árulkodtak a szája környékének barázdái is. Bár középtermetű, katonásan kidolgozott izomzatú ember volt, egész lényéből sugárzott valami ódon arisztokratikus dölyf — nem kellett magasnak vagy arányos testalkatúnak lennie ahhoz, hogy kiemelkedhessen a tömegből. Pengeéles tekintetéből megnevezhetetlen ősvilági fenyegetés sugárzott, s csak kevés olyan lény élt e világon, aki elmondhatta magáról, hogy állni tudja azt. Ceremóniás mágiához használt ódivatú ruhái: a hármas kék selyem-virágcsokorral díszített szabadkőműves-bőrkötényének, a patyolatfehér belga csipkegallérjának, és a tulipán-vörös holland térdnadrágjának természetes eleganciája olyasfajta peckes, hivalkodó dekadenciáról árulkodott, ami fittyet hányt az eltelt évszázadokra. Talán ennek a hányaveti excentrikusságnak köszönhető, hogy nem mindennapi arcvonásainak emléket állított számos olyan, jelenleg is a falon lógó portré, amelyek közül az egyiket például a magyar származású bajor festő, Albrecht Dürer készítet — legalábbis a szignó szerint, hisz a kép a halandó műismerők körében soha nem örvendett széleskörű hírnévnek.
Walter Iautiaius Höllenzwinger von Kauen, az Ordo Hermetius — a Hermész Triszmegisztosznak, azaz a „minden természettudományok háromszor legnagyobb mestere”-ként ismert istennek szentelt evilági Rend — Mercere házának törzsgyökeres beavatottja, az egykori szabadúszó ghoul és porosz gróf, a reformációt követő vallási zavargások humanista kalandor-diplomatája, mesterkéme, és a XVI. századi zaporozsjeci-kozák tengeralattjáró-flotta veteránja hajdan a maga akaratából lett káinita, s a renegát Tremere klán oszlopos tagja. Vértestvérré válásáról soha nem beszélt, de rémálmaiban időnként még visszakísérti az esemény emléke: 1633-ban, a harmincéves háború vérontásai közepette bennrekedt a pestis sújtotta heilsbronni cisztercita kolostorban, oldalán egy zsoldos-kompániával, amit az ő megbízásából kegyetlenkedő martalócok vezettek. Azonnal felismerte a jeleket, látott már korábban épp elég fekete halált, amikor az itáliai karanténok ragálybírájaként elevenen gyújtatta fel a kegyelemért esdeklő betegeket. Ekkor, hogy elkerülje a megfertőződést, fogságba ejtett egy idősebb tremere mestert, válogatott kínvallatások és mágikus kényszer alkalmazásával alaposan kifaggatta; majd felvágta a saját ereit, és a kifolyt életnedű helyébe vérátömlesztéses módszerrel káinita elixír vitae-t pumpáltatott. Elvégre ő nem juthatott ebek harmincadjára, nem bizony! Hisz különbnek született minden más emberállatnál, akivel egy fedél alatt vesztegelt abban a pokoli dögfészekben… Új létének legelső áldozata éppen az a kegyence lett, aki az öröklét elixírjét, az Aurum Potabilét[4]beoltó műtétnél inaskodott, mint érmetsző-felcser. Akárhogy is, az új életében a Pokoligázó művésznevet viselő káinita létezésének majd fél évezrede alatt sem veszített semmit az egykori sziklaszilárd akaraterejéből és becsvágyából. Kitartása meghozta a várt eredményt: ma ő a Magyar Rendtartomány kihelyezett pontifexe, az egyik legfontosabb stratégiai pozícióban fekvő — a Kamarilla, s különösen a Bécsi Tanács keleti védőbástyájaként szolgáló — klánbirtok ura és legfőbb parancsolója.
Jobb fülcimpáját egy ezüstgyűrűvel szúrta át, az ékszer egy saját farkába harapó kígyót, egy Uroboroszt ábrázolt. Az Uroborosz Möbius-csomója az önmagát ismétlő időt, az örök harcot, a soha nem szűnő Dzsihadot jelképezi. „Nincs kezdet, és nincs vég, hanem csak örök átmenet.” — ahogyan azt a klán-alapító ősatya, a nagybecsű Tremere örökérvényű maximáinak egyike is kimondja. Ez a jelszava a Tremere klán egyik titkos belső társaságának, a (soha nem pislogó, ezért mindent tisztán látó) Kígyó Szemének. Az ő rejtett értelmű jelképükként szolgált a Farokfaló, az egyes szektatagok az ilyen ékszerek alapján tudták azonosítani egymást. A társaság tagjai úgy tartják, hogy az Uroborosz egy ősi isten, a névtelen-öntudatlan titánok egyike, aki a világokat körülölelő börtönéből irányítja a teremtett univerzum sorsát — akár a mitológiai anyakígyó, Ophión-Knéph, aki a kikelni készülő világtojás köré tekeredett, hogy forgásával tűzbe hozza azt. A szekta mágus-papjai az idő urainak hitték magukat — vagy, ha úgy tetszik: a vonagló sorshüllő eleven pikkelyeinek. Hitték, hogy a Farokfaló bennük is elhelyezte szellemi-mágikus lárváját — a gerincoszlop tövében szunnyadó Kundalini áspiskígyócskát, amit a korabeli mítoszok a Kígyók Anyjától, a Gorgó-Medúza (netán Sakti) levágott fejéről eredeztettek —, s ez a megfelelő meditációs ingerlésre végigkúszik azon a gerincoszlop-világtengelyen, ami összetartja a lélek mikrokozmoszát. Útközben felnyitja gazdáinak rejtett szellemi erőközpontjait — a csakráit —, s ezzel belátást enged a felsőbb szellemi dimenziókba, egyszersmind uralmat biztosít felettük. Végül a tekergő szellemkígyó eléri a legfelső energiagócot is, a magasan a fejbúb felett elhelyezkedő szahaszrára csakrát, s Ureusz-kobrás homlokú félistenné magasztosítja hordozóját, akár egy ősi egyiptomi fáraót. Walter már több évszázada bűvölte-hajtotta a belsejében rejtező kígyó-fiókát egyre magasabbra a dzsed-gerincoszlop mentén. Mára már bizonyossággá érett benne a vágy, hogy hamarosan ő maga is apoteózison esik át.
Ki tudja, talán épp az elkövetkezendő napokban fog beteljesedni a csillagokban megírt végzete!
— Vajon a Herceg felkészült rá, hogy elbánjon vele? — tette fel az elkerülhetetlen kérdést a tremere.
— Már utasította a főszolgabírót. — az árny a fejét rázta. Ez az ő gesztusnyelvén a helyeslést jelentette. — Az Ostorozói Svadron holnap este fog lecsapni rá, míg a fogadás tart. Így senki sem fogja észrevenni a felbukkanását. Az akció fedőneve Theudas lesz. Mi a terved?
— Még nem tudom biztosan. — vallotta be a férfi, majd morfondírozva szorította össze a száját, miközben a bal kezének finom zongoristaujjaival a bajuszát simogatta. A fény nem csak a gyűrűsujjára húzott karomvégű pecsétgyűrűn — rock-sztárok hordanak ilyen pengetőt —, de az opálfényű pengekörmein is megcsillant. Önkéntelenül is elismeréssel adózott a Herceg fanyar humorról és párját ritkító műveltségről árulkodó jelszavának: a tébolyból és a hallucinációkból erőt merítő görög varázsló, Theudasz valójában „kakukkfióka”, ugyanis nem más, mint az indiai Mára isten elferdített alakja. Két, Szíriából átvett kultuszú keresztény szent legendaköréhez tartozik, akit Európa összes vallási felekezete a sajátjaként ismer el. De Barlaam és Jozafát valójában nem európai, még csak nem is keresztény: e két név Sziddhártha-Buddhát és az ő bráhmin tanítóját fedi, természetesen arámi-görög átírásban. Az ő legendás élettörténetüket fordította le egy mit sem sejtő kódexmásoló szerzetes a Szent Szába kolostorban valamikor a K. sz. 634-et megelőzően, mivel naiv lelkesedésében egy pogányok által eltorzított keresztény mítosznak hitte az egészet. Amikor a tévedésből a VIII. századi egyházatyának, Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonított görög legendát 1583-ban felvette lapjaira a XIII. Gergely pápa által is szentesített Martyrologium Romanum, az ellenreformációs törekvések eme fontos mérföldköve, már semmi sem állíthatta meg a római katolikus egyházat abban, hogy november 27.-ét e két szent ünnepének nyilvánítsa. És a holnap esti fogadás nem éppen 27.-ére esik?
