Az ütközet
„Most olyan kísértetházban élek,
amelynek minden ablakában csillagképek égnek,
de a világ örömei előtt bezárulnak az ablakok.
Láthatatlan mennek át rajtam a napok
— s a reggel ólomfelhők emlékével ragyogva
belehasít gondolatomba.
És így támad fel annyi minden:
fényes víziókat látok és álmokat, amik miatt
örökégő oltárra dobták magukat ifjú férfiak.
Összefonódnak az álmok nagy lángoló vadonnak,
itt nincsenek részletek. Minden összeolvad
egyetlen tűzvészbe. Halántékom dobol,
ez a pusztulás indulója. Égnek a szelek,
az otthontalan szívek és a meggyilkolt reggelek.
Már nem akarok álmokat, sem örömöt.
Kísértetház sötétje árad szívem fölött.
Széles, terebélyes pókra támaszkodik.
Kétségbeesés vájja húsomba karmait.”
Juozas Kėkštas: Tolimosios skundas (Távoli panasz)
„Nincs hiúbb, ostobább és hiszékenyebb lény a Földön, mint az ember, akit hosszú sanyargatás, egy örökkévalóságig tartó megvetés és megfélemlítés gyötrelmeit követően hírtelen figyelemre méltatnak, megdicsérnek, és hamis önbizalomba ringatnak.” — tartotta a Ventrue mondás.
Jól tudta ez mindenki, aki csak valaha uralkodni vágyott az embertársain — vagy épp a káinita társain. Ezen elv szerint uralkodtak a halandó demagógok, a különféle vallási vezetők, de ezt használták ki a brujah vámpírok is, amikor az arisztokratikus klánok évszázados elnyomását követően forradalmat robbantottak ki, és megalkották a proletárdiktatúra elvein alapuló, a moszkvai Brujah Nagytanács irányítása alatt álló Brujah Felszabadítási Frontot, a Kamarilla nagy ellenségét. Nem volt ezzel másképp a Herceg sem, amikor a közel félévszázados budapesti brujah rémuralmat követően a tremerék aláásták a várost vezető Népvezér hatalmi bázisát. A tremerék aknamunkája lassú, óvatos, de megfontolt sémát követett; számos áldozattal járt, és természetszerűen ők maguk akarták learatni az érte járó babérokat. Már megvolt a hercegjelöltjük, mindenki csak a jelre várt, hogy egy éjszakán eltávolíthassák az útból azt a gyenge lábakon álló, ideiglenesen kinevezett Helyettes Népvezért is, aki brujah létére lepaktált velük, és elárulta az előző, dicstelen véget ért keménykezű uralkodót. Budapest új uralkodója mégsem a magabiztos vérmágusok soraiból került ki, mert egy szép napon feltűnt egy jött-ment kalandor, aki ott mért rájuk végzetes csapást, ahol a legsebezhetőbbek maradtak: az arroganciájukon.
A Herceg ugyanis azért lehetett a területet visszahódító Kamarilla új sejtjének vezetője, mivel rendelkezett egy olyan erénnyel, amivel a tremerék sohasem; a Herceg ugyanis népszerűségre tett szert a vértestvérek körében. No nem azért, mintha olyannyira szívén viselte volna az alattvalói sorsát, sőt, épp ellenkezőleg — lélekben oktalan barmoknak tartotta őket, akik még arra is képtelenek, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását —; hanem mert néhány ügyes propagandafogással megnyerte a tetszésüket.
Leghíresebb fogása a Brujah Terror Emlékműve volt.
A brujah Népvezér, miután egy ügyes puccsal uralomra jutott, úgy fojtotta még csírájában el az összes ellene szőtt összeesküvést, hogy pribékjeivel minden gyanús káinitát egy a város határában álló, a háború után újjáépített, de a Rákosi-rendszer által bezárt gyárterepre szállíttatott, és ott különféle kínzásoknak vettette alá őket. A legerősebb, a kínzásoknak leginkább ellenálló vértestvéreket — akik többnyire a hercegség legvénebb, legbölcsebb fenevadjai közül kerültek ki — többé haza sem engedték, ehelyett kiszögezték őket a gyárépület tetejére, és hagyták, hogy a felkelő Nap porrá égesse őket. Gyermekeik, szolgáik és barátaik, akik az aljas „megdolgozásból” testben-lélekben megcsonkítottan, szellemükben megtörten, de legalább holt-elevenen tértek haza, olyannyira rettegtek az ismételt megtorlástól, hogy inkább zokszó nélkül eltűrték a gyűlöletes Népvezér minden abszurd követelését. De még rosszabbul jártak azok, akiket valamilyen oknál fogva megkímélt a terror: őket a gyártelepeket megjárók kiközösítették, mivel feltételezték róluk, hogy összejátszanak a brujahokkal. Holott sok esetben éppen a kiközösítés miatt kényszerültek a Népvezér patronálását kérni, ezzel akaratlanul is a talpnyalóivá válva. (Ez utóbbiak sorába tartozott például Emerencia is, aki a Népvezér egyik szeretőjeként próbálta átvészelni a közjátékot.)