— Mindenesetre köszönöm, hogy értesítettél, Thais! — bólintott elgondolkodó tekintettel a pontifex. — Majd elküldöm két tanítványomat a rendezvényre. Az egyikőjük herus,[5]a másikuk adeptus[6]rangú a Hatalom Körei szerint, de amúgy te is ismered őket: az egyikőjük Banshee, a páholyom Adeptus Exemptusa; der Andere ist unser kleiner Hellseher,[7]az Adeptus Minor. Gondolom, a formális meghívókat már mindenkinek elküldték. Nem szeretném, ha visszaélések történnének az elízium státuszával. — a Lex talionis Cainae praxisa szerint, ha egy káinita meghívás nélkül lépett be egy másik káinita személyes birtokának számító vadászterületre, akkor az főbenjáró bűnt követett el a vértestvérek életét szabályozó Hagyományokkal szemben. Ha valaki azt hiszi, hogy csak véletlenül nem érkezett meg a meghívója (mert mondjuk elszórta a Posta), és hiúságában mégis elmegy a fogadásra, akkor azt a rendezők legálisan pusztíthatják el. Az egyik legősibb, mégis, talán a leghatásosabb és a leggyakrabban használt csapdának számított ez az eljárás.
— Biztosíthatlak, ez nem fog megtörténni. — az árny most hátrahúzogatta a fejét. Nála ez a helytelenítés jele volt. — Akkor a legközelebbi viszontlátásig… — s az árnyak szertefoszlottak, az elektronikus fali gyertyatartók és a lobogó kandallólángok villódzásával megfestett terem újra kivilágosodott. A csillár felett, a freskószerűen kifestett plafonon újra láthatóvá vált a rózsamintás díszítőmotívum, jelezve, hogy a terem státusza Sub rosa kamarilla, azaz titkos megbeszélések tartására szolgáló rejtett kamra. A falra helyezett egyik kabbalista Etz Haj-jim-ábrázoláson kialudt a Világfa gyökerét képviselő Nap-kör lidérces izzása. Ez a Szefíra rendesen a Malkút, azaz a Királyság helye a forma megmásítását tiltó szigorú szájhagyományokon alapuló vizuális-megjelenítési rendszerében; ám néhány beavatott Sekínának, azaz a nőnemű isteni Jelenlétnek, egyfajta Istennőnek ismeri.
Az ismét egyedül maradt Walter még egy pillanatig összeráncolt homlokkal nézett maga elé. Féltudatosan a bejárat mogyoróbarnára pácolt szemöldökfájába faragott középkori címert tanulmányozgatta, s benne a klán jelmondatának számító feliratot: ARBITRIUM VINCIT OMNIA.[8]Tudta, hogy a címerben szereplő egyenlő oldalú háromszög — a püthagoreus geometria tízkavicsos tetraküsze, az Ész Istenasszonyának Trianguluma — nem más, mint a Tremere klán belső hierarchiájának — az úgynevezett Hatalom Köreinek — allegóriájaként emlegetett Szent Piramis, vagyis az apoteózishoz vezető eleven kulcs szimbóluma. A fasiszták által is használt fasces, a régi római consulokat kísérő lictorok nyírfavessző-nyalábos bárdja a hatalom, a férfiasság, az erő és a Regula jelképe — a Szent Törvénnyé, amely elemi erővel lesújtó csapásaival kiűzi a gonoszt, és újjáteremti a világot. A fallikus caduceus, Hermész isten kígyós-szárnyas hírnökpálcája az égi, a földi, és az alvilági szférák egyesülését, az egyetemes varázserő minden határt elsöprő hatalmát képviselte — és a vért meg a géneket, hisz az egymásba tekeredő kígyók kettős spirált alkottak. A címert két állat fogta közre: egy vörös oroszlán, és egy aranyszínű griff. A ruberoként, vagyis „vörösödés”-ként is ismert munkafázis Vörös Oroszlánját ismét csak az alkímia hagyományából kölcsönözték, jelenléte az Opus Magnum[9]utolsó felvonásáról, az isteni természet elnyerését megcélzó klán-törekvések közelgő beteljesüléséről tanúskodott. A már a knósszoszi palota domborművein is ábrázolt griffmadár, az ókori sztyeppei népek aranybányász-régészeinek dinoszaurusz-csontokból összeállított agyszüleménye pedig — azon túl, hogy a jelenléte utalás a magyar fővárosra — az egyetlen valós uralkodói privilégiumot, az önmagát igazoló abszolút hatalmat dicsőítette. „Semmi sem állhat a sorsformáló Tremere klán útjában, ha a hatalomról van szó!” — sugallta a pesti páholy eme saját címere. Ezt a tudatalatti üzenetet értelmezve Walter elsuttogott egy rövid, latin nyelvű varázsigét.
— Aeris auris servo tinniat arcessit! — a szavakra nem kellett varázserőt vagy különösebb figyelmet pazarolnia, hisz lényegében az épületet körülvevő mágikus aura, a fél-eleven aegis jutatta el a célszemélyig.
A következő pillanatban felpattant a kétszárnyú mahagóni-ajtó, és belépett rajta egy elegáns szmokingba öltözött komornyik.
— Hivatott, Mester? — kérdezte, miközben feszes vigyázzba vágta magát. A mögötte nyitva maradt ajtószárnyak kilincsét a Keleti-pályaudvar oldalszárnyaiba nyíló ajtók rézkilincséről formázták. A női felsőtestű, de combtól lefelé két kígyófarokba átvedlő atavizmus Szkítia Anyját, a szauromata amazonokat és a transzvesztita enareesz-sámánokat patronáló (vagyis inkább matronáló) Mixoparthenoszt majmolta. Ha már úgyis ebben a teremben dől el a hajdani „Szittyaföld” (azaz a kelet-európai sztyeppe) sorsának minden jelentős mozzanata, hát úgy dukál, hogy a megbeszéléseken a környék legöregebb istennője is jelen legyen. Az ajtószárnyak maguk tizenkét kazettára osztattak, a mahagóni-foglalatba illesztett mindegyik kazettabetét más-más fafajtából lett kialakítva, a kései paraszti technikákon és fanaptáron alapuló művészi fafaragás — egy hajdani gangrel mester munkája — Káin Atya és Lilith Anya legendájának különböző kulcsjeleneteit ábrázolta gazdag népi szimbólumnyelvvel, és év-tízezredes rovásjelekkel kísérve. A kazetták mindegyikén ott állt a fafaragó művészi védjegynek is beillő családbélyege. Walter gyakran idézgette vendégeinek: lám, a nyugati kultúra büszkén hirdeti, hogy barbár, egész-fogalmas piktográfiák helyett ábécéírást használ a gondolatai lejegyzésére. Ez azonban már régen sem volt igaz, de még ma sincs így. Jó példa erre a heraldika évezredes múltra visszatekintő tudománya, és a máig népszerű totemjelképek, zászlók armadája. De nem ez az egyedüli példa. A hajdani „írástudatlan” parasztok és mesteremberek egyszerű gazdasági bélyegeket véstek az eladásra szánt termékeikre, a munkájuk helyszínére és a szerszámaikra; máskor meg háztáji jelzéseket festettek a vályogfalakra és a határkövekre, az eligazodást megkönnyítendő. Saját lábasjószágaikra megkülönböztetésképp tulajdonbillogot égettek, füleikre hegtetoválásos azonosítókódokat metszettek, szerződéseiket rováspálcákkal szentesítették, nemzettségeiket tamgákkal jelölték. Amikor pedig egy megbízotton keresztül kellett elintézniük egy peres ügyet, amelynek tárgyalásán személyesen nem vehettek részt; vagy egy a faluközösséget érintő szavazáson kellett letenniük a voksot, akkor friss háncsból metszett, míves vésetű sorsolófákat használtak meghamisíthatatlan bizonylatként és felhatalmazásként. Napjaink embere pedig éppolyan jól eligazodik a KRESSZ táblák, a katonai rangjelzések, a számítógépes ikonok, a reklámmárkák, az ipari műszercímkék és az elektronikus berendezések gombjait ékítő szimbólumok között, akár egy kínai kalligráfia-festő a maga művészetében. Jelek, jelek mindenütt, úgy körbevesznek minket, hogy már észre sem vesszük a jelenlétüket! És akkor még nem is beszéltünk az egyre egyszerűsödő angol nyelvről, és a számítástechnikával terjedő kulturális vonzáskörzetéről, amely a fonetikus jeleken kívül egyre többször használ szótag- (I, A, G, U), szó- (&, $, £, ©, stb.), és fogalomírást (@, §), vagy egyenest emóciógramokat ( J ) is. A nyelvészek egy jelentős hányada állítja, hogy az angol nyelv kb. ötszáz év múlva olyan lesz, mint ma a kínai, így érthetjük meg a hánzí-hoz hasonló, leegyszerűsített nyelvtanú diglossziás nyelvek kialakulását is, vagy például azt, hogy az egyiptomi írás történetében miért a legkésőbbi korszakokban volt a legváltozatosabb a hieroglif és egyéb írásbeliség.
— Igen. — bólintott a pontifex. — Kérem, hívja fel nekem Szinuhét egy lehallgatás-biztos vonalon! És amíg én a telefonon tárgyalok, addig rendelje ide Szvetlánát, ha kérnem szabad! Mondja meg neki, hogy szükségem van az asztorok legfrissebb jelentéseire! Az orosz jelentésekre gondolok, különös tekintettel a Sötétség Gyermekeinek rémuralma alatt teremtett vértestvérek listájára, a Szpecnaz Aura-Z ügyosztályának tevékenysége közben hátrahagyott labilis, de még élő áldozatokra, és a regisztrált őshonos káinitákról készített személyiségprofil felmérésekre. Tudni akarom, volt-e közöttük valaki, aki hajlamos a mániákus depresszióra. Ezen kívül, kérem, rendeljen ide egy luxus call-girlt a ventrue barátunk közvetítőirodájából. Ma este táplálkozni szeretnék, és mostanában nagyon meg vagyok elégedve a Pesti Pokoltűz Klub által nyújtott választékkal… Ah, und noch etwas:[10] üzenem a sofőrnek és a testőreimnek, hogy holnap este álljanak készenlétben. Szükségem lehet a limuzinra és a Domus Gladius[11]szolgálataira.
— Igenis, Mester. — bólintott a ghoul. Egy pillanatnyi habozást követően folytatta. — Mester, bátorkodom megjegyezni, hogy holnap esedékes az e heti videó-konferenciás bejelentkezés a bécsi központba. Talán értesítsem őket, hogy ezt elnapoljuk?
Walter egy pillanatra bosszúsan vonta össze a szemöldökét.
— Nem, nem, de köszönöm, hogy emlékeztetett. — rázta a fejét. A nagyvilágban szétszórt jelentősebb tremere páholyokat kvantum-sifrírozási módszerekkel biztosított, zártláncú üvegszál-optikás kábelrendszer és a közönséges berendezések számára tiltott frekvenciasávon elérhető műholdas csatornák kötötték össze Béccsel, a Habsburgok által építetett barokk kolostor-könyvtárnak álcázott Vortschritt páhollyal. A profán hozzáférőktől gondosan elszigetelt hálózatot techno-mágikus védelmi rendszer és többszörös kódolás biztosította az idegen hackerek, meg a hasonszőrű hívatlan behatolók lehallgatásától, így a klán tagjai mindig birtokában maradhattak a villámgyors, de szigorúan bizalmas kapcsolattartás lehetőségének. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt: a XIX. század elején (amikor bealkonyult a mindenre elszánt mercere futárok és a vérfagyasztó manőverekre képes postagalamb-ghoulok fénykorának) az újonnan kifejlesztett, de a külvilág elől még gondosan álcázott távíródrót-láncok épp Európa tremere páholyait kötötték össze egyetlen hálózatba, és e háló közepén ellenségei húsán jóllakott, csapdaszövögető pókként terpeszkedett a bécsi páholy. Az sem véletlen persze, hogy a világ első multiplex-kapcsolótáblás telefonközpontja az Osztrák-Magyar Monarchiában épült ki. Ha úgy tetszik, tremere találmánynak számít már az Internet gondolata is. — Majd személyesen fogom ezt elintézni a bécsiekkel és a prágaiakkal. Még amúgy is tárgyalnom kell ma este a pesti elsőszülöttel és a magyar páholyok képviselőivel. A soproni E-mail megérkezett már?
— Igen, Mester. — bólintott a komornyik. — Sárkányosi professzor is visszatért Pécsről, és most itt vár az előtérben. Azt mondja, fontos híreket hozott a tápiószentmártoni kurgánnal kapcsolatban.
— Sárkányosi? Nocsak! — vonta fel a szemöldökét Walter. Tisztában volt vele, hogy a pécsi tremere páholy Magyarország legrégebben üzemelő páholya. Még 1367-ben alapították, amikor Nagy Lajos létrehozta az első magyar egyetemet. A levéltára, amelynek törzsanyagát az azelőtt itt működő tremere hiteles helyek, káptalanházak és domíniumok összegyűjtött irataira alapozták, majdnem kilencszáz évre visszamenően tartalmaz feljegyzéseket. A legtöbb ezek közül metaforikusan megfogalmazott, rejtjelesen kódolt, szándékosan megkevert szerkesztésű, vagy egyenesen mágikusan átírt és álcázott szövegekből állt. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar át lehet kutatni. — Kérem, amint végeztem a telefonnal, küldje be őt hozzám!
— Értettem, Mester. — bólintott ismét a ghoul, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Walter a szoba környezetszabályzóit vezérlő távkapcsolóért nyúlt — ezt a kis, mobiltelefonszerű szerkezetet mindig a ruhája zsebében hordta —, és leoltotta vele a lámpák legtöbbjét, hagyva, hogy csak a kandalló tüze világítsa meg a helyiséget. Míg a szobába kihangosított telefonbeszélgetésre várt — még percekig is eltarthat, amíg elérik a Semsu-Heru[12]itteni főnökét —, addig a rejtett hangszórókhoz csatlakoztatott wurlitzer — amit egy rokokó szekrényke intarziás-lakkfa tömbje rejtett — átváltott egy új CD-re. Ezúttal Wagner Nibelung-énekének akkordjai csendültek fel a teremben. Walter felállt, a trónja mögé lépett, elhúzta a nehéz brokátfüggönyt, kinyitotta az ólomüveg-berakásos teraszajtót, majd kilépett a filigrándíszes kovácsoltvas korláttal szegélyezett erkélyre. Nyugaton a Nap utolsó sugarai még sötétvörösre festették az ég alját, egy alig vonásnyi csíkot; ez azonban a hideg szelek söpörte városi éjszakában aligha jelentett komoly fenyegetést egy a pontifexhez hasonló nagyhatalmú lénynek. Annak idején, még az 1600-as évek végén egy obskúrus, már akkor is legendásnak számító ereklyének, egy sárkányvért tartalmazó ampullának a megszerzésével, majd tartalmának napfényvédő elixírré való átalakításával biztosította magának ezt az immunitást. Odalent, négy emelet mélységben a későőszi esték zajos forgalmában nyüzsgő budapesti belváros képe tárult a szeme elé. Dudák, bőgő motorok, kiabáló emberek, nyikorgó ajtópántok, és a Dunán úszó hajók kürtjének ricsaja szűrődött fel hozzá.
A bérházat, amelynek erkélyén állt, a közvélemény színe előtt úgy állították be a klán sajtóreferensei, mint ami fővárosi előkelőségek számára fenntartott luxuslakásoknak biztosít teret. Valójában azonban egy különleges okkult erőd volt, amely a Porticus Latomorum Melchior Cibiniensis Ungarus-nak, azaz a Magyar Melchior Miklósról — az alkímiai mise világhírű első celebrálójáról, V. László és II. Ulászló udvari gyóntatójáról — elnevezett Budapesti Központi Tremere Páholynak szolgált főhadiszállásául. Ez a páholy arról volt híres a klánon belül, hogy egyike volt annak a tizenhárom páholynak, aminek mindenkori vezetőjét a hagyományoknak megfelelően az Aurum Gilde, vagyis az Aranycsinálók Céhének nevezett érdekvédelmi szövetségből választották ki, amit a klán magas alkímiában járatos mágusai tartottak fenn egymás közt, és aminek címere egy kalapács szárára feltekeredő kígyó volt. Bár a Budapesti Kamarilla Hercegség fenségterületén két másik tremere páholy is működött — az egyik a jelenleg Óbudán állomásozó MVP-1-es vándorpáholy, egy mobil techno-mágikus laboratóriumként működő kamion; a másik egy apró kápolna, ami egy protektorátusi státuszú (azaz a vértestvéri politikában Budapest vonzáskörzetéhez tartozó) egyetemi kisváros campusának területén feküdt —, mégis ez volt az az épület, amire az országban úgy gondoltak, mint a Budapesti Páholy. És ez nem azért fordulhatott elő, mert itt rendezte be az állandó irodáját a mindhárom páholyért felelős budapesti tremere primogén — egy a mágiához semmit sem konyító, politikailag jelentéktelen bábfigura; aki csak merő színjátékból kapta meg az ultimus moderator[13]rangot, és a tiszteletbeli moderator regionis[14]titulust —, hanem, mert ebben az épületben töltötte mindennapjai legnagyobb részét a pontifex.