Öt évtizeddel később, amikor a Népvezér egy éjszakán nyomtalanul eltűnt, a helyébe lépő trónkövetelők elfelejtették megejteni azt a színpadias gesztust, hogy emléket állítsanak a brujah terror áldozatainak. Ám ekkor érkezett az NSZK-ból a városba a Ventrue Konzorcium egyik megbízottja, aki ezt megelőzően már eltöltött néhány hosszabb-rövidebb időszakot a Budai hercegség lakójaként — többek között a XVII. és a XVIII. század fordulóján, valamint a XIX. század első felében. Nevét azzal tette emlékezetessé az öregebbek körében, hogy 1684-ben részt vett Budavár asszura-török uralom alóli felszabadításában, és személyesen tett el láb alól egy asszamita pasát; az ifjabbak pedig azért keresték a kegyét, mivel tudták róla, hogy mögötte ott tornyosul a transz-atlanti Ventrue Konzorcium minden hatalma, vagyona, és korlátlan lehetősége. Igen nagy népszerűségnek örvendett az elragadó udvarhölgye is, akit mindenki csak nemes egyszerűséggel a Contessának szólított, mit sem törődve azzal, hogy e névhez micsoda arisztokratikus — vagyis dölyfös — mellékzöngék társulnak. Akárhogy is, amikor a Herceg legelső tetteinek egyike az volt, hogy kapcsolatai révén kiharcolta magának a félreeső gyártelep körüli területek vadászati jogát — és mondhatni, kevés riválisa akadt, hisz káinita szemszögből nézve a rosszhírű környék aligha számított eszményi birtoknak, különösen, ha figyelembe vesszük a kékvérűek kényes ízlését —, először mindenki azt hitte, vénkorára szenilis lett. Ám ghouljai néhány hét leforgása alatt látványos privátmúzeummá építették át a kicsiny telepet, amit aztán rögvest nem-hivatalos elíziummá nyilváníttatott — kihirdette, hogy a város összes őshonos káinitája szabadon járhat-kelhet a magánbirtokain, mindaddig, míg csupán a múzeumra kíváncsiak, és a „nyájat” (a halandókat) békén hagyják. A megnyitón ott tolongott az összes hajdani megkínzott, plusz még azok is, akik ugyan soha nem raboskodtak itt (mivel még meg se születtek akkortájt), de perverz élvezetüket találták a vérszagban és a halál emlékműveiben — hisz élt még az örökérvényű római mondás: „Kenyeret és (öldöklő gladiátorjátékoktól látványos) cirkuszt a népnek!”. A későbbi Herceg pedig egy retorikailag gondosan megszerkesztett megnyitóbeszéddel hergelte fel az összegyűlt vértestvérek brujah-ellenes érzületeit.
Első ránézésre ez politikai és gazdasági öngyilkosságnak tűnt. Második ránézésre a legmerészebb és legzseniálisabb tervnek, amit csak politikai kampányban valaha kiötlöttek. A gesztustól elalélt, a feltóduló emlékektől újra magukra találó feldühödött vértestvérek rövid úton letaszították a trónról a gerinctelen Helyettes Népvezért, és a helyébe az „őket végtelenül megértő” Herceget ültették. A Herceget, akinek legkedvesebb olvasmánya épp egy Pszeudo-Xenophonnak becézett névtelen athéni író munkája; egy a Kr. e. V. századból származó értekezés, ami a sokatmondó „A demokrácia, mint erőszak” címet viseli. És aminek egyik passzusa így hangzik: „Aki nem a népből való, és mégis azt választotta, hogy inkább demokratikus államban lakik, mint oligarchikusban, az gazságra készül, mert rájött, hogy a gazember könnyebben rejtve tud maradni a demokratikus államban, mint az oligarchikusban.”
Ez volt 1989-ben.