A trónterem az őrült szabadkőműves építész, az újkori ver sacrum művészgenerációjához tartozó Mihályffy Ferenc által megálmodott épület sarkán, egy fiatoronyszerűen felfüggesztett sarokbástya tetején kapott helyet. Felette már csak a régimódi csillagászati obszervatóriumként használható, elfordítható foglalatgyűrűjű kupola magasodott, amelynek réz rotundáját vastag, méregzöld patina sötétítette el. Ennek talapzatából stukkódíszes kőpárkány nyúlt ki; a stukkódísz kentaurokkal viaskodó argonautákat ábrázolt a jól ismert görög mítosz, a lapitai menyegző nyomán. A jungi pszicho-analitika asszociatív mítoszfejtő rendszere szerint ez arra utalt, hogy a lakók a szűklátókörű embercsordák kicsinyességével szembeszálló intellektuális elit tagjainak tartják magukat. A párkányon groteszkül vicsorgó vízköpők foglaltak helyet; de a barbár és a klasszikus művészet ilyentén egybefonódása nem dilettantizmust, hanem jól átgondolt okkult kompozíció-együttest rejtett. Ugyanis ebből kitűnt: az építész ismerte az elméletet, miszerint a középkor katedrálisépítőnek legfőbb ismérve, az ezoterikus kőműves tudományt, művészi kifejezőeszköz-tárházat, és a csak bennfentesek számára megtanított szakmai nyelvet is magába foglaló art got — amit sokan barbár művészetnek fordítanak, holott az alkimista Fulcanelli szerint a kifejezés sokkal inkább az argónak hívott szimbólumnyelv nevének az egyik félreírt változata —, az Aranygyapjút kereső Argó hajó félisteni utasaitól származott. A bronzkori héroszok menekülés közben bejárták ugyanazt az Európán keresztülvezető „folyami országutat”, ami a varjág vikingeket is eljutatta a Fekete-tengertől a messzi Északra. Eközben mindenkit beavattak a titkaikba, akibe csak úton-útfélen belebotlottak — köztük a később gótoknak nevezett törzsszövetség tagjait is, akik az elmélet szerint róluk kapták a nevüket, és az ösztönzést, hogy meghódítsák a Krím-félsziget görög gyarmatvárosait, a hajdani Boszporuszi Királyságot.
Az épület többi emberalakos domborműve, így az erkélykorlátot tartó öntöttvas oszlopok is női vonásokat öltöttek, hisz a ház egy olyan korban épült, amikor az építészek még komolyan vették a misztikus szimbolizmust: az egyesült Budapestből Pestet tekintették a nőnemű városrésznek, míg Buda csupa férfias princípiumot kapott. A pontifex, akinek a személyes lakosztálya a felső emelet legnagyobb részén túl a tetőtér egy jelentős hányadára is kiterjedt, előszeretettel időzött ezen az erkélyen. Mélyet szippantott a hűs novembervégi levegőből, ujjaival a szél szaggatta függönyökön átszűrődő Wagner-opera ritmusát dobolta a korláton, és fürkészőn pillantott a közeli Parlament kupolájára.
— Hamarosan… — suttogta áhítatosan maga elé. — Hamarosan minden megváltozik…
[1] Főtanácsos (latin) — a közvetlenül a Magister Primus (a Klánmester) után következő Rang, elméletileg mindössze hét Főtanácsos állhat a klán élén, mindegyik egy-egy kontinensnyi emberi kultúrkört ural.
[2] ejtsd: zónei (görög) — a klasszikus műveltség hét planéta-istensége; „a zónákban lakók”.
[3] Főpap-helytartó (latin) — a Főtanácsos utáni Rang, csak 49 van belőle, viszont hétfokozatú a Hatalom Köreiben.
[4] Folyékony Aranyat (latin) — a Folyékony Arany az alkímiában a Bölcsek Kövének, azaz a természetfelettivé válásnak az egyik szinonimája.
[5] Nagyúr (latin) — a Főpap-kormányzó alatti Rang (angolul: Lord); ennek is hét fokozata, azaz Köre van.
[6] Tanítvány (latin) — a legalsó vértestvéri Rang (de a Beavatatlanok — az insciusok — még Rangban ez alatt állnak); hét fokozati Köre van.
[7] a másik a mi kis látnokunk (német)
[8] A vasakarat leigázza a világot!
[9] Nagy Mű (latin) — az alkímiában a misztikus Bölcsek Kövének a megtalálásához vezető folyamat, a szellemi megtisztulás útja.
[10] Ó, és még valamit (német)
[11] Kardok Háza (latin) — az inscius (a Beavatatlanok) Rangjának egyik kasztja, a harci célokra kiképzett ghoulok.
[12] Hórusz, a „Karvaly” Követői (egyiptomi)
[13] Magas Régens (latin) — közvetlenül a Nagyúri Rang alatt, de a tanítványok felett helyezkedik el; szintén hétfokozatos.
[14] Helyi Régens (latin) — a különféle tremere páholyok nagytiszteletű vezetőit szólítják meg így, a klán hierarchiájában viselt rangjuktól függetlenül.
A hírhozó szemmel láthatóan otthonosan érezte magát a bálterem nagyságú teremben, nem először járhatott itt. Nem lepte meg az, hogy a mahagóni bejárati ajtóval szemközt, a félköríves ablaksort súlyos hullámokban alábukó bíbor brokátfüggönyök leplezték, amiken rendes esetben egy gombostűfejnyi napsugár sem juthatott át. Nem hatotta meg az ajtótól jobbra elhelyezkedő, Fabergé-tojásokkal, mór asztrolábiumokkal, örökmozgó mechano-mágikus perpetum mobile-kkel telizsúfolt párkányú elektronikus kandalló sem, vagy a vele átellenes falszakaszt takaró, Azuchi-Momojama kori bambuszvázas spanyolfal sem, aminek tusfestéses papírtáblái nambandzsin — japán stílusjegyekkel megfestett, de európai telepeseket is bemutató — zsánerképeket ábrázoltak. Nem késztette ámulásra az, hogy a terem padlóját vastag, a lépések zaját elnyelő egzotikus vadállat-szőrmék, sárkánykígyós örmény vagy dervisjelképekkel zsúfolt török kelimek, netán modern patyolatfehér gyapjúszőnyegek borították. Nem borzasztotta el, hogy a selyemtapétás falakat évszázados olajfestmények, korabeli Zeitungokból kivágott, üveglap alatt lapított rézkarcok, cizellált arany- és ezüstborítású ikonok, megsárgult szénrajz portrék és tájképek, szafavida, mogul és oszmán albumokból gyűjtött illuminált miniatúrák, zászlócskákkal átlyuggatott selyempapír térképabroszok, színes vagy épp fekete-fehér fényképek, epigrafikus rejtvényekkel telivésett gránit domborművek és kimetszett pergamen kódexlapokra írt emandált oklevelek, vérségi-, sógorsági- és lelki rokonságot bizonyító családfák, címeres kutyabőrök és útvonalvázlatokkal kiegészített itineráriumok mellett antik fegyverek, pajzsok, legyezők, vadásztrófeák, és győzelmi emlékként szolgáló zászlók tucatjai díszítették. A zászlók címerei között ugyanúgy megtalálható volt a nácik horogkeresztje, mint a Habsburg kétfejű sas, a kuruc Pro liber tate, vagy a kivágott közepű 56-os forradalmi lobogó. A falak mentén álló egyik-másik barokk fiókos szekrény vagy keleti ópiumasztalka tetején megvilágított vitrinekben ritka pénzérmék, pecsétnyomók, bullák, amulettek és csataterek modellezéséhez használt ólomkatonákkal teli diórámák sorakoztak. A lovagi tornákon használt pajzsok is számos címert és nemzettséget felvonultattak ebben a korok és nemzetek felett álló krőzusi kavalkádban; ám egy látogatónak az jelentette volna az igazi kihívást, ha történetesen meg kell fejtenie az elhíresült dinasztikus márkajegyekkel és a középkorban használatos leszármazási billogokkal kiegészített családfák tekintélyes szövevényét. A terem egy bonyolult, háromdimenziós térképként szolgált: annak a lénynek az életpályájába és gondolataiba nyújtott betekintést, aki berendezte, s most használta.
Ám a vendég nem esett kétségbe az intarziás díszítésű bútorrelikviák, a teljesalakos kristálytükör, az időtől megfakult salamanca-i glóbusz, az antwerpeni éggömb, az aranyfüsttel futtatott pekingi armilláris szféra, a homokkal telt fajansz-edény fölé felfüggesztett Foucault-inga, a fal mellett álló ming-porcelán és lakkfestéses vázák, etruszk bucchero kelyhek, a Balkán-félsziget falvaiból összegyűjtött, örmény khacsgarokra, azaz kereszteskövekre emlékeztető „bogumil” stećakok és a Fekete-tenger, Dél-Itália vagy az Égeikum vidékéről származó görög mellszobrok, a domborműveretes spanyol lovagi páncél, a fából faragott dogon maszkok, garamant szekérmodellek, a tifanagh-feliratos tassili freskómetszet, a radzsasztáni tőr és a többi műkincs-unikum láttán. Nem lepődött meg a rejtett hangszórókból szóló halk Beethoven-szonáta hallatán sem. Nem feszélyezte a brokátfüggönyök előtt magasodó hétlépcsős emelvény sem, amiről pedig pontosan tudta, hogy mögötte egy ajtó nyílik a félköríves teraszra; s az áttetsző ajtó szecessziós stílusban metszett, ikonográfiailag azonban gótikus apostolként beállított consiliarus-figurái[1]— a cseh Alfons Mucha alkotásai — őt lesik rezzenetlen ólomkristály-szemeikkel — a mindig mindent látó tekintetük még a függönyök bíborszövetén is áthatolt. A szöveten, amelynek bíbor hullámain hímzett aranyszálak mintázták a tao legfőbb uralkodói erényének, a Vu-Vei-nek, azaz a „nem cselekvésnek” a hánzí piktogramjait — a jó uralkodó legyen olyan, mint a Nap, ő maga nem mozduljon, csak türelmesen várakozzon a Világegyetem középpontjában, hogy ezzel is biztosítsa a stabilitást a körülötte mozgó planéta-alattvalóknak. Mélyebb filozófia ez, mint ahogyan azt első pillanatra gondolnánk, hisz a jó uralkodó tudja, hogy nem szabad lecsapnia követői minden hibájára vagy gyengeségére, és a felmerülő helyzetek kihasználása helyett időnként nagyvonalú elnézést kell gyakorolnia, mert ezzel is elnyeri hűségüket. A lépcsőzetes emelvény — a hét ζωνει,[2]s a nekik megfelelő Hét Rang, az alkímia hét beavatási fázisának szimbóluma — tetején díszes fafaragásokkal ékített trónus állt. A kecskelábakon nyugvó masszív alkotmány háttámláját faragott korona tetőzte be, karfái faunfejben végződtek, fejedelmi-bíbor kárpitja drága aranyszálakkal kivarrt plüss-szövetből készült. Ezen a trónuson ült a pontifex,[3]a kérdés feltevője — ha a szoba az ő elméjének térképe, akkor a berendezés az emlékeinek, a vágyainak, és az énképének halmaza; míg e trónus az önmagában álló, legbelső ösztönöktől vezérelt, isteni természetű cselekvő Én, az id székhelye.
— Engem egy olasz szociológus mondására emlékeztet: „Az ideális társadalomban az őrültek szabadon járhatnának-kelhetnének az emberek közt, mivel az őrültség fogalma végső soron nem orvosi, hanem közmegegyezési kérdés. Őrült az, akinek az értékrendje nem egyezik a közvélemény értékrendjével.” A mi jó professzorunk persze sohasem találkozott malkavitákkal. — válaszolta az árny.
Maga a tremere pontifex is legalább olyan egyéni jelenségnek számított, akár a trónterme. Jóképű, negyven év körüli férfinek tűnt. Első ránézésre maga volt a tökéletes árja, ahogyan azt a múlt század elejének germán antropológus-ideológusai elképzelték: széles álla határozottságot sugallt, rezzenetlen szempillájú szemei acélkékek ékkövekként meredtek a sötétségbe, dús, napszítta haja tejfelszőke — igaz, ez most a paróka alatt nem látszott —, akárcsak a jól ápolt, anakronisztikus Ferenc Jóska-szakálla. (Habár itt a név helytelen, mert mint mondják, ezt a bizonyos szakállt másolta annak idején a monarchia császára is.) Markáns, nordikus-típusú hegyes orra töretlen vonalú, antik római császárszobrokon látni ilyen nemes íveket. A szeme alatt gyakori nevetésre utaló szarkalábak gyűrődtek, de hasonló víg kedélyről árulkodtak a szája környékének barázdái is. Bár középtermetű, katonásan kidolgozott izomzatú ember volt, egész lényéből sugárzott valami ódon arisztokratikus dölyf — nem kellett magasnak vagy arányos testalkatúnak lennie ahhoz, hogy kiemelkedhessen a tömegből. Pengeéles tekintetéből megnevezhetetlen ősvilági fenyegetés sugárzott, s csak kevés olyan lény élt e világon, aki elmondhatta magáról, hogy állni tudja azt. Ceremóniás mágiához használt ódivatú ruhái: a hármas kék selyem-virágcsokorral díszített szabadkőműves-bőrkötényének, a patyolatfehér belga csipkegallérjának, és a tulipán-vörös holland térdnadrágjának természetes eleganciája olyasfajta peckes, hivalkodó dekadenciáról árulkodott, ami fittyet hányt az eltelt évszázadokra. Talán ennek a hányaveti excentrikusságnak köszönhető, hogy nem mindennapi arcvonásainak emléket állított számos olyan, jelenleg is a falon lógó portré, amelyek közül az egyiket például a magyar származású bajor festő, Albrecht Dürer készítet — legalábbis a szignó szerint, hisz a kép a halandó műismerők körében soha nem örvendett széleskörű hírnévnek.
Walter Iautiaius Höllenzwinger von Kauen, az Ordo Hermetius — a Hermész Triszmegisztosznak, azaz a „minden természettudományok háromszor legnagyobb mestere”-ként ismert istennek szentelt evilági Rend — Mercere házának törzsgyökeres beavatottja, az egykori szabadúszó ghoul és porosz gróf, a reformációt követő vallási zavargások humanista kalandor-diplomatája, mesterkéme, és a XVI. századi zaporozsjeci-kozák tengeralattjáró-flotta veteránja hajdan a maga akaratából lett káinita, s a renegát Tremere klán oszlopos tagja. Vértestvérré válásáról soha nem beszélt, de rémálmaiban időnként még visszakísérti az esemény emléke: 1633-ban, a harmincéves háború vérontásai közepette bennrekedt a pestis sújtotta heilsbronni cisztercita kolostorban, oldalán egy zsoldos-kompániával, amit az ő megbízásából kegyetlenkedő martalócok vezettek. Azonnal felismerte a jeleket, látott már korábban épp elég fekete halált, amikor az itáliai karanténok ragálybírájaként elevenen gyújtatta fel a kegyelemért esdeklő betegeket. Ekkor, hogy elkerülje a megfertőződést, fogságba ejtett egy idősebb tremere mestert, válogatott kínvallatások és mágikus kényszer alkalmazásával alaposan kifaggatta; majd felvágta a saját ereit, és a kifolyt életnedű helyébe vérátömlesztéses módszerrel káinita elixír vitae-t pumpáltatott. Elvégre ő nem juthatott ebek harmincadjára, nem bizony! Hisz különbnek született minden más emberállatnál, akivel egy fedél alatt vesztegelt abban a pokoli dögfészekben… Új létének legelső áldozata éppen az a kegyence lett, aki az öröklét elixírjét, az Aurum Potabilét[4]beoltó műtétnél inaskodott, mint érmetsző-felcser. Akárhogy is, az új életében a Pokoligázó művésznevet viselő káinita létezésének majd fél évezrede alatt sem veszített semmit az egykori sziklaszilárd akaraterejéből és becsvágyából. Kitartása meghozta a várt eredményt: ma ő a Magyar Rendtartomány kihelyezett pontifexe, az egyik legfontosabb stratégiai pozícióban fekvő — a Kamarilla, s különösen a Bécsi Tanács keleti védőbástyájaként szolgáló — klánbirtok ura és legfőbb parancsolója.