A hoppon maradt tremerék lefújták a puccstervet, és csináltak egy nagy hátraarcot. De nem sokáig nyalogatták a sebeiket, mert a Belső Kör tremere megbízottja hamarosan kiharcolta, hogy újraalapíthassák a Magyar Tremere Rendtartományt.
Ez már 1990-ben történt.
A tartomány élére egy magyar ügyekben már jártas pontifexet neveztek ki, aki ezt megelőzően a tengerentúlon, az USA-ban teljesített szolgálatot, mint egy titkos stratégiai centrum igazgatója. A tremerék által még a kilencszáz-ötvenes években megszervezett centrum valójában egy illegális ötletgyárként funkcionált, amit állami, nagyvállalati, és paramilitáris pénzekből finanszíroztak. Az itt dolgozó halandó és vértestvér tudósok magas pszi-faktorral és paranormális képességekkel rendelkező, valamint különleges elmebetegségekben szenvedő embereken végeztek kísérleteket. Nem kisebb feladatot tűztek ki maguk elé, minthogy felállítsák az emberi agy és psziché legpontosabb térképét. Idővel nemcsak halandókat, de különféle vértestvéreket is integráltak a tervbe — köztük utolsó generációs senkiháziakat és látnokokat —, és a segítségükkel megpróbáltak felállítani egy vadonatúj természetfeletti titkosszolgálatot. Látnok-telepatáik távoli kontinensek zárt dossziéit fürkészték, ha kellett, pusztán gondolati úton beavatkoztak az események láncolatába, vagy épp őrületbe és öngyilkosságba kergettek célpontokat. Mesterséges személyiséggel felruházott emberi szimulátoraik, az összekapcsolt tudatú autistákból álló eleven számítógépeik olyan helyzeteket modelleztek és oldottak meg, amelyeket a project vezetői politikai forgatókönyvek megírásához használtak fel — nem egy sikeres titkos hadművelet, megállíthatatlan járvány, állami rendszerváltás, vagy divatos társadalmi jelenség terve fogant meg e falak között, hogy aztán elterjedjen az egész földkerekségen. Prekogjaik olyan technológiák pontos leírásait jegyezték le, amelyek még meg sem születhettek volna a tudomány pillanatnyi állása szerint — a módszerük egyszerűen az volt, hogy tíz-húsz évvel a jövőbe láttak. A nagyszabású kísérlet vezetői mintákat keresték még a legösszefüggéstelenebb események között is, távlati terveik között nem kisebb végcél lebegett, mint a Dzsihad tökéletes feltérképezése és megnyerése.
Azok, akik jártasak voltak a tremere belpolitikában, értetlenül álltak az áthelyezés előtt. Nem értették, egyáltalán miért is pályázott Walter az új helyre. Első ránézésre nem tűnt ésszerűnek, hogy egy ilyen kulcsfontosságú állást hagy ott egy másodosztályú rendtartomány kormányzásának kedvéért. Ám a jólértesült források tudni vélték, hogy a pontifexnek megvan rá a maga nagyon is jó oka: a klán-alapító Tremere testét őrző bécsi nagypáholyt kívánja szemmel tartani, persze csak tisztes távolból — de elegendő közelségben ahhoz, hogy szükség esetén személyesen is beavatkozhasson a központi eseményekbe. Mintha csak arra várna, hogy történjen valami. Valami konkrétan meghatározható esemény, aminek a bekövetkeztében egészen bizonyos. Valami hatalmas, ami majd alapjaiban rázza meg a világot — ahogyan azt a latin „Tremere” név, a klánalapító felvett művészneve is sugallja.
Amint Walter megérkezett az országba, leült tárgyalni az új Herceggel. A tárgyalóterem előtt várakozók mindannyian tudták, hogy az ajtók mögött dől el a város — s vele a régió — további sorsa. Pontosan tudták, hogy mostantól a pontifex terveitől függ, hogy mennyi ideig marad hatalmon a Ventrue klán a városban, és hogy hány tremerének kell elpusztulnia a győzelemért. A borúlátóbbak máris egy új Kamarillás polgárháborút emlegettek, aminek nyertese csakis egy nevető harmadik fél lehetett — talán a Szabbat, a Nagyváradi Liga, vagy netán az Anarchisták. De Walter nem ilyen sorsot szánt az országnak.