Jobb fülcimpáját egy ezüstgyűrűvel szúrta át, az ékszer egy saját farkába harapó kígyót, egy Uroboroszt ábrázolt. Az Uroborosz Möbius-csomója az önmagát ismétlő időt, az örök harcot, a soha nem szűnő Dzsihadot jelképezi. „Nincs kezdet, és nincs vég, hanem csak örök átmenet.” — ahogyan azt a klán-alapító ősatya, a nagybecsű Tremere örökérvényű maximáinak egyike is kimondja. Ez a jelszava a Tremere klán egyik titkos belső társaságának, a (soha nem pislogó, ezért mindent tisztán látó) Kígyó Szemének. Az ő rejtett értelmű jelképükként szolgált a Farokfaló, az egyes szektatagok az ilyen ékszerek alapján tudták azonosítani egymást. A társaság tagjai úgy tartják, hogy az Uroborosz egy ősi isten, a névtelen-öntudatlan titánok egyike, aki a világokat körülölelő börtönéből irányítja a teremtett univerzum sorsát — akár a mitológiai anyakígyó, Ophión-Knéph, aki a kikelni készülő világtojás köré tekeredett, hogy forgásával tűzbe hozza azt. A szekta mágus-papjai az idő urainak hitték magukat — vagy, ha úgy tetszik: a vonagló sorshüllő eleven pikkelyeinek. Hitték, hogy a Farokfaló bennük is elhelyezte szellemi-mágikus lárváját — a gerincoszlop tövében szunnyadó Kundalini áspiskígyócskát, amit a korabeli mítoszok a Kígyók Anyjától, a Gorgó-Medúza (netán Sakti) levágott fejéről eredeztettek —, s ez a megfelelő meditációs ingerlésre végigkúszik azon a gerincoszlop-világtengelyen, ami összetartja a lélek mikrokozmoszát. Útközben felnyitja gazdáinak rejtett szellemi erőközpontjait — a csakráit —, s ezzel belátást enged a felsőbb szellemi dimenziókba, egyszersmind uralmat biztosít felettük. Végül a tekergő szellemkígyó eléri a legfelső energiagócot is, a magasan a fejbúb felett elhelyezkedő szahaszrára csakrát, s Ureusz-kobrás homlokú félistenné magasztosítja hordozóját, akár egy ősi egyiptomi fáraót. Walter már több évszázada bűvölte-hajtotta a belsejében rejtező kígyó-fiókát egyre magasabbra a dzsed-gerincoszlop mentén. Mára már bizonyossággá érett benne a vágy, hogy hamarosan ő maga is apoteózison esik át.
Ki tudja, talán épp az elkövetkezendő napokban fog beteljesedni a csillagokban megírt végzete!
— Vajon a Herceg felkészült rá, hogy elbánjon vele? — tette fel az elkerülhetetlen kérdést a tremere.
— Már utasította a főszolgabírót. — az árny a fejét rázta. Ez az ő gesztusnyelvén a helyeslést jelentette. — Az Ostorozói Svadron holnap este fog lecsapni rá, míg a fogadás tart. Így senki sem fogja észrevenni a felbukkanását. Az akció fedőneve Theudas lesz. Mi a terved?
— Még nem tudom biztosan. — vallotta be a férfi, majd morfondírozva szorította össze a száját, miközben a bal kezének finom zongoristaujjaival a bajuszát simogatta. A fény nem csak a gyűrűsujjára húzott karomvégű pecsétgyűrűn — rock-sztárok hordanak ilyen pengetőt —, de az opálfényű pengekörmein is megcsillant. Önkéntelenül is elismeréssel adózott a Herceg fanyar humorról és párját ritkító műveltségről árulkodó jelszavának: a tébolyból és a hallucinációkból erőt merítő görög varázsló, Theudasz valójában „kakukkfióka”, ugyanis nem más, mint az indiai Mára isten elferdített alakja. Két, Szíriából átvett kultuszú keresztény szent legendaköréhez tartozik, akit Európa összes vallási felekezete a sajátjaként ismer el. De Barlaam és Jozafát valójában nem európai, még csak nem is keresztény: e két név Sziddhártha-Buddhát és az ő bráhmin tanítóját fedi, természetesen arámi-görög átírásban. Az ő legendás élettörténetüket fordította le egy mit sem sejtő kódexmásoló szerzetes a Szent Szába kolostorban valamikor a K. sz. 634-et megelőzően, mivel naiv lelkesedésében egy pogányok által eltorzított keresztény mítosznak hitte az egészet. Amikor a tévedésből a VIII. századi egyházatyának, Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonított görög legendát 1583-ban felvette lapjaira a XIII. Gergely pápa által is szentesített Martyrologium Romanum, az ellenreformációs törekvések eme fontos mérföldköve, már semmi sem állíthatta meg a római katolikus egyházat abban, hogy november 27.-ét e két szent ünnepének nyilvánítsa. És a holnap esti fogadás nem éppen 27.-ére esik?
— Mindenesetre köszönöm, hogy értesítettél, Thais! — bólintott elgondolkodó tekintettel a pontifex. — Majd elküldöm két tanítványomat a rendezvényre. Az egyikőjük herus,[5]a másikuk adeptus[6]rangú a Hatalom Körei szerint, de amúgy te is ismered őket: az egyikőjük Banshee, a páholyom Adeptus Exemptusa; der Andere ist unser kleiner Hellseher,[7]az Adeptus Minor. Gondolom, a formális meghívókat már mindenkinek elküldték. Nem szeretném, ha visszaélések történnének az elízium státuszával. — a Lex talionis Cainae praxisa szerint, ha egy káinita meghívás nélkül lépett be egy másik káinita személyes birtokának számító vadászterületre, akkor az főbenjáró bűnt követett el a vértestvérek életét szabályozó Hagyományokkal szemben. Ha valaki azt hiszi, hogy csak véletlenül nem érkezett meg a meghívója (mert mondjuk elszórta a Posta), és hiúságában mégis elmegy a fogadásra, akkor azt a rendezők legálisan pusztíthatják el. Az egyik legősibb, mégis, talán a leghatásosabb és a leggyakrabban használt csapdának számított ez az eljárás.
— Biztosíthatlak, ez nem fog megtörténni. — az árny most hátrahúzogatta a fejét. Nála ez a helytelenítés jele volt. — Akkor a legközelebbi viszontlátásig… — s az árnyak szertefoszlottak, az elektronikus fali gyertyatartók és a lobogó kandallólángok villódzásával megfestett terem újra kivilágosodott. A csillár felett, a freskószerűen kifestett plafonon újra láthatóvá vált a rózsamintás díszítőmotívum, jelezve, hogy a terem státusza Sub rosa kamarilla, azaz titkos megbeszélések tartására szolgáló rejtett kamra. A falra helyezett egyik kabbalista Etz Haj-jim-ábrázoláson kialudt a Világfa gyökerét képviselő Nap-kör lidérces izzása. Ez a Szefíra rendesen a Malkút, azaz a Királyság helye a forma megmásítását tiltó szigorú szájhagyományokon alapuló vizuális-megjelenítési rendszerében; ám néhány beavatott Sekínának, azaz a nőnemű isteni Jelenlétnek, egyfajta Istennőnek ismeri.
Az ismét egyedül maradt Walter még egy pillanatig összeráncolt homlokkal nézett maga elé. Féltudatosan a bejárat mogyoróbarnára pácolt szemöldökfájába faragott középkori címert tanulmányozgatta, s benne a klán jelmondatának számító feliratot: ARBITRIUM VINCIT OMNIA.[8]Tudta, hogy a címerben szereplő egyenlő oldalú háromszög — a püthagoreus geometria tízkavicsos tetraküsze, az Ész Istenasszonyának Trianguluma — nem más, mint a Tremere klán belső hierarchiájának — az úgynevezett Hatalom Köreinek — allegóriájaként emlegetett Szent Piramis, vagyis az apoteózishoz vezető eleven kulcs szimbóluma. A fasiszták által is használt fasces, a régi római consulokat kísérő lictorok nyírfavessző-nyalábos bárdja a hatalom, a férfiasság, az erő és a Regula jelképe — a Szent Törvénnyé, amely elemi erővel lesújtó csapásaival kiűzi a gonoszt, és újjáteremti a világot. A fallikus caduceus, Hermész isten kígyós-szárnyas hírnökpálcája az égi, a földi, és az alvilági szférák egyesülését, az egyetemes varázserő minden határt elsöprő hatalmát képviselte — és a vért meg a géneket, hisz az egymásba tekeredő kígyók kettős spirált alkottak. A címert két állat fogta közre: egy vörös oroszlán, és egy aranyszínű griff. A ruberoként, vagyis „vörösödés”-ként is ismert munkafázis Vörös Oroszlánját ismét csak az alkímia hagyományából kölcsönözték, jelenléte az Opus Magnum[9]utolsó felvonásáról, az isteni természet elnyerését megcélzó klán-törekvések közelgő beteljesüléséről tanúskodott. A már a knósszoszi palota domborművein is ábrázolt griffmadár, az ókori sztyeppei népek aranybányász-régészeinek dinoszaurusz-csontokból összeállított agyszüleménye pedig — azon túl, hogy a jelenléte utalás a magyar fővárosra — az egyetlen valós uralkodói privilégiumot, az önmagát igazoló abszolút hatalmat dicsőítette. „Semmi sem állhat a sorsformáló Tremere klán útjában, ha a hatalomról van szó!” — sugallta a pesti páholy eme saját címere. Ezt a tudatalatti üzenetet értelmezve Walter elsuttogott egy rövid, latin nyelvű varázsigét.
— Aeris auris servo tinniat arcessit! — a szavakra nem kellett varázserőt vagy különösebb figyelmet pazarolnia, hisz lényegében az épületet körülvevő mágikus aura, a fél-eleven aegis jutatta el a célszemélyig.
A következő pillanatban felpattant a kétszárnyú mahagóni-ajtó, és belépett rajta egy elegáns szmokingba öltözött komornyik.
— Hivatott, Mester? — kérdezte, miközben feszes vigyázzba vágta magát. A mögötte nyitva maradt ajtószárnyak kilincsét a Keleti-pályaudvar oldalszárnyaiba nyíló ajtók rézkilincséről formázták. A női felsőtestű, de combtól lefelé két kígyófarokba átvedlő atavizmus Szkítia Anyját, a szauromata amazonokat és a transzvesztita enareesz-sámánokat patronáló (vagyis inkább matronáló) Mixoparthenoszt majmolta. Ha már úgyis ebben a teremben dől el a hajdani „Szittyaföld” (azaz a kelet-európai sztyeppe) sorsának minden jelentős mozzanata, hát úgy dukál, hogy a megbeszéléseken a környék legöregebb istennője is jelen legyen. Az ajtószárnyak maguk tizenkét kazettára osztattak, a mahagóni-foglalatba illesztett mindegyik kazettabetét más-más fafajtából lett kialakítva, a kései paraszti technikákon és fanaptáron alapuló művészi fafaragás — egy hajdani gangrel mester munkája — Káin Atya és Lilith Anya legendájának különböző kulcsjeleneteit ábrázolta gazdag népi szimbólumnyelvvel, és év-tízezredes rovásjelekkel kísérve. A kazetták mindegyikén ott állt a fafaragó művészi védjegynek is beillő családbélyege. Walter gyakran idézgette vendégeinek: lám, a nyugati kultúra büszkén hirdeti, hogy barbár, egész-fogalmas piktográfiák helyett ábécéírást használ a gondolatai lejegyzésére. Ez azonban már régen sem volt igaz, de még ma sincs így. Jó példa erre a heraldika évezredes múltra visszatekintő tudománya, és a máig népszerű totemjelképek, zászlók armadája. De nem ez az egyedüli példa. A hajdani „írástudatlan” parasztok és mesteremberek egyszerű gazdasági bélyegeket véstek az eladásra szánt termékeikre, a munkájuk helyszínére és a szerszámaikra; máskor meg háztáji jelzéseket festettek a vályogfalakra és a határkövekre, az eligazodást megkönnyítendő. Saját lábasjószágaikra megkülönböztetésképp tulajdonbillogot égettek, füleikre hegtetoválásos azonosítókódokat metszettek, szerződéseiket rováspálcákkal szentesítették, nemzettségeiket tamgákkal jelölték. Amikor pedig egy megbízotton keresztül kellett elintézniük egy peres ügyet, amelynek tárgyalásán személyesen nem vehettek részt; vagy egy a faluközösséget érintő szavazáson kellett letenniük a voksot, akkor friss háncsból metszett, míves vésetű sorsolófákat használtak meghamisíthatatlan bizonylatként és felhatalmazásként. Napjaink embere pedig éppolyan jól eligazodik a KRESSZ táblák, a katonai rangjelzések, a számítógépes ikonok, a reklámmárkák, az ipari műszercímkék és az elektronikus berendezések gombjait ékítő szimbólumok között, akár egy kínai kalligráfia-festő a maga művészetében. Jelek, jelek mindenütt, úgy körbevesznek minket, hogy már észre sem vesszük a jelenlétüket! És akkor még nem is beszéltünk az egyre egyszerűsödő angol nyelvről, és a számítástechnikával terjedő kulturális vonzáskörzetéről, amely a fonetikus jeleken kívül egyre többször használ szótag- (I, A, G, U), szó- (&, $, £, ©, stb.), és fogalomírást (@, §), vagy egyenest emóciógramokat ( J ) is. A nyelvészek egy jelentős hányada állítja, hogy az angol nyelv kb. ötszáz év múlva olyan lesz, mint ma a kínai, így érthetjük meg a hánzí-hoz hasonló, leegyszerűsített nyelvtanú diglossziás nyelvek kialakulását is, vagy például azt, hogy az egyiptomi írás történetében miért a legkésőbbi korszakokban volt a legváltozatosabb a hieroglif és egyéb írásbeliség.
— Igen. — bólintott a pontifex. — Kérem, hívja fel nekem Szinuhét egy lehallgatás-biztos vonalon! És amíg én a telefonon tárgyalok, addig rendelje ide Szvetlánát, ha kérnem szabad! Mondja meg neki, hogy szükségem van az asztorok legfrissebb jelentéseire! Az orosz jelentésekre gondolok, különös tekintettel a Sötétség Gyermekeinek rémuralma alatt teremtett vértestvérek listájára, a Szpecnaz Aura-Z ügyosztályának tevékenysége közben hátrahagyott labilis, de még élő áldozatokra, és a regisztrált őshonos káinitákról készített személyiségprofil felmérésekre. Tudni akarom, volt-e közöttük valaki, aki hajlamos a mániákus depresszióra. Ezen kívül, kérem, rendeljen ide egy luxus call-girlt a ventrue barátunk közvetítőirodájából. Ma este táplálkozni szeretnék, és mostanában nagyon meg vagyok elégedve a Pesti Pokoltűz Klub által nyújtott választékkal… Ah, und noch etwas:[10] üzenem a sofőrnek és a testőreimnek, hogy holnap este álljanak készenlétben. Szükségem lehet a limuzinra és a Domus Gladius[11]szolgálataira.
— Igenis, Mester. — bólintott a ghoul. Egy pillanatnyi habozást követően folytatta. — Mester, bátorkodom megjegyezni, hogy holnap esedékes az e heti videó-konferenciás bejelentkezés a bécsi központba. Talán értesítsem őket, hogy ezt elnapoljuk?
Walter egy pillanatra bosszúsan vonta össze a szemöldökét.
— Nem, nem, de köszönöm, hogy emlékeztetett. — rázta a fejét. A nagyvilágban szétszórt jelentősebb tremere páholyokat kvantum-sifrírozási módszerekkel biztosított, zártláncú üvegszál-optikás kábelrendszer és a közönséges berendezések számára tiltott frekvenciasávon elérhető műholdas csatornák kötötték össze Béccsel, a Habsburgok által építetett barokk kolostor-könyvtárnak álcázott Vortschritt páhollyal. A profán hozzáférőktől gondosan elszigetelt hálózatot techno-mágikus védelmi rendszer és többszörös kódolás biztosította az idegen hackerek, meg a hasonszőrű hívatlan behatolók lehallgatásától, így a klán tagjai mindig birtokában maradhattak a villámgyors, de szigorúan bizalmas kapcsolattartás lehetőségének. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt: a XIX. század elején (amikor bealkonyult a mindenre elszánt mercere futárok és a vérfagyasztó manőverekre képes postagalamb-ghoulok fénykorának) az újonnan kifejlesztett, de a külvilág elől még gondosan álcázott távíródrót-láncok épp Európa tremere páholyait kötötték össze egyetlen hálózatba, és e háló közepén ellenségei húsán jóllakott, csapdaszövögető pókként terpeszkedett a bécsi páholy. Az sem véletlen persze, hogy a világ első multiplex-kapcsolótáblás telefonközpontja az Osztrák-Magyar Monarchiában épült ki. Ha úgy tetszik, tremere találmánynak számít már az Internet gondolata is. — Majd személyesen fogom ezt elintézni a bécsiekkel és a prágaiakkal. Még amúgy is tárgyalnom kell ma este a pesti elsőszülöttel és a magyar páholyok képviselőivel. A soproni E-mail megérkezett már?
— Igen, Mester. — bólintott a komornyik. — Sárkányosi professzor is visszatért Pécsről, és most itt vár az előtérben. Azt mondja, fontos híreket hozott a tápiószentmártoni kurgánnal kapcsolatban.
— Sárkányosi? Nocsak! — vonta fel a szemöldökét Walter. Tisztában volt vele, hogy a pécsi tremere páholy Magyarország legrégebben üzemelő páholya. Még 1367-ben alapították, amikor Nagy Lajos létrehozta az első magyar egyetemet. A levéltára, amelynek törzsanyagát az azelőtt itt működő tremere hiteles helyek, káptalanházak és domíniumok összegyűjtött irataira alapozták, majdnem kilencszáz évre visszamenően tartalmaz feljegyzéseket. A legtöbb ezek közül metaforikusan megfogalmazott, rejtjelesen kódolt, szándékosan megkevert szerkesztésű, vagy egyenesen mágikusan átírt és álcázott szövegekből állt. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar át lehet kutatni. — Kérem, amint végeztem a telefonnal, küldje be őt hozzám!