— Amikor az előző állomáshelyemen dolgoztam, a munkatársaimmal néhanapján azzal mulattuk az időt, hogy szappanoperásdit játszottunk a halandó lakosokkal. — kezdte egy közel kétszáz esztendeje elhalt lett-felsőpolgári német dialektusban, mihelyst leült a tárgyalóasztalhoz. Kifogástalan bordó-fekete Armani-öltönye alól felsejlettek a kidolgozott felsőtestének vonásai, hajtókáján egy szinte észrevehetetlen arany-ékszer virított: egy apró illuminátus-piramis. A Herceg tudta, hogy ezt a jelvényt a Piramis Gyermekeinek nevezett tremere-diplomaták hordják, akik a klán legjobb és legösszetartóbb bürokratái és politikusai közül kerülnek ki. Mások úgy tudták, hogy a Piramis Gyermekei titokban kapcsolatban állnak a fekete-erdei Goratrix-házzal, a tremerék árulóival, akik jelenleg a Szabbat európai ágának tagjai. Ebből is látszott, hogy Walter nem lehetett akárki; nem mindenki merte volna nyíltan vállalni a gyanút, hogy talán titokban a Kamarilla ellensége. A Herceg azt a következtetést szűrte le ebből, hogy a pontifex igazán befolyásos személyiség lehet, mivel jelvénye mintha csak ezt üzenné: „Én megengedhetem magamnak ezt a merészséget, mert olyan hatalmas vagyok, hogy felette állok a jónak és rossznak hagyományos skatulyáján! Céljaim megkérdőjelezhetetlenek.” — Ez abból állt, hogy telepatikus úton manipuláltuk a környékbeli kisvárosok néhány lakójának gondolatait. Különféle ötleteket ültettünk el a fejükben, és megnéztük, hogyan reagálnak az ezek következtében fellépő helyzetekben. Egyszer sikerült olyan irányba terelnünk egy köztiszteletben álló tanítót, hogy a diákjai szeme láttára legyen öngyilkos. Máskor rávettünk egy többgyerekes családanyát, hogy csalja meg a férjét egy arra járó dzsigolóval, majd, mivel ez túl unalmasnak tűnt, még egy lépéssel továbbmentünk: elértük, hogy nyíltan kiélje a legperverzebb titkos vágyát, ami nem más volt, minthogy végignézi, amint ez a dzsigoló erőszakkal elveszi a szüzességét a lányainak, akik akkor még alig értek serdülőkorba. De az egyik legemlékezetesebb játékomnak mégis azt könyvelem el, amikor egy igen tehetséges kisgyermek szüleinek fejében elültettem a gondolatot, miszerint a gyermekük alapvetően rossz, és ezért minden tettéért meg kell büntetniük. A részletekkel nem untatnám magát… gondolom, úgyis el tudja képzelni… inkább csak a számunkra érdekes momentumot emelném ki. A gyereket a szülei alig hároméves kora óta rendszeresen megfenyítették, miszerint ha nem fegyelmezi magát, akkor bezáratják egy javítóintézetbe. Az első alkalmakkor, amikor ráébredt, hogy ez mivel is járna, a gyermek rettenetesen megijedt, és egész éjszakákat töltött álmatlanul a kilátástól, miszerint egy gyermekeknek szánt börtönben kell leélnie az egész életét. Ez természetszerűen befolyásolta őt, és korlátozta a gondolatszabadságát; úgy is mondhatnánk: a fenyegetés alkalmazkodásra kényszeríttette őt. Később azonban, mikor már látta, hogy ez csupán üres fenyegetőzés, hozzászokott, sőt, idővel már külön dühítette az emlegetése. Egy szép napon, alig nyolcéves fejjel így vágott vissza: „Ha még egyszer ilyesmivel fenyegettek, akkor megígérhetem, idősebb napjaitokat egy öregek otthonában tölthetitek el, ahol a kutya sem fog rátok nézni!” Tudom, mi zajlott le ekkor a szülők fejében, mivel épp a gondolataikban vájkáltam: „Íme, most kimutatta a foga fehérjét ez a kis hálátlan fattyú. Ennyi szeretetet, időt és energiát áldoztunk rá, és most mi a hála? Minket fenyeget.” De, meg kell hogy mondjam, soha többé nem fenyegették bezárással a gyereket. A fenyegetés tehát nevelőerővel hatott a szülőkre is. A kölyökből pedig egy a korát messze meghaladó zsenialítású kis sátánfajzat lett.
Egy percnyi hatásszünetet tartott, míg tárgyalópartnere megemészti az elmondottakat.
— Mint a fentebbi példából is látható: a létezés egyik meghatározó faktora a félelem és a rettegés. Ez a rettegés az, ami visszatart minket attól, hogy belenyúljunk a tűzbe, vagy hogy óvatlanul kiessünk az ablakon. Ez a rettegés az, ami serkenti a tanulási képességeinket, és ami társas életre ösztönöz. Mi több, meg merem kockáztatni: rettegés nélkül nem is lenne emberi társadalom, civilizáció. Márpedig minden értelemmel megáldott lény úgy tetszeleg önmaga előtt, mint aki része valamiféle társadalomnak, ha másnak nem is, hát legalább a társadalmon kívüli páriák és übermenschek örök kívülálló kasztjának; sőt, még maga Isten is azért teremtette meg a világot, hogy társaságra leljen. Az értelemnek szüksége van társaságra, hisz az önmagában álló értelem nem más, mint végzetes unalom. Így tehát a társadalomnak is szüksége van rettegésre; intellektuális rettegésre, amely a legjelentéktelenebb magánkapcsolatoktól kezdve a legmagasabb-rendű… akár nemzetközi… karhatalomig áthatja a közösséget. A manapság annyiszor szidalmazott terrorizmus is csak azért számít rendhagyó kuriózumnak, mert nem tartja be a tápláléklánc hierarchiáját, amiben mindig az erősebb tartja rettegésben a gyengébbet.
— Miért mondja most mindezt el nekem? — kérdezte az elbizonytalanodott Herceg, nem tudván mire vélni ezt a bevezetést. Egyszer Königsbergben már összefutott a pontifexel, de az olyan régen történt, hogy már az idejét sem tudta. Maga a momentum is csak azért jutott az eszébe, mert Walter ezt a kétszáz éves baltikumi akcentust használta, amit azóta sem hallott senki szájából. Nyílván direkt ezért használta; a tremerék híresek az ilyen pszichológiai trükkjeikről. Azt beszélik, a klánon belül külön tudományág foglalkozik egy olyan retorikai nyelvezet kidolgozásával, amiben minden szónak, hangnak és lélegzetvételnek külön jelentősége van. Az ebben képzett tremere diplomaták képesek akár két-három szóval ölni, vagy különféle érzelmek átélésére kondicionálni valakit.
— Azért mondom most ezt el, hogy éreztessem: jól tudom, micsoda képmutató jelkép ez a Brujah Terror Emlékműve. Tudom, hogy ön is ugyanúgy meg fog ragadni minden esélyt a hatalma megtartására, akár az összes értelemmel megáldott lény, Istent is beleértve. Tudom azt is, hogy az uralkodásban ön is ugyanúgy a terror eszközeivel fog élni, akár az összes elődje… ha ugyan nem él már most is velük. És tudom azt is, hogy minél többször alkalmazza az alapos vagy alaptalan fenyegetés eszközeit, annál közelebb kerül a saját végzetéhez. Én a magam részéről nem fogok feleslegesen fenyegetőzni. Ha egyszer valaki az utamba kerül, azt fenyegetés nélkül is elsöpröm, így vagy úgy, hamarabb vagy később, egyre megy. De nem vesződök felesleges fenyegetőzéssel, azt meghagyom az alattvalóimnak. A hírem úgyis hamarabb eljut az ellenségeimhez, mint én magam. — itt kimért lassúsággal felkönyökölt a tárgyalóasztalra, összekulcsolta a tenyerét, mintha csak imádkozna, és a kinyújtott mutatóujjaival alátámasztotta az állát. — Nem áll szándékomban változtatni a fennálló rendszeren, nekem a status quo tökéletesen megfelel. Megmondom őszintén: engem untat az uralkodással járó számtalan külsőség. Én tisztában vagyok vele, hogy az igazi hatalom több, mint üres pózolás. Ha kívánja, ki sem fogom tenni a lábam a páholyból; és nem kívánom leváltani sem, csupán azért, hogy elmondhassam: egy „tremere” ül a hercegi székben. Az ilyen gyermeteg rasszista impulzusokon már régen felülemelkedtem. Nem, én éppen azért ültem le magával tárgyalni, hogy mindenkivel éreztessem: nekem is érdekem az, hogy maga és az udvarhölgye megőrizze a hatalmát. Többnyire nem fogok beleszólni abba sem, hogy ön miként vezeti a várost. Én mindössze tanácsokat fogok nyújtani önnek, és ön, ha belátó, akkor elfogadja tőlem ezeket a baráti tanácsokat. Most, hogy ezt tisztáztuk, talán itt az ideje, hogy rátérjünk a tárgyalás lényegi részére: dolgozzuk ki az együttműködésünk részleteit…