— Értettem, Mester. — bólintott ismét a ghoul, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Walter a szoba környezetszabályzóit vezérlő távkapcsolóért nyúlt — ezt a kis, mobiltelefonszerű szerkezetet mindig a ruhája zsebében hordta —, és leoltotta vele a lámpák legtöbbjét, hagyva, hogy csak a kandalló tüze világítsa meg a helyiséget. Míg a szobába kihangosított telefonbeszélgetésre várt — még percekig is eltarthat, amíg elérik a Semsu-Heru[12]itteni főnökét —, addig a rejtett hangszórókhoz csatlakoztatott wurlitzer — amit egy rokokó szekrényke intarziás-lakkfa tömbje rejtett — átváltott egy új CD-re. Ezúttal Wagner Nibelung-énekének akkordjai csendültek fel a teremben. Walter felállt, a trónja mögé lépett, elhúzta a nehéz brokátfüggönyt, kinyitotta az ólomüveg-berakásos teraszajtót, majd kilépett a filigrándíszes kovácsoltvas korláttal szegélyezett erkélyre. Nyugaton a Nap utolsó sugarai még sötétvörösre festették az ég alját, egy alig vonásnyi csíkot; ez azonban a hideg szelek söpörte városi éjszakában aligha jelentett komoly fenyegetést egy a pontifexhez hasonló nagyhatalmú lénynek. Annak idején, még az 1600-as évek végén egy obskúrus, már akkor is legendásnak számító ereklyének, egy sárkányvért tartalmazó ampullának a megszerzésével, majd tartalmának napfényvédő elixírré való átalakításával biztosította magának ezt az immunitást. Odalent, négy emelet mélységben a későőszi esték zajos forgalmában nyüzsgő budapesti belváros képe tárult a szeme elé. Dudák, bőgő motorok, kiabáló emberek, nyikorgó ajtópántok, és a Dunán úszó hajók kürtjének ricsaja szűrődött fel hozzá.
A bérházat, amelynek erkélyén állt, a közvélemény színe előtt úgy állították be a klán sajtóreferensei, mint ami fővárosi előkelőségek számára fenntartott luxuslakásoknak biztosít teret. Valójában azonban egy különleges okkult erőd volt, amely a Porticus Latomorum Melchior Cibiniensis Ungarus-nak, azaz a Magyar Melchior Miklósról — az alkímiai mise világhírű első celebrálójáról, V. László és II. Ulászló udvari gyóntatójáról — elnevezett Budapesti Központi Tremere Páholynak szolgált főhadiszállásául. Ez a páholy arról volt híres a klánon belül, hogy egyike volt annak a tizenhárom páholynak, aminek mindenkori vezetőjét a hagyományoknak megfelelően az Aurum Gilde, vagyis az Aranycsinálók Céhének nevezett érdekvédelmi szövetségből választották ki, amit a klán magas alkímiában járatos mágusai tartottak fenn egymás közt, és aminek címere egy kalapács szárára feltekeredő kígyó volt. Bár a Budapesti Kamarilla Hercegség fenségterületén két másik tremere páholy is működött — az egyik a jelenleg Óbudán állomásozó MVP-1-es vándorpáholy, egy mobil techno-mágikus laboratóriumként működő kamion; a másik egy apró kápolna, ami egy protektorátusi státuszú (azaz a vértestvéri politikában Budapest vonzáskörzetéhez tartozó) egyetemi kisváros campusának területén feküdt —, mégis ez volt az az épület, amire az országban úgy gondoltak, mint a Budapesti Páholy. És ez nem azért fordulhatott elő, mert itt rendezte be az állandó irodáját a mindhárom páholyért felelős budapesti tremere primogén — egy a mágiához semmit sem konyító, politikailag jelentéktelen bábfigura; aki csak merő színjátékból kapta meg az ultimus moderator[13]rangot, és a tiszteletbeli moderator regionis[14]titulust —, hanem, mert ebben az épületben töltötte mindennapjai legnagyobb részét a pontifex.
A trónterem az őrült szabadkőműves építész, az újkori ver sacrum művészgenerációjához tartozó Mihályffy Ferenc által megálmodott épület sarkán, egy fiatoronyszerűen felfüggesztett sarokbástya tetején kapott helyet. Felette már csak a régimódi csillagászati obszervatóriumként használható, elfordítható foglalatgyűrűjű kupola magasodott, amelynek réz rotundáját vastag, méregzöld patina sötétítette el. Ennek talapzatából stukkódíszes kőpárkány nyúlt ki; a stukkódísz kentaurokkal viaskodó argonautákat ábrázolt a jól ismert görög mítosz, a lapitai menyegző nyomán. A jungi pszicho-analitika asszociatív mítoszfejtő rendszere szerint ez arra utalt, hogy a lakók a szűklátókörű embercsordák kicsinyességével szembeszálló intellektuális elit tagjainak tartják magukat. A párkányon groteszkül vicsorgó vízköpők foglaltak helyet; de a barbár és a klasszikus művészet ilyentén egybefonódása nem dilettantizmust, hanem jól átgondolt okkult kompozíció-együttest rejtett. Ugyanis ebből kitűnt: az építész ismerte az elméletet, miszerint a középkor katedrálisépítőnek legfőbb ismérve, az ezoterikus kőműves tudományt, művészi kifejezőeszköz-tárházat, és a csak bennfentesek számára megtanított szakmai nyelvet is magába foglaló art got — amit sokan barbár művészetnek fordítanak, holott az alkimista Fulcanelli szerint a kifejezés sokkal inkább az argónak hívott szimbólumnyelv nevének az egyik félreírt változata —, az Aranygyapjút kereső Argó hajó félisteni utasaitól származott. A bronzkori héroszok menekülés közben bejárták ugyanazt az Európán keresztülvezető „folyami országutat”, ami a varjág vikingeket is eljutatta a Fekete-tengertől a messzi Északra. Eközben mindenkit beavattak a titkaikba, akibe csak úton-útfélen belebotlottak — köztük a később gótoknak nevezett törzsszövetség tagjait is, akik az elmélet szerint róluk kapták a nevüket, és az ösztönzést, hogy meghódítsák a Krím-félsziget görög gyarmatvárosait, a hajdani Boszporuszi Királyságot.
Az épület többi emberalakos domborműve, így az erkélykorlátot tartó öntöttvas oszlopok is női vonásokat öltöttek, hisz a ház egy olyan korban épült, amikor az építészek még komolyan vették a misztikus szimbolizmust: az egyesült Budapestből Pestet tekintették a nőnemű városrésznek, míg Buda csupa férfias princípiumot kapott. A pontifex, akinek a személyes lakosztálya a felső emelet legnagyobb részén túl a tetőtér egy jelentős hányadára is kiterjedt, előszeretettel időzött ezen az erkélyen. Mélyet szippantott a hűs novembervégi levegőből, ujjaival a szél szaggatta függönyökön átszűrődő Wagner-opera ritmusát dobolta a korláton, és fürkészőn pillantott a közeli Parlament kupolájára.
— Hamarosan… — suttogta áhítatosan maga elé. — Hamarosan minden megváltozik…
[1] Főtanácsos (latin) — a közvetlenül a Magister Primus (a Klánmester) után következő Rang, elméletileg mindössze hét Főtanácsos állhat a klán élén, mindegyik egy-egy kontinensnyi emberi kultúrkört ural.
[2] ejtsd: zónei (görög) — a klasszikus műveltség hét planéta-istensége; „a zónákban lakók”.
[3] Főpap-helytartó (latin) — a Főtanácsos utáni Rang, csak 49 van belőle, viszont hétfokozatú a Hatalom Köreiben.
[4] Folyékony Aranyat (latin) — a Folyékony Arany az alkímiában a Bölcsek Kövének, azaz a természetfelettivé válásnak az egyik szinonimája.
[5] Nagyúr (latin) — a Főpap-kormányzó alatti Rang (angolul: Lord); ennek is hét fokozata, azaz Köre van.
[6] Tanítvány (latin) — a legalsó vértestvéri Rang (de a Beavatatlanok — az insciusok — még Rangban ez alatt állnak); hét fokozati Köre van.
[7] a másik a mi kis látnokunk (német)
[8] A vasakarat leigázza a világot!
[9] Nagy Mű (latin) — az alkímiában a misztikus Bölcsek Kövének a megtalálásához vezető folyamat, a szellemi megtisztulás útja.
[10] Ó, és még valamit (német)
[11] Kardok Háza (latin) — az inscius (a Beavatatlanok) Rangjának egyik kasztja, a harci célokra kiképzett ghoulok.
[12] Hórusz, a „Karvaly” Követői (egyiptomi)
[13] Magas Régens (latin) — közvetlenül a Nagyúri Rang alatt, de a tanítványok felett helyezkedik el; szintén hétfokozatos.
[14] Helyi Régens (latin) — a különféle tremere páholyok nagytiszteletű vezetőit szólítják meg így, a klán hierarchiájában viselt rangjuktól függetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése