Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / V. fejezet — Az ütközet

Az ütközet

„Most olyan kísértetházban élek,
amelynek minden ablakában csillagképek égnek,
de a világ örömei előtt bezárulnak az ablakok.
Láthatatlan mennek át rajtam a napok
— s a reggel ólomfelhők emlékével ragyogva
belehasít gondolatomba.

És így támad fel annyi minden:
fényes víziókat látok és álmokat, amik miatt
örökégő oltárra dobták magukat ifjú férfiak.
Összefonódnak az álmok nagy lángoló vadonnak,
itt nincsenek részletek. Minden összeolvad
egyetlen tűzvészbe. Halántékom dobol,
ez a pusztulás indulója. Égnek a szelek,
az otthontalan szívek és a meggyilkolt reggelek.

Már nem akarok álmokat, sem örömöt.
Kísértetház sötétje árad szívem fölött.
Széles, terebélyes pókra támaszkodik.
Kétségbeesés vájja húsomba karmait.”
Juozas Kėkštas: Tolimosios skundas (Távoli panasz)

„Nincs hiúbb, ostobább és hiszékenyebb lény a Földön, mint az ember, akit hosszú sanyargatás, egy örökkévalóságig tartó megvetés és megfélemlítés gyötrelmeit követően hírtelen figyelemre méltatnak, megdicsérnek, és hamis önbizalomba ringatnak.” — tartotta a Ventrue mondás.
Jól tudta ez mindenki, aki csak valaha uralkodni vágyott az embertársain — vagy épp a káinita társain. Ezen elv szerint uralkodtak a halandó demagógok, a különféle vallási vezetők, de ezt használták ki a brujah vámpírok is, amikor az arisztokratikus klánok évszázados elnyomását követően forradalmat robbantottak ki, és megalkották a proletárdiktatúra elvein alapuló, a moszkvai Brujah Nagytanács irányítása alatt álló Brujah Felszabadítási Frontot, a Kamarilla nagy ellenségét. Nem volt ezzel másképp a Herceg sem, amikor a közel félévszázados budapesti brujah rémuralmat követően a tremerék aláásták a várost vezető Népvezér hatalmi bázisát. A tremerék aknamunkája lassú, óvatos, de megfontolt sémát követett; számos áldozattal járt, és természetszerűen ők maguk akarták learatni az érte járó babérokat. Már megvolt a hercegjelöltjük, mindenki csak a jelre várt, hogy egy éjszakán eltávolíthassák az útból azt a gyenge lábakon álló, ideiglenesen kinevezett Helyettes Népvezért is, aki brujah létére lepaktált velük, és elárulta az előző, dicstelen véget ért keménykezű uralkodót. Budapest új uralkodója mégsem a magabiztos vérmágusok soraiból került ki, mert egy szép napon feltűnt egy jött-ment kalandor, aki ott mért rájuk végzetes csapást, ahol a legsebezhetőbbek maradtak: az arroganciájukon.
A Herceg ugyanis azért lehetett a területet visszahódító Kamarilla új sejtjének vezetője, mivel rendelkezett egy olyan erénnyel, amivel a tremerék sohasem; a Herceg ugyanis népszerűségre tett szert a vértestvérek körében. No nem azért, mintha olyannyira szívén viselte volna az alattvalói sorsát, sőt, épp ellenkezőleg — lélekben oktalan barmoknak tartotta őket, akik még arra is képtelenek, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását —; hanem mert néhány ügyes propagandafogással megnyerte a tetszésüket.
Leghíresebb fogása a Brujah Terror Emlékműve volt.
A brujah Népvezér, miután egy ügyes puccsal uralomra jutott, úgy fojtotta még csírájában el az összes ellene szőtt összeesküvést, hogy pribékjeivel minden gyanús káinitát egy a város határában álló, a háború után újjáépített, de a Rákosi-rendszer által bezárt gyárterepre szállíttatott, és ott különféle kínzásoknak vettette alá őket. A legerősebb, a kínzásoknak leginkább ellenálló vértestvéreket — akik többnyire a hercegség legvénebb, legbölcsebb fenevadjai közül kerültek ki — többé haza sem engedték, ehelyett kiszögezték őket a gyárépület tetejére, és hagyták, hogy a felkelő Nap porrá égesse őket. Gyermekeik, szolgáik és barátaik, akik az aljas „megdolgozásból” testben-lélekben megcsonkítottan, szellemükben megtörten, de legalább holt-elevenen tértek haza, olyannyira rettegtek az ismételt megtorlástól, hogy inkább zokszó nélkül eltűrték a gyűlöletes Népvezér minden abszurd követelését. De még rosszabbul jártak azok, akiket valamilyen oknál fogva megkímélt a terror: őket a gyártelepeket megjárók kiközösítették, mivel feltételezték róluk, hogy összejátszanak a brujahokkal. Holott sok esetben éppen a kiközösítés miatt kényszerültek a Népvezér patronálását kérni, ezzel akaratlanul is a talpnyalóivá válva. (Ez utóbbiak sorába tartozott például Emerencia is, aki a Népvezér egyik szeretőjeként próbálta átvészelni a közjátékot.)
Öt évtizeddel később, amikor a Népvezér egy éjszakán nyomtalanul eltűnt, a helyébe lépő trónkövetelők elfelejtették megejteni azt a színpadias gesztust, hogy emléket állítsanak a brujah terror áldozatainak. Ám ekkor érkezett az NSZK-ból a városba a Ventrue Konzorcium egyik megbízottja, aki ezt megelőzően már eltöltött néhány hosszabb-rövidebb időszakot a Budai hercegség lakójaként — többek között a XVII. és a XVIII. század fordulóján, valamint a XIX. század első felében. Nevét azzal tette emlékezetessé az öregebbek körében, hogy 1684-ben részt vett Budavár asszura-török uralom alóli felszabadításában, és személyesen tett el láb alól egy asszamita pasát; az ifjabbak pedig azért keresték a kegyét, mivel tudták róla, hogy mögötte ott tornyosul a transz-atlanti Ventrue Konzorcium minden hatalma, vagyona, és korlátlan lehetősége. Igen nagy népszerűségnek örvendett az elragadó udvarhölgye is, akit mindenki csak nemes egyszerűséggel a Contessának szólított, mit sem törődve azzal, hogy e névhez micsoda arisztokratikus — vagyis dölyfös — mellékzöngék társulnak. Akárhogy is, amikor a Herceg legelső tetteinek egyike az volt, hogy kapcsolatai révén kiharcolta magának a félreeső gyártelep körüli területek vadászati jogát — és mondhatni, kevés riválisa akadt, hisz káinita szemszögből nézve a rosszhírű környék aligha számított eszményi birtoknak, különösen, ha figyelembe vesszük a kékvérűek kényes ízlését —, először mindenki azt hitte, vénkorára szenilis lett. Ám ghouljai néhány hét leforgása alatt látványos privátmúzeummá építették át a kicsiny telepet, amit aztán rögvest nem-hivatalos elíziummá nyilváníttatott — kihirdette, hogy a város összes őshonos káinitája szabadon járhat-kelhet a magánbirtokain, mindaddig, míg csupán a múzeumra kíváncsiak, és a „nyájat” (a halandókat) békén hagyják. A megnyitón ott tolongott az összes hajdani megkínzott, plusz még azok is, akik ugyan soha nem raboskodtak itt (mivel még meg se születtek akkortájt), de perverz élvezetüket találták a vérszagban és a halál emlékműveiben — hisz élt még az örökérvényű római mondás: „Kenyeret és (öldöklő gladiátorjátékoktól látványos) cirkuszt a népnek!”. A későbbi Herceg pedig egy retorikailag gondosan megszerkesztett megnyitóbeszéddel hergelte fel az összegyűlt vértestvérek brujah-ellenes érzületeit.
Első ránézésre ez politikai és gazdasági öngyilkosságnak tűnt. Második ránézésre a legmerészebb és legzseniálisabb tervnek, amit csak politikai kampányban valaha kiötlöttek. A gesztustól elalélt, a feltóduló emlékektől újra magukra találó feldühödött vértestvérek rövid úton letaszították a trónról a gerinctelen Helyettes Népvezért, és a helyébe az „őket végtelenül megértő” Herceget ültették. A Herceget, akinek legkedvesebb olvasmánya épp egy Pszeudo-Xenophonnak becézett névtelen athéni író munkája; egy a Kr. e. V. századból származó értekezés, ami a sokatmondó „A demokrácia, mint erőszak” címet viseli. És aminek egyik passzusa így hangzik: „Aki nem a népből való, és mégis azt választotta, hogy inkább demokratikus államban lakik, mint oligarchikusban, az gazságra készül, mert rájött, hogy a gazember könnyebben rejtve tud maradni a demokratikus államban, mint az oligarchikusban.”
Ez volt 1989-ben.
A hoppon maradt tremerék lefújták a puccstervet, és csináltak egy nagy hátraarcot. De nem sokáig nyalogatták a sebeiket, mert a Belső Kör tremere megbízottja hamarosan kiharcolta, hogy újraalapíthassák a Magyar Tremere Rendtartományt.
Ez már 1990-ben történt.
A tartomány élére egy magyar ügyekben már jártas pontifexet neveztek ki, aki ezt megelőzően a tengerentúlon, az USA-ban teljesített szolgálatot, mint egy titkos stratégiai centrum igazgatója. A tremerék által még a kilencszáz-ötvenes években megszervezett centrum valójában egy illegális ötletgyárként funkcionált, amit állami, nagyvállalati, és paramilitáris pénzekből finanszíroztak. Az itt dolgozó halandó és vértestvér tudósok magas pszi-faktorral és paranormális képességekkel rendelkező, valamint különleges elmebetegségekben szenvedő embereken végeztek kísérleteket. Nem kisebb feladatot tűztek ki maguk elé, minthogy felállítsák az emberi agy és psziché legpontosabb térképét. Idővel nemcsak halandókat, de különféle vértestvéreket is integráltak a tervbe — köztük utolsó generációs senkiháziakat és látnokokat —, és a segítségükkel megpróbáltak felállítani egy vadonatúj természetfeletti titkosszolgálatot. Látnok-telepatáik távoli kontinensek zárt dossziéit fürkészték, ha kellett, pusztán gondolati úton beavatkoztak az események láncolatába, vagy épp őrületbe és öngyilkosságba kergettek célpontokat. Mesterséges személyiséggel felruházott emberi szimulátoraik, az összekapcsolt tudatú autistákból álló eleven számítógépeik olyan helyzeteket modelleztek és oldottak meg, amelyeket a project vezetői politikai forgatókönyvek megírásához használtak fel — nem egy sikeres titkos hadművelet, megállíthatatlan járvány, állami rendszerváltás, vagy divatos társadalmi jelenség terve fogant meg e falak között, hogy aztán elterjedjen az egész földkerekségen. Prekogjaik olyan technológiák pontos leírásait jegyezték le, amelyek még meg sem születhettek volna a tudomány pillanatnyi állása szerint — a módszerük egyszerűen az volt, hogy tíz-húsz évvel a jövőbe láttak. A nagyszabású kísérlet vezetői mintákat keresték még a legösszefüggéstelenebb események között is, távlati terveik között nem kisebb végcél lebegett, mint a Dzsihad tökéletes feltérképezése és megnyerése.
Azok, akik jártasak voltak a tremere belpolitikában, értetlenül álltak az áthelyezés előtt. Nem értették, egyáltalán miért is pályázott Walter az új helyre. Első ránézésre nem tűnt ésszerűnek, hogy egy ilyen kulcsfontosságú állást hagy ott egy másodosztályú rendtartomány kormányzásának kedvéért. Ám a jólértesült források tudni vélték, hogy a pontifexnek megvan rá a maga nagyon is jó oka: a klán-alapító Tremere testét őrző bécsi nagypáholyt kívánja szemmel tartani, persze csak tisztes távolból — de elegendő közelségben ahhoz, hogy szükség esetén személyesen is beavatkozhasson a központi eseményekbe. Mintha csak arra várna, hogy történjen valami. Valami konkrétan meghatározható esemény, aminek a bekövetkeztében egészen bizonyos. Valami hatalmas, ami majd alapjaiban rázza meg a világot — ahogyan azt a latin „Tremere” név, a klánalapító felvett művészneve is sugallja.
Amint Walter megérkezett az országba, leült tárgyalni az új Herceggel. A tárgyalóterem előtt várakozók mindannyian tudták, hogy az ajtók mögött dől el a város — s vele a régió — további sorsa. Pontosan tudták, hogy mostantól a pontifex terveitől függ, hogy mennyi ideig marad hatalmon a Ventrue klán a városban, és hogy hány tremerének kell elpusztulnia a győzelemért. A borúlátóbbak máris egy új Kamarillás polgárháborút emlegettek, aminek nyertese csakis egy nevető harmadik fél lehetett — talán a Szabbat, a Nagyváradi Liga, vagy netán az Anarchisták. De Walter nem ilyen sorsot szánt az országnak.
— Amikor az előző állomáshelyemen dolgoztam, a munkatársaimmal néhanapján azzal mulattuk az időt, hogy szappanoperásdit játszottunk a halandó lakosokkal. — kezdte egy közel kétszáz esztendeje elhalt lett-felsőpolgári német dialektusban, mihelyst leült a tárgyalóasztalhoz. Kifogástalan bordó-fekete Armani-öltönye alól felsejlettek a kidolgozott felsőtestének vonásai, hajtókáján egy szinte észrevehetetlen arany-ékszer virított: egy apró illuminátus-piramis. A Herceg tudta, hogy ezt a jelvényt a Piramis Gyermekeinek nevezett tremere-diplomaták hordják, akik a klán legjobb és legösszetartóbb bürokratái és politikusai közül kerülnek ki. Mások úgy tudták, hogy a Piramis Gyermekei titokban kapcsolatban állnak a fekete-erdei Goratrix-házzal, a tremerék árulóival, akik jelenleg a Szabbat európai ágának tagjai. Ebből is látszott, hogy Walter nem lehetett akárki; nem mindenki merte volna nyíltan vállalni a gyanút, hogy talán titokban a Kamarilla ellensége. A Herceg azt a következtetést szűrte le ebből, hogy a pontifex igazán befolyásos személyiség lehet, mivel jelvénye mintha csak ezt üzenné: „Én megengedhetem magamnak ezt a merészséget, mert olyan hatalmas vagyok, hogy felette állok a jónak és rossznak hagyományos skatulyáján! Céljaim megkérdőjelezhetetlenek.” — Ez abból állt, hogy telepatikus úton manipuláltuk a környékbeli kisvárosok néhány lakójának gondolatait. Különféle ötleteket ültettünk el a fejükben, és megnéztük, hogyan reagálnak az ezek következtében fellépő helyzetekben. Egyszer sikerült olyan irányba terelnünk egy köztiszteletben álló tanítót, hogy a diákjai szeme láttára legyen öngyilkos. Máskor rávettünk egy többgyerekes családanyát, hogy csalja meg a férjét egy arra járó dzsigolóval, majd, mivel ez túl unalmasnak tűnt, még egy lépéssel továbbmentünk: elértük, hogy nyíltan kiélje a legperverzebb titkos vágyát, ami nem más volt, minthogy végignézi, amint ez a dzsigoló erőszakkal elveszi a szüzességét a lányainak, akik akkor még alig értek serdülőkorba. De az egyik legemlékezetesebb játékomnak mégis azt könyvelem el, amikor egy igen tehetséges kisgyermek szüleinek fejében elültettem a gondolatot, miszerint a gyermekük alapvetően rossz, és ezért minden tettéért meg kell büntetniük. A részletekkel nem untatnám magát… gondolom, úgyis el tudja képzelni… inkább csak a számunkra érdekes momentumot emelném ki. A gyereket a szülei alig hároméves kora óta rendszeresen megfenyítették, miszerint ha nem fegyelmezi magát, akkor bezáratják egy javítóintézetbe. Az első alkalmakkor, amikor ráébredt, hogy ez mivel is járna, a gyermek rettenetesen megijedt, és egész éjszakákat töltött álmatlanul a kilátástól, miszerint egy gyermekeknek szánt börtönben kell leélnie az egész életét. Ez természetszerűen befolyásolta őt, és korlátozta a gondolatszabadságát; úgy is mondhatnánk: a fenyegetés alkalmazkodásra kényszeríttette őt. Később azonban, mikor már látta, hogy ez csupán üres fenyegetőzés, hozzászokott, sőt, idővel már külön dühítette az emlegetése. Egy szép napon, alig nyolcéves fejjel így vágott vissza: „Ha még egyszer ilyesmivel fenyegettek, akkor megígérhetem, idősebb napjaitokat egy öregek otthonában tölthetitek el, ahol a kutya sem fog rátok nézni!” Tudom, mi zajlott le ekkor a szülők fejében, mivel épp a gondolataikban vájkáltam: „Íme, most kimutatta a foga fehérjét ez a kis hálátlan fattyú. Ennyi szeretetet, időt és energiát áldoztunk rá, és most mi a hála? Minket fenyeget.” De, meg kell hogy mondjam, soha többé nem fenyegették bezárással a gyereket. A fenyegetés tehát nevelőerővel hatott a szülőkre is. A kölyökből pedig egy a korát messze meghaladó zsenialítású kis sátánfajzat lett.
Egy percnyi hatásszünetet tartott, míg tárgyalópartnere megemészti az elmondottakat.
— Mint a fentebbi példából is látható: a létezés egyik meghatározó faktora a félelem és a rettegés. Ez a rettegés az, ami visszatart minket attól, hogy belenyúljunk a tűzbe, vagy hogy óvatlanul kiessünk az ablakon. Ez a rettegés az, ami serkenti a tanulási képességeinket, és ami társas életre ösztönöz. Mi több, meg merem kockáztatni: rettegés nélkül nem is lenne emberi társadalom, civilizáció. Márpedig minden értelemmel megáldott lény úgy tetszeleg önmaga előtt, mint aki része valamiféle társadalomnak, ha másnak nem is, hát legalább a társadalmon kívüli páriák és übermenschek örök kívülálló kasztjának; sőt, még maga Isten is azért teremtette meg a világot, hogy társaságra leljen. Az értelemnek szüksége van társaságra, hisz az önmagában álló értelem nem más, mint végzetes unalom. Így tehát a társadalomnak is szüksége van rettegésre; intellektuális rettegésre, amely a legjelentéktelenebb magánkapcsolatoktól kezdve a legmagasabb-rendű… akár nemzetközi… karhatalomig áthatja a közösséget. A manapság annyiszor szidalmazott terrorizmus is csak azért számít rendhagyó kuriózumnak, mert nem tartja be a tápláléklánc hierarchiáját, amiben mindig az erősebb tartja rettegésben a gyengébbet.
— Miért mondja most mindezt el nekem? — kérdezte az elbizonytalanodott Herceg, nem tudván mire vélni ezt a bevezetést. Egyszer Königsbergben már összefutott a pontifexel, de az olyan régen történt, hogy már az idejét sem tudta. Maga a momentum is csak azért jutott az eszébe, mert Walter ezt a kétszáz éves baltikumi akcentust használta, amit azóta sem hallott senki szájából. Nyílván direkt ezért használta; a tremerék híresek az ilyen pszichológiai trükkjeikről. Azt beszélik, a klánon belül külön tudományág foglalkozik egy olyan retorikai nyelvezet kidolgozásával, amiben minden szónak, hangnak és lélegzetvételnek külön jelentősége van. Az ebben képzett tremere diplomaták képesek akár két-három szóval ölni, vagy különféle érzelmek átélésére kondicionálni valakit.
— Azért mondom most ezt el, hogy éreztessem: jól tudom, micsoda képmutató jelkép ez a Brujah Terror Emlékműve. Tudom, hogy ön is ugyanúgy meg fog ragadni minden esélyt a hatalma megtartására, akár az összes értelemmel megáldott lény, Istent is beleértve. Tudom azt is, hogy az uralkodásban ön is ugyanúgy a terror eszközeivel fog élni, akár az összes elődje… ha ugyan nem él már most is velük. És tudom azt is, hogy minél többször alkalmazza az alapos vagy alaptalan fenyegetés eszközeit, annál közelebb kerül a saját végzetéhez. Én a magam részéről nem fogok feleslegesen fenyegetőzni. Ha egyszer valaki az utamba kerül, azt fenyegetés nélkül is elsöpröm, így vagy úgy, hamarabb vagy később, egyre megy. De nem vesződök felesleges fenyegetőzéssel, azt meghagyom az alattvalóimnak. A hírem úgyis hamarabb eljut az ellenségeimhez, mint én magam. — itt kimért lassúsággal felkönyökölt a tárgyalóasztalra, összekulcsolta a tenyerét, mintha csak imádkozna, és a kinyújtott mutatóujjaival alátámasztotta az állát. — Nem áll szándékomban változtatni a fennálló rendszeren, nekem a status quo tökéletesen megfelel. Megmondom őszintén: engem untat az uralkodással járó számtalan külsőség. Én tisztában vagyok vele, hogy az igazi hatalom több, mint üres pózolás. Ha kívánja, ki sem fogom tenni a lábam a páholyból; és nem kívánom leváltani sem, csupán azért, hogy elmondhassam: egy „tremere” ül a hercegi székben. Az ilyen gyermeteg rasszista impulzusokon már régen felülemelkedtem. Nem, én éppen azért ültem le magával tárgyalni, hogy mindenkivel éreztessem: nekem is érdekem az, hogy maga és az udvarhölgye megőrizze a hatalmát. Többnyire nem fogok beleszólni abba sem, hogy ön miként vezeti a várost. Én mindössze tanácsokat fogok nyújtani önnek, és ön, ha belátó, akkor elfogadja tőlem ezeket a baráti tanácsokat. Most, hogy ezt tisztáztuk, talán itt az ideje, hogy rátérjünk a tárgyalás lényegi részére: dolgozzuk ki az együttműködésünk részleteit…

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

8.

Báthory Brigitta a Gellért Szálló éttermében tartott fogadáson futott össze Szvetlánával, közvetlenül az étteremben elmondott köszöntő után. Az albínó nő épp abbahagyta a desszertes asztal felé távozó András babusgatását, és a meleg ételeket felszolgáló asztalhoz pozícionálta magát.
— Nem kerülgethetjük örökké a forró kását, előbb vagy utóbb beszélnünk kell egymással. — lépett oda hozzá merészen Brigitta, kezében egy hidegtálas kompozícióval. — Két éve már, hogy csak mosolyszünet van közöttünk.
A kezében levesestányért szorongató Szvetlána úgy mérte végig, ahogyan egy különösen undorító rovarfajt szokás.
— Szerintem nincs mit megbeszélnünk egymással. — Szvetlána észrevette, hogy időközben Brigitta elhagyta az orrába szánt piercinget. De egyértelműen Brigitta volt az, akivel beszélt, mert nem lélegzett, csak amikor beszélnie kellett. — A történelem majd eldönti, hogy kit igazol ebben a konfliktusban.
— Te is tudod, hogy a birtokomban levő információkkal bármikor elpusztíthatlak. — vicsorodott el Brigitta. — Ha az atyád, az a drágalátos Walter megtudja, hogy eredetileg miről is tárgyaltunk, élve fogja lenyúzni rólad a bőrt!
— Ugyan kitől tudná meg? — húzta el a száját Szvetlána. — Képzeled, hogy hitelt adna egy névtelen feljelentésnek? Ha meg nyíltan vallasz színt előtte, akkor kiderül, hogy mégis te vagy a felelős a történtekért.
— Igen? — sziszegte villogó szemmel Brigitta. — Mit teszel, ha Walter egyik bizalmas informátorát, vagy egy pártatlan harmadik félt világosít fel valaki arról, hogy az eredeti tárgyalásokon te Késmárk egykori uráról, Laszky Albertről szolgáltattál információkat nekem, illetve az ő feleségéről, Laszky Beátáról, a dúsgazdag Serédy György özvegyéről, akit férje évtizedekre bezáratott az udvartartása egyik toronyszobájába, miután az asszony visszatért egy váratlan tátrai kirándulásról? Walter tudni fogja, mi a jelentősége ennek, elvégre annak idején, még szabadúszó ghoulként ő szervezte be Laszky Albertet a Báthory család elleni összeesküvésbe, és még élénken emlékszik a következményekre. Vajon elhiszi-e neked a pontifex, hogy csak azért szolgáltattál ki róla személyes életrajzi adatokat, mert a klánnak mindenek felett álló érdeke volt megszerezni azt a kolduni grimóriumot, illetve a hozzá kapcsolódó információkat, és én csakis ilyen áron voltam hajlandó megszabadulni tőle?
Ezúttal Szvetlána arckifejezése nyíltan megvetővé változott. Pedig Brigitta nem is tudhatott arról, hogy Szvetlána a Tremere klánon belül hivatalosan a Wiccával rokonítható boszorkánymágiát alkalmazó ír ab Flaidd házhoz tartozott, és jóban volt a ciklikus mágia legfőbb szakértőjének tartott skót boszorkány, Marie Louise által alapított Boszorkány Lányai csoporttal, plusz tagja volt a különféle természeti mágiákat kutató Naturalista Rendnek is, tehát csak másodlagosan csatlakozott a hermetista hagyományokat ápoló Aranycsinálók Céhéhez, az Aurum Gilde-hoz, mint zenei alkimista. Miután a világ különböző országaiban eltöltött adeptus-évei leteltével visszatérhetett az atyja, azaz Walter mellé a peregrinációból, csak akkor kezdett el a magas alkímia titkaival és a zene matematikailag is kimutatható összefüggéseivel foglalkozni. A Szvetlánát támogató titkos társaság, a Naturalista Rend pedig hajlamos rá, hogy beleüsse az orrát a legkülönfélébb rivális mágiahasználók, például a tündérek és a sámánok hagyományaiba is, így nem egyszer vádolták már meg őket árulással, és azzal, hogy a Tzimiszkész klán mágikus titkainak kifürkészését fontosabbnak tartják, mint a saját klántársaik iránti hűséget.
— Tudod te egyáltalán, mennyi időmbe és energiámba került elhitetni André-val, hogy csak Szásza Vykos egyik arctáncoltató cimborája csalta csapdába és próbálta megölni aznap, bosszúból azért, amiért megpróbáltunk egy közös stratégiát kidolgozni a Balkánt lángba borító Szabbat ellen a Nagyváradi Ligával? Hosszú hónapokig tartottunk terápiás beszélgetéseket a páholy „sötétkamrájában”, amelyek során céltudatosan megfogalmazott parancsszavakkal bástyáztam körül az elméjét, hogy mnenonikus tabut mondjon ki arra az estére. Mostanság meg van róla győződve, hogy veled még soha nem találkozott személyesen, te azt se tudod, hogy ő kicsoda, és csak a homályos pletykák alapján tud rólad bármi személyeset. Rémlik neki, hogy randevúzott valami feltűnően csínos és elbűvölő vámpírnővel, aki aztán megpróbálta őt tenyészcsődőrnek használni, hogy végül megölje, neurózisai is vannak emiatt, de elképzelése sincs arról, hogy ez a fenevad tényleg te voltál. A kívülállók számára még mindig azt sugalljuk, hogy a Báthory család és a Tremere klán között most is a legnagyobb összhangban folynak az egyeztetések, és nem mételyezi meg kölcsönös bizalmatlanság a tárgyalásokat még a nyilvánvaló külső provokáció ellenére sem. Még azt is letagadjuk, hogy bizonyosan tudjuk, hogy te birtokában vagy a vérkovácsok képességének. És még te akarsz nekem előadásokat tartani az atyák és gyermekeik közti őszinteségről?
Brigitta arcán valami meghatározhatatlan érzés suhant át, s a nő furcsamód keserűnek tűnt, ahogy a megfelelő szavakat kereste:
— Ami történt, az fatális félreértések összjátéka volt. A gyermeked boldogan és hasznosan halt volna meg a klánom szolgálatában, olyan földöntúli gyönyörök és kéjek közepette, amiket te elképzelni sem tudsz. Ezért is voltam vele szemben őszinte az egész éjszaka folyamán: úgy ítéltem meg, hogy ez a legkevesebb, ami jár neki mindazért cserébe, amit kaptam volna tőle. Ti tremerék soha nem tudtátok volna meg az igazságot, a halála véletlen balesetnek lett volna beállítva, még a beígért grimóriumot is átadtam volna neked, csak hogy éreztessem sajnálatomat és őszinte megrendülésemet. Boldog tudatlanságban élhettük volna tovább az életünket mindannyian, de ti olyan paranoidok vagytok, hogy még a saját embereitek után is kémkedtek! — Szvetlána döbbenten vette észre, hogy Brigitta bűnbánó arckifejezése valódi fájdalomról árulkodik. — Mielőtt találkoztunk, telepatikusan átkutattam az emlékei egy részét, ezért azt hittem, hogy az a Krzysztof Ducseszki ghoul a személyi megfigyelője, ennek megfelelően dolgoztam ki a stratégiámat. András maga sem tudhatta, hogy valójában az az alakváltó gólem követi minden lépését. Egyáltalán, honnan szereztetek egy ilyen famulust?
— Oniás bar Erec nem egyszerű famulus. A prométheánus demiurgosz, Tammuz népéből való, tehát nem ember, hanem egy másik gólem teremtette őt, s egyike a legöregebbeknek a fajtájából: még az eredeti „babiloni fogság” idején alkották meg őt egy marék föld segítségével, amit a jeruzsálemi Templom-hegyről hozott egy száműzött levita, s ezt követően majd egy évezredig élt a Tigris és az Eufrátesz közén. — Brigitta azonnal megértette, mit jelent ez, pedig Szvetlána a történet felét sem mesélte el. Bár a Biblia „babiloni fogságként” emlékezik meg erről a száműzetésről, a valóság az, hogy a Nabú-kudurri-uszur által elhurcolt judai értelmiségiek nem minden esetben végezték sanyarú körülmények közt. A Jer 29:1-5; Ezék 8:1; 14:1; 20:1,3; Ezra 2:65 és Ezra 1:6, 2:68-69 pl. arról tanúskodik, hogy a Babilonban élő zsidók rendelkeztek saját tulajdonnal, rabszolgákkal, s sokan közülük jelentős mértékben meggazdagodtak, sőt, rendelkeztek egyfajta önkormányzattal is, ezért hivatkozhattak juda és a fogság véneire, vagy Dávid nemzetségére. Korabeli ékírásos szerződések arról tanúskodnak, hogy még csak asszimilálódniuk sem kellett: az első fogolynemzedék leszármazottjai ugyan mindenféle beszédes babiloni neveket kerestek maguknak, pl. A-Szent-Hegy-Száműzöttje, stb., hogy egymást felismerhessék, de idegen ne tudja róluk, hogy valójában honnan származnak; ám mivel hamar rájöttek, hogy ezzel Babilonban a kutya sem törődik rajtuk kívül, ezért hamarosan visszatértek az eredeti családi neveikhez. Mire az Akhaimenida-perzsák amnesztiája után Ezra megpróbálta őket a visszatérésre kényszeríteni, a legtöbben már olyan jómódra tettek szert, hogy egyszerűen nem érdekelte őket a dolog, és inkább ott maradtak Babilonban, sőt, leszármazottaik is ott maradtak egészen Szaddam Husszein hatalomra jutásáig. Ezért is van az, hogy a modern zsidóság legszentebb hagyományainak jelentős része, a sokkötetes babiloni Talmud nem az őshazában, hanem a Tigris és az Eufrátesz közén működő Biblia-iskolákban, a rabbinikus jesivákban keletkezett. Ezeknek az iskoláknak azonban folyamatos egymás közti kapcsolattartásra volt szükségük ahhoz, hogy egymással megegyező tanításokat fogalmazzanak meg, így a jesivák közt a vallásjogban is járatos, kiváló memóriájú diplomáciai futárok, n’chuték és shaliachok jártak-keltek. Egy ilyen mágikus képességekkel segített Talmud-futárként tevékenykedett a gólem Oniás bar Erec is majd másfél évezreden keresztül, mielőtt a tremerék egyik tiszteletreméltó mágusa, a haqim al-Qairuáni a szolgálatába fogadta volna őt II. Frigyes császár jeruzsálemi „keresztes hadjáratának” idején.
Azt mondják, Oniás úgy keveredett Jeruzsálembe, hogy a második keresztes hadjáratot követően, Kr. u. 1160 tájékán egy a mai Azerbajdzsán területén található Amádiából származó bagdadi férfi, az eredetileg Slómónak (Salamonnak) vagy Menachem ben Sulejman ibn al-Ruhinak nevezett Dávid al-Ruhi (a világcsavargó Tudelai Benjámin Dávid Alroija) szolgájaként tevékenykedett, aki az új Dávidnak, az Izraelt újra önálló országgá tevő Messiásnak hitte magát. Dávid al-Ruhi egy zsidó seregek által vezetett szent hadjáratot tervezet Jeruzsálem felszabadítása érdekében, és ehhez a babiloni diaszpóra hatalmasságai közül keresett támogatókat és követőket magának, tervét azonban a kalifa titkosszolgálata idő előtt leleplezte, és ezért az emírek felkérték a korabeli zsidóság szellemi vezetőjét, a pumbeditai rés gálutát, a Száműzetés Fejedelmét, hogy parancsolja nyugalomra engedetlen hittestvérét. Mivel ez nem sikerült, Dávid al-Ruhit végül is saját apósa gyilkolta meg tábora egyik sátrában, mialatt parancsra váró hegylakó zsoldosait a kalifa seregei verték szét, s ezzel az árulással csírájában elfojtották a „zsidók keresztes hadjáratát”, ami pedig új irányt szabhatott volna a világtörténelemnek. Oniás bar Erec, aki a gyilkosság idején Dávid Alroi megbízásából Jeruzsálemben kémkedett, úgy döntött, hogy folytatja mestere tevékenységét, és az általa irányított rabbinikus futárok segítségével sok száz zsidó rabbit és más jelentős zsidó személyiséget csábított a keresztesek által uralt Jeruzsálembe, hogy ott ők legyenek a „Sionért gyászolók” kicsiny kolóniájának alapítói. Ezekből az emberekből alakult ki a későbbi sabra kemény magja, míg Dávid al-Ruhi csapatainak maradéka felmenekült a Transz-Kaukázus hegyeibe, ahol a halott vezér feltámadását váró menachemiták szektájában éltek tovább. Azt azonban senki sem tudja, hogy ezek után mégis hogy sikerült al-Qairuáninak elérnie, hogy a gólem mégse a menachemiták szent ügyét, hanem inkább őt és az Anubisz Gyermekeit szolgálja, bár a tremere mester egyszer tett valami homályos utalást valamiféle Qashmallimra, meg egyfajta Zarándoklatra. De tény, hogy a gólem azóta is hűségesen követi a budapesti páholy eme illusztris tagjának parancsait, aki manapság a halandó emberek közt egy antropológiában is járatos világhírű genetikus professzornak adja ki magát, aki annak szentelte az életét, hogy feltérképezze az emberiség genetikai történelmét. Szvetlánának sok szívességébe került annak idején, hogy rávegye al-Qairuánit arra, hogy aznap estére kölcsönadja a gólemet neki, mivel nem bízott a Báthoryak adott szavában. És lám, legrosszabb félelmei ténylegesen valóra váltak, ha aznap este nem a gólem lett volna András testőre, úgy ma már a látnok nem élne.
— Azt állítod tehát, hogy a gólem nem a te parancsodat hajtotta végre, amikor követte a gyermekedet? — méregette Szvetlánát összeszűkült tekintettel Brigitta. — Hogy a közbelépésével magasabb érdekek léptek működésbe?
— Én nem állítok semmit. — vonta meg a vállát Szvetlána. — De a saját bőrödön tapasztalhattad, hogy mi tremerék tartogatunk még egy-két meglepetést a legfelkészültebb ellenfeleink számára is. Emlékezz, még csak arra sem voltál felkészülve, hogy a mi kis Andrénk harmadik szeme gyógyító ragyogást fog kibocsátani, ami felbontja majd a véreddel fertőzött húsbábúid testi kohézióját.
— Vonakodom elismerni, de az a tekintet valóban felkészületlenül ért. — sötétült el Brigitta arckifejezése. — Soha nem hittem volna, hogy épp egy hígvérű tremere látnokon fogom majd megpillantani az ősi salubrik elveszett stigmáját, pedig kezdettől láttam, hogy van valami rendellenesség András aurájában. Nem féltek attól, hogy az Inconnu bosszút fog állni rajtatok, ha kiderül, hogy az ő lopott tollaikkal ékeskedtek? Már így is épp eléggé magatok ellen hangoltátok Saulot gyermekeit, illetve az ő szövetségeseiket. Akarjátok ezt még tovább fokozni? Vagy esetleg titkon kiegyeztetek a régi rendek valamelyik képviselőjével?
— Furcsa, hogy az Inconnutól óvsz minket, éppen te, aki André szerint a Manus Nigrummal kacérkodsz, és aki részletesen beszámolt a gyermekemnek az Inconnu álcája mögött megbúvó megannyi szektáról és tevékenységeikről. — vágott szkeptikus arcot Szvetlána. Brigitta arckifejezését látva tovább folytatta. — Ó, vagy meglepődtél? Talán azt hitted, hogy André nem mesélt el nekem mindent, mielőtt töröltem az emlékeit? Miből gondolod, hogy az Inconnu személyazonosságát felhasználó levelek döntő többségükben nem tőlünk, tremeréktől származnak? Miből gondolod, hogy létezik még Salubri klán, vagy Strigoi VII rajtunk kívül is?
— Te most viccelsz? — képedt el Brigitta. — Arról akarsz meggyőzni, hogy egy ideje már a Tremere klán használja a hajdani legősibb ellenfeleinek a személyazonosságát, csak hogy ezzel riogassa a világ vámpírpopulációját? Hogy a Gyehenna előjeleit ti magatok találtátok csak ki? Hogy André csak egy bábú ebben a játszmában, és hogy őt szemeltétek ki arra, hogy elhitesse a világ vámpírtársadalmával, hogy a kihaltnak vélt Salubri klán még ma is létezik?
— Megismétlem: én nem állítok semmit. És honnan veszed a sületlenséget, hogy Walter nem tudott a tárgyalásainkról? Hisz igazán tudhatnád már, hogy a tremere klán tagjainak legfőbb erénye az előljárókkal szembeni feltétlen engedelmesség. — folytatta Szvetlána Brigitta elrettentését. — Attól még, hogy a pontifex személyesen soha sehol nem jelenik meg, még ő áll a városban történő események legtöbbje mögött. Alábecsülőd őt, ha azt hiszed, hogy nem tudja megvédeni az érdekeit és kézben tartani a beosztottjait.
— Most csak blöffölsz! — meredt hitetlenkedő tekintettel Szvetlánára Brigitta. — Nem hiszem el, hogy Walter képes lett volna információkat kiszivárogtatni a saját gyenge pontjairól, csak hogy csapdába csaljon engem.
— „Terv a terv mögötti terv mögötti terv mögötti terv mögött”! — engedett meg egy fölényes farkasmosolyt magának Szvetlána. — Én a helyedben nagyon ügyelnék arra, hogy a jövőben elkerüljek minden konfliktust a tremerékkel. Mert lehet bármilyen erős is a családod, és lehetsz bármilyen jó kapcsolatban a Manus Nigrummal, itt nem hazai földben nyugszol, nem ez az erőközpontod. Mi tudunk türelmesen várni. De előbb vagy utóbb minden tartozásunkat törleszteni fogjuk.
Brigitta villogó tekintettel méregette a magabiztos Szvetlána mosolyát még hosszú pillanatokon keresztül. Ekkor azonban egy külső inger szakította meg a néma szempárbajt.
— Gyertek már, lányok! — libbent be kettejük közé az örökké fesztelen Emerencia. — Végre sikerült egy külön asztalt biztosítani magunknak. Most már ideje, hogy komolyabb dolgokról is tárgyaljunk egymás közt, van egy csomó briliáns üzleti ajánlatom és ötletem. Különben miről fecsegtek éppen?
— Á, semmi lényegesről! — legyintett Szvetlána hanyagul. — Csak egy régi családi ügyről pletykáltunk.
Azzal elindultak a terített asztalok irányába. Azt már sem Szvetlána, sem Emerencia nem láthatta, amint Brigitta egy pillanatra megállt, és valami furcsán elmerengő tekintettel visszanézett a desszertes asztalnál őgyelgő András irányába.

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

7.

Két évvel később András mindebből már semmire sem emlékezett. Szvetlána hipnotizáló hangja még azon az éjszakán átírta az emlékei egy részét, hogy őt a gólem behozta a páholy épületébe, ahol sürgős orvosi és mágikus ellátást kapott. Szvetlána azzal kezdte, hogy még az érkezése perceiben fénytörő illúzióvarázst idézett a homlokára, így a páholy többi tagja sem vette észre a rendellenes kinövést, azt a bizonyos harmadik szemet. A gólem, Oniás bar Erec a klán belső struktúrájában a hatalom köreihez nem tartozó csoport, az Anubisz Gyermekei közé tartozott, azaz a klán misztikus képességekkel megáldott testőrgárdájának tagja volt, így szakmai etikája megtiltotta, hogy a megtalálás részleteiről bárkinek is beszéljen a megbízón, azaz Szvetlánán kívül. Aztán a páholy mínusz második emeletén található orvosi kutatói részlegben CT-nek, röntgenfelvételeknek és egyéb laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá Andrást, s időközben Szvetlána is hatékonyabb álcázó-rituálékat alkalmazott, hogy a titok továbbra is titok maradhasson. Krzysztof Ducseszki, aki jelenlegi klasszika-filológusi alteregója előtt a morbid patológia doktora volt Lengyelországban, al-Qairuani-val és néhány a páholy épületében élő járótetem sebésszel közösen rendbe hozták a páciens emberi életfunkcióit. Szervezetét megtisztították a fertőzött vértől, a testébe fúródott golyókat eltávolították. András ennek ellenére még hetekig gépekre kötve feküdt az egyik kórteremben, miközben egy másik járótetem, egy csinos nővérke folyamatos tudományos felolvasásokkal szórakoztatta, de rendszeresen meglátogatták őt a páholy novíciái is. Ezalatt al-Qairuáni stábja új szerveket klónoztatott neki különféle állatembriók génsebészeti manipulálásával és ghoullá tételével, hisz András saját vámpírvére nem volt elég potens ahhoz, hogy elvégezze ezt a funkciót. A Báthory vér okozta kóros elváltozásoknak pedig nem akarták kitenni őt.
A feldúlt lakás előszobájában felejtett Addidas hátizsákot szintén a gólem hozta be a páholy épületébe, még András összeroncsolt testével együtt. Ezt követően egy hivatalos rendőrségi nyomozás igyekezett eltüntetni a nyomokat a lakásban történt incidenssel kapcsolatban. Egyes lapok megszellőztették, hogy leszámolás történt a prostitúcióban és embercsempészésben érdekelt maffiacsaládok berkein belül, és elég pletyka kapott szárnyra ahhoz, hogy idővel már a ház lakói se emlékezzenek a pontos történtekre. Walter és a Budapesti Tremere Páholy vezetősége belső nyomozást rendelt el, hogy mit is keresett a helyszínen az egyik adeptusuk, de az elhibázott titkos tárgyalás részleteit Szvetlánának érdekében állt eltitkolni, így a vizsgálóbizottság végül is szőnyeg alá söpörte az ügyet, a bécsi páholy csak egy kozmetikázott jelentést kapott. Sokkal nehezebb volt elszámolni az eseményekről a Kamarilla külső szerveivel, akik a maskarádé megsértésének gyanújával vádolták a tremeréket.
Amikor viszonzásul a tremerék a Herceg elé fellebeztek, ő meghallgatta a Nagyváradi Liga álláspontját is. A Báthory család egy ghoul képviselője állította, hogy úrnőjét megpróbálják rossz hírbe hozni a Szabbat lélekfalói, már korábban is előfordultak olyan esetek, amikor egy lázadó alakváltó tzimiszkész Báthory Brigittának adta ki magát, és ennek érdekében vérkovácsolt húsbábok bevetésétől sem riadt vissza. A herceg fia és jobb keze, a Pesti Pokoltűz Klubot irányító Thurzó Izidor pedig kezeskedett érte, hogy aznap este Brigitta vele volt, és közös üzleti ügyeiket intézték éppen. Azt a luxusprostituáltakat közvetítő hálózatot igazgatták, ami egészséges és könnyen elérhető vérutánpótlást biztosít a város vértestvéreinek, és aminek így lekötelezettje volt a város majd összes káinitája. Bizonyítani tehát nem lehetett semmit, és pillanatnyilag túl magas érdekeket sértettek volna meg azzal, hogy erőltetik a felelősségre vonást. Azonban a Tremere klán nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy gyengének látsszon. Mindenki tudta, hogy csak idő kérdése, míg valaki bosszút áll az incidensért.

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

6.

Brigitta abban a pillanatban öltötte fel a Zuló-formáját, amikor a gólem betörte a bejárati ajtót. A kéjes önkívület transzában vergődő, a nő lábai alatti párnák közé zuhanó, de szinte rögtön felállni próbáló András, aki ekkor már a valóság több síkján is érzékelt, szent viszolygással figyelte a borzalmas transzmutáció minden pillanatát: az egykor oly kívánatos női test csontjai burjánzásnak indultak, megnyúltak, s a véres cafatokban leszakadozó bőre alól pengeszerű csonttarajok sarjadtak az alkaron, a gerinc mentén, a lapockákból és a fej csúcsáról. A gerinctaraj folytatásaként a farból csontos-izmos farok sarjadt, aminek hátrafeszülő, felágaskodó vége pengeéles skorpió-fullánkként meredezett a nő feje felett, ide-oda csapkodott, mint egy lecsapni kész hóhérpallos. Ám maguk a bíbor-gennysárga inak és az alóla kivillanó málladozó hús sem maradt védtelenül: másodpercek kérdése volt csupán, hogy a megnyúlt testrészeken hullaszürke vagy üszkös fekete szaruhám és csótánybarna kitinpáncél sarjadjon, míg a nő mindezidáig pompázatos hajzuhataga tekergő kígyók bokrétájává alakult, aminek hatására az egyre inkább rovarszerű kinézetű, mégis lenyűgöző teremtmény egy obszcén H. R. Geiger festmény biomechanoid nősténydémonára, valami khtónikus Fúriára vagy Gorgóra kezdett emlékeztetni, ami csaknem húszcentis agyaraival vicsorgott a betolakodóra. Ám az átalakulás legborzalmasabb része mégis az volt, ami az emberi szemek számára láthatatlanul, a valóság mélyebb síkjain zajlott: itt ugyanis Brigitta mindeddig kiegyensúlyozott, habár tompa fényekkel villódzó aurája hírtelen valami delíriumos lidérclángokkal égő förmedvénynek adta át a helyét, ami örvénylett és csak az asztráltérben érzékelhető lélekölő csápokat meresztett, amik szép lassan behálózták a termet. Egy ilyen szellemi kacsokból álló fojtogató hurok tartotta fogva András elméjét is, mint valami szellemi Hidra. A teremtmény lábainál fekvő András lelki szemei előtt egy pillanatra Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen A kalandos Simlicissimus című 1669-es (Három évvel a világvége után!!!) pikareszkregényének korabeli címlapja villant fel, amin egy fantasztikus rézkarc ábrázolja az alakváltó Baldanders-t, az erdők mélyén lakó pogány istent, amint az a születendő fajok maszkjain tapos. Hát nem ugyanez zajlik itt is?
A gólem a maga részéről szintén átalakulásban volt. A jelentéktelen külsejű, folyamatosan változó arcvonású férfi, aki egészen az étteremig úgy követte Andrást, hogy azt még a sokat tapasztalt Brigitta sem vette észre, már akkor átalakult, amikor a páros elhajtott az étterem elől a kocsival. A helyét akkor egy hosszú lábú, valószerűtlenül magas emberszerzet vette át, aki bámulatos sebességű mechanikus futásával a megerőltetés legkisebb jele nélkül tudta követni a városon keresztülszáguldó párost. Hogy Brigittának és Andrásnak ez még akkor sem tűnt fel, az csak annak köszönhető, hogy a lény egyszersmind olyanná vált, mint egy kaméleon: testének elmosódott kontúrjai folyamatosan beleolvadtak a háttérbe, így rejtve el a vizslató tekintetek elől a borzalmas teremtményt. Most azonban, mialatt a lépcsőházban várakozott, és megérezte a hígvérű vámpír által leadott segélykérő asztrális sikolyt, azonnal kezdetét vette az újabb célszerű átalakulás. Ezúttal egy tagbaszakadt, dagadozó izomzatú, de kőkemény bőrű monstrum volt az, ami betörte az ajtót. A megingás legkisebb jele nélkül gázolt át az előszobán, pont úgy, ahogy fajtársait a héber legendák elképzelik. Behatolása eredményeként valahol az épületben megszólalt egy riasztó.
Brigitta két hasonmása, az immáron önálló akarat nélküli húsbábok vérben ázó testtel vergődtek a padló párnái és takarói közt, közvetlenül András teste mellett. Az András harmadik szeméből felvillanó angyali fény megolvasztotta kívánatos testüket, s a deformálódott hús most kétségbeesetten próbálta begyógyítani önmagát. Sikoltozva menekült a három másik meztelen nő is, akik az előbb még a valószerűtlen orgia kéjeinek adták át magukat, ám a lakás egy másik szobájába átvezető ajtónál utjukat állta két újonnan érkezett Báthory teremtmény: két inas termetű, elszarusodott bőrű, nyurga nőstény, akik lasztex-ruházatuk és kinézetük alapján leginkább egy ősvilági Brom festmény szörny-domináira emlékeztettek. Célszerűen átszerkesztett húsukból kampók és acéltüskék álltak ki, másutt mágikus tetoválások borították őket, a vállukból kinövő négy illetve hat karban furcsa indiai pengéket és Kalasnyikov-gépfegyvereket tartottak, hosszú, a csípőjükből kinyúló csápszerű lebenyeiket ostorként csattogtatták. Gerincükből nekik is éles, tüskeszerű csonttaréj sarjadt, elnyújtott koponyájukból a kosok csavart szarvaihoz hasonló öklelő-szervek meredeztek az arc elé. Széles alsó állkapcsukból valóságos agyarak meredeztek elő, felvágott arcbőrük alatt lüktető rózsaszín tőrfoglalatnak látszott csupán az íny, amiről mérgező nyál csurgott alá. Orruk nem volt, csak valami nedvesen tátongó sötét üreg a szájuk felett, szemeik ürege furcsán eltorzult, így az arc két átellenes oldaláról két dülledt halszem vizslatta az eléjük kerülő látványt. Húsangyalok — jutottak András eszébe Szvetlána szavai, ahogy leírta a valószerűtlen, vérkovácsolt ghoulokat. András tudta, hogy ezek a halálos lények bárkit leterítenének az egyszerű halandók vagy a gyengébb vértestvérek közül.
A gólemet mégsem tudták még csak lelassítani sem.
— NE MERÉSZELD, NE MERÉSZELD, NE MERÉSZELD! — sikoltotta egy női hang a semmiből. Szvetlána némahangos Banshee-effektusa volt az. A hangnak még így is velőtrázó mágikus hatása volt, András valósággal érezte a gerincén végigcsapó hanghullámokat, míg a lakás ablakai és üvegberendezései hangos reccsenéssel törtek szilánkokra. — Ő AZ ÉN GYERMEKEM, NEM HAGYOM, HOGY BÁNTSD! TAKARODJ MELLŐLE!
A két gépfegyver egyszerre szólalt meg, a torkolattüzük nyomán felszálló lőpor elvakította András emberi szemeit, és két sallert kapott golyó bele is hasított a gyomrába meg a vállába. Az immáron megállíthatatlan lendülettel közeledő gólem azonban elsodorta a két húsangyalt, és hozzácsapta őket a szoba falához, majd egy pillanattal később össze is zúzta őket, ahogy puszta testtömegével áttörte a téglákat. Ezt látván a rovarszerű külsejű Brigitta felpattant a plafonra, kitinpáncélos karmaival belekapaszkodott a mennyezet felrepedező felületébe, és onnan csapott le ostorszerűen fürge, több méteresre megnyúló nyelvével a gólem tarkójára. A kőkemény kobakú lény csupán elvesztette egyensúlyát, és hangos puffanással végigszánkázott a padlón a szomszéd szobában. Brigitta ezt a pár perces időveszteséget használta ki arra, hogy visszapattanjon a földre, óvatosan a hóna alá kapja „ikertestvéreit”, majd kivesse magát az egyik ablakon.
Az imént még sikoltozó ghoul-nők ekkor már nagyobbrészt nem voltak életben, a visszapattanó golyók vagy a gránátrepeszként szálló téglaszilánkok velük is végeztek. A szobát mindeddig betöltő zsibbasztó jelenlét szertefoszlott, András vért könnyező harmadik szeme lecsukódott, és a férfi végre az öntudatlanság iszapos homályába süllyedt.

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

5.

Szvetlána Healy elégedetten dőlt hátra a budapesti Tremere páholy hangstúdiójának keverőpultja előtti foteljában, s a méretes fülhallgatót a nyakába eresztette. A madárcsontú albínó nő egyszerű kék farmerban és mély kivágású fehér selyemingben ücsörgött a zsúfolt teremben, ingje felett egy fekete hátú, de elől élénk tavaszi színek foltjaiban pompázó mellénykét hordott, aminek zsebéből egy aranyóra lánca kandikált ki. A fotelja háttámlájára azonban egy piros zsokékabátkát akasztott, nyakában egyszerű színes műanyaggolyókból álló nyaklánc, fülében hatalmas, könnycsepp alakú arany fülbevaló, míg sűrű tejfehér haját egy szimpla fekete hajgumi fogta copfba. A sminkjét egy mostanában, a kilencvenes évek végén népszerű divatirányzatnak megfelelően a szeme köré felvitt csillámporral tette érdekesebbé, vörös szemeit kék kontaktlencsével tette szokványossá, ami felett viszont egy titánium-keretes szemüveget viselt, aminek kerek foglalatába háromszögletű, ráadásul citromsárga lencsét illesztettek. Nagy dekoratív műkörmeit színes ábrák borították: az egyiken egy hegyes varázslósipkás Smiley-fej mosolygott, egy másikon apró zöld pentagrammák sorakoztak, a harmadikon három darab vörös vércsepp tündökölt, a negyediken kék alapon egy fehér bagoly kuksolt, stb. Lábán nem mamuszt, hanem valami furcsa, papucstalpú fehér zoknit viselt. Munkatársai természetesen már hozzászoktak extravagáns viseleteihez.
A Stúdiórészleg a páholy épületének föld alatti részén, a mínusz harmadik emeleten több folyosóra is kiterjedt, különlegesen kialakított labirintusában hagyományos fényképelőhívó laborok éppúgy helyet kaptak, mint kvantumszámítógépes szerverekkel tömött adatbázis-termek, kamaraszínházzá is átalakítható moziszalon, virtuális valóság szimulálására alkalmas egzoszkeletonoknak mozgástért biztosító szobák, régimódi filmtekercsek, videók és floppy-k katalogizálására szolgáló raktárak, vagy bármilyen trükkfelvétel előállítására alkalmas filmstúdiók. A páholynak ez a része hagyományosan Szvetlána birodalma volt, a kialakítására ő szakított időt és energiát, de persze bármelyik jogosult páholytag igénybe vehette a szolgáltatásokat. Az egyik informatikai terem fél-intelligens számítógépes programjai folyamatosan az Internetet, a különféle cégek telefonhálózatait és biztonsági kameráit, valamint a lokális és a műholdas TV- és rádió-csatornákat tartották figyelemmel, hogy kiszűrjék belőlük a páholyt érdeklő információkat: embereket követtek nyomon, számon tartották a tőzsdei árfolyamok ingadozását, szociológiai és közgazdaságtani elemzéseket végeztek, a páholylakók igényei szerint, könnyen programozható felhasználói felületek segítségével. A Stúdiórészleg egy másik, hermetikusan lezárt, és az asztráltér felől is leszigetelt szobája egy vákuumkamra közepén lebegett, ezt a „sötétkamrát” egy relokalizációs portálon keresztül lehetett csak megközelíteni, és így semmilyen belső információ nem juthatott ki belőle — csak a legvégső esetben használták, olyan titkos tárgyalások lebonyolítására, ami többévenként csak egyszer fordul elő. A Stúdiórészleg egyes folyosószakaszait természetesen ugyanolyan mágikus pecsétekkel is megerősített zsilipkamrák zárták le és szigetelték el egymástól, mint a páholy földalatti részlegének majd minden részét: a tremeréket igen kényesen érintette volna az, ha egyik-másik mágikus kísérletük elszabadul, vagy ha a noszferátukhoz hasonló hívatlan látogatók matattak volna a belső titkaikban.
Szvetlána a méregdrága berendezéseket két ghoulja segítségével kezelte, az egyikük, a köpcös DJ Kovi hivatásos hangtechnikus volt, a másikuk, az ifjú dr. Neulew Lénárd egy igazi matematikus-géniusz hírében állott. Mindketten a vérmérsékletüknek megfelelő civil ruhában ültek a szerkesztőkamra gépei előtt, szemben azzal a novíciával, aki az ablak túloldalán várakozott a hangszigetelt hangstúdióban. A pápaszemes, ötven év körüli csúnyácska nő ugyanis a Tremere Ház növendékeinek hivatalos köpenyét, egy kék színű talárt viselt. A számítógépes diagrammok, valamint Szvetlána kifinomult hallása szerint épp ebben a pillanatban ütötte meg a kívánt hangot.
— Köszönöm Ágnes! — sóhajtott fel mosolyogva Szvetlána. — Végre sikerült elérnünk, hogy a rituálé szövegét épp a megfelelő hangszínnel és akusztikával rögzítsük. Most már csak a részlet bekeverése van hátra.
— Ennek örülök, asszonyom. — sóhajtott fel a kimerült novícia. Látszott, hogy őt sokkal jobban feszélyeztette a veszélyes vállalkozás, mint az ilyen ügyekben már rutinos Szvetlánát. — Segítségére lehetek még valamiben?
— Köszönöm, mostantól magam is boldogulok. Nyugodtan elmehet. — hajolt a keverőpultból kiálló egyik mikrofon fölé Szvetlána, majd odafordult a kollégáihoz. Fejben már különféle matematikai arányokat számolt. — Mutassák meg nekem ismét azt a megszerkesztett diagrammot. Hozzákeverjük ezt a rituálészöveget, méghozzá visszafelé lejátszva, aztán azt a tegnapi fúgát, és akkor talán már készen állunk a hangsorral, amivel szabadon ereszthetjük Tindalosz vérebeit az idő sarkaiból.
— Csak nehogy megint az történjen, hogy a lineáris idő cserbenhagy minket — morgott az ifjú dr. Neulöw, aki excentrikus megjelenésével klasszikus példája volt a sablonos gótikus punk-nak: magas volt és vézna, feketére festett hosszú fekete hajjal, kékre festett szemhéjakkal és fekete körmökkel. — A legutóbbi szövegverzió lejátszásakor is egy egész hetet vesztettünk az életünkből, mielőtt kettőt pisloghattunk volna itt a stúdióban.
— Doktor! Ön egy igazi optimista! Vagy ezt még nem mondták magának? — vigyorgott Szvetlána, akit ilyen könnyen nem lehetett kimozdítani a lelki békéjéből.
— Ön könnyen beszél, asszonyom, magát nem várja otthon az infarktus határán egyensúlyozó mamája, aki hisztériát csap már egy félórás késés miatt is, és a fiúját sem veszítette el eme kis kaland miatt. Ó, pedig milyen ritkán talál az ember olyan figyelmes és megértő partnert, mint amilyen Zoli volt! — sóhajtott az ifjú dr. Neulew, aztán elővett egy jointot, hogy rágyújtson.
Erről Szvetlánának is eszébe jutott valami, így egy hirtelen mozdulatra ragadtatta magát.
— Ágnes! — szólt bele ismét a mikrofonba. — Ugye ön most a Gyermekmegőrzőbe megy?
— Igen, asszonyom! — rezzent össze a váratlan hang hallatán az üveg túloldalán a cuccait összeszedegető nő. A Gyermekmegőrző tulajdonképpen egy bentlakásos óvoda volt itt a páholy épületében a földalatti első emeleten, s ennek létrehozását szintén Szvetlána kezdeményezte. Olyan a külvilágból elrabolt gyermekek éltek itt a legszigorúbb high-tech megfigyelés alatt, akiket tündérek lelkével szimbiózisban élő váltott-gyermekekként azonosítottak be a páholy techno-mágikus műszerei. A hatalmas földalatti vidámparkká és mesterséges bioszféra-habitáttá átalakított emeleten egészen furcsa természetfeletti jelenségek zajlottak, aminek megfigyelését és kiaknázását Szvetlána elsőrendű gondjának tartotta, s a gyerekek felügyeletét általában az erre alkalmas halandó tremere novíciákra és pedagógusokra bízta. Még egy sorvadásos álomban pihenő, csaknem kilencszáz esztendős tremere oneiromantát is befektettek az emelet egyik lezárt biztonsági kamrájába, távol a botanikus kerttől, a csúszdáktól és mászókáktól, vagy az uszoda trópusi hullámmedencéjétől, hogy onnan felügyelje a tündérek gerjesztette álomvilág mágikus fodrozódásait. A lényt Walter ghouljai gyűjtötték be valami baltikumi tőzegláp lecsapolása során, és Walter egyszer azt mesélte, hogy a férfi egy teljaveli misszionárius… bármit is jelentsen ez. — Megígértem a lurkóknak, hogy ma is mesét mondok nekik lefekvés előtt a játszóházban. Mostanában nagyon nyugtalanok. A kis kópék arról rimánkodnak, hogy Kelet-Óperenciában egy ideje már a legsötétebb rémálmokból született váltott gyermekek is járnak, akik még a Rosszcsont tábor tündérhercegein is túltesznek gonoszságban, és az ellenük folytatott hadjárathoz akarnak ihletet meríteni a történeteimből.
— Akkor tudna nekem ismét egy kis vért venni valamelyik tündérszerzetből, mondjuk egy banshee-ből vagy nimfából? A legutóbbi ilyen véradag elfogyasztása igen inspirálóan hatott rám. Úgy érzem, jobban tudok dolgozni, ha tündéri eredetű táplálékot is felveszek az étrendembe. — áradozott Szvetlána.
— Ahogy érzi, asszonyom. — bólintott az üveg túloldalán a nő, ahogy végre az ajtóhoz lépett. — Csak meg ne ártson!
— Ez sose fog megártani! Hisz ez a vér… NAAGGYOON BARÓ!!! — kacagott a második gyerekkorát élő Szvetlána.
Már épp visszahelyezte volna a fülhallgatót a fejére, de ebben a pillanatban megszólalt az épület egyik belső riasztója. A szerkesztőkamra egyik sarkában működésbe lépett egy holografikus kivetítő: a félgömb vázú receptorháló csillárként lógott alá a számítógépes monitorokkal zsúfolt oldalfal sarkából, s míg a gépezethez tartozó asztali szelvény vízgőzt kezdett eregetni, addig a szelvény feletti receptorháló kifinomult háromdimenziós lézerképet vetített a felszálló párarészecskékre. A holografikus kép egy karvalyorrú, napbarnította képű, ősz szakállas, de teljesen kopasz és az ajka felett is borotvált férfit ábrázolt.
— al-Qairuani? Mi történet? — fordult a hologram felé Szvetlána.
— Most jelentkezett be Oniás Bar Erec. — válaszolta az arabos kinézetű vértestvér, a páholy antropológus-genetikusa. — Úgy tűnik, a legátus megszegte az önnek adott szavát, így Oniás kénytelen lesz közbeavatkozni az ön gyermeke érdekében.
Ez a hír végre mindenestől elmosta Szvetlána felhőtlen jó kedvét. Dühösen tépte le fejéről a fülhallgatót, s jól iskolázott hangja túlvilági felhangokkal telítődött.
— A fészkes fekete fenébe! Tudtam, hogy vele kellett volna küldenem erősítésként azt a Ducseszki kölyköt! Hogy az ördögbe lehet valaki ilyen kibaszottul élhetetlen!

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

4.

Amíg megközelítették a célállomást, az Andrássy úton álló egyik ódon bérházat, Brigitta felhívott valakit mobilról. Nem magyarázkodott, csak bemutatkozott, és meghallgatta a választ, amit a máskülönben rendkívüli hallású András ezúttal nem értett. Valahogy természetellenes volt az a sebesség, amivel elhadarták a szavakat. Az épület bejáratánál a mozgásdetektor automatikusan bekapcsolta a kapu feletti lámpát, így láthatóvá vált a szabvány biztonsági kódos kapucsengő, s mellette a tábla, ami felsorolta a lakók hívószámait. Brigitta azonban egy olyan számot pötyögött be rajta, ami ki sem volt írva. Az ajtózár felberregett, és Brigitta az ajkai elé tett újjal jelezte Andrásnak, hogy maradjon csendben, aztán belépett az épületbe. András némán követte, ahogy elindultak gyalogszerrel fölfelé a sötét lépcsőházban. A lépcsőházból nyíló lakások ajtajai mögül a szokásos koraesti zajok szűrődtek csak ki, emitt egy mosógép zakatolt, máshol a meccs ment a TV-ben, a vacsorázó gyerekek veszekedtek, vagy csupán hangosan horkolt valaki.
Végül felértek egy olyan emeletre, ahol, mintha csak véletlenül tenné, résnyire nyílott egy lakásajtó, pont akkor, amikor elé értek. Brigitta minden teketória nélkül belépett rajta, András pedig zokszó nélkül követte. Egy kellemes aranyfénnyel megvilágított előszobába jutottak, a fogason kabátok, alattuk papucsok és ott felejtett női cipők. Brigitta intett, hogy András zárja be maga mögött az ajtót, míg ő felakasztotta a retiküljét a fogasra, levette a kabátját, és a csizmáit is papucsra váltotta. Mire András végzett a biztonsági zárakkal, ő már a férfi hátizsákjáért és kabátjáért nyúlt. Miután ezeket is felakasztotta az előszobában, elindult a folyosó végéből nyíló ajtóhoz, majd belépett rajta.
András kicsit bizonytalanul lépett be a nő után a ragyogóan kivilágított terembe, ami egy hatalmas, elegáns hálószobának bizonyult. A szoba közepén egy nő várakozott, kiköpött hasonmása Brigittának, karcsú volt és magas, ahogy a széles baldachinos ágy előtt állt. Egy bő hullámokban leomló, narancsszín fraktálgeometriai mintákkal díszített fekete selyemhálóing volt rajta, elől kibontva: alatta a nő anyaszült meztelen volt, tekintetében vágy és kihívás csillogott, ahogy a döbbenten megtorpanó férfire nézett. Egy másik hasonmás az illatozó ágyneműben a párnák között feküdt, fekete csipkés erotikus fehérneműben, harisnyakötőben, csupaszon hagyott, ízlésesen borotvált szeméremajkakkal. Mellette három feltűnően csinos nő várakozott hasonlóan öltözködve: egy csillogó kék szemű, tejfehér-rózsaszín bőrű, karcsú szőke szépség, egy teltebb idomú, enyhén szeplős, erős csontú, de kislányos arcú vörös, és egy alig tizenhat év-forma, telt ajkú, pisze orrú, karcsú és érzéki cigánylány, fekete színű, ornamentális tetoválásokkal a mellén, a vállán és a gerince tövében. Mindannyian csábosan mosolyogtak, a férfi megdöbbenése láthatóan mulattatta őket. A kellemesen félhomályos, illatos teremben vágykeltő feromonok szaga terjengett. Mindenütt takarók és párnák hevertek, még a puha, patyolat tiszta szőnyegekkel borított padlón is.
András érezte, hogy a testében keringő vér ösztönösen követelődzik, hogy betölthesse az ilyenkor szokásos hagyományos testi funkciókat.
— Isa, hogy tetszik? — szegezte neki a kérdést Brigitta a tremerének, miközben készségesen kinyújtotta felé a karjait, hogy gyengéden átölelje, és beljebb vonja őt a küszöbről. Andrásnak eddig valahogy fel sem tűnt, de hangja, amit máskor talán gyermekinek érzett volna, valahogy érzéki felhangokkal volt terhes, sejtelmes búgásával szinte hipnotizálta a hallgatóját. — Látsz itt valami olyasmit, amit megkívántál?
András ekkor engedett először az ösztönnek, hogy engedje a vért a maga utján járni. Azonnal szorító merevséget érzett az ágyéka tájékán. Kendővel fedett homlokán véres veríték jelent meg, a bíbor hab átütött a kendő szövetén is. Nyelt egy nagyot, hogy megnedvesítse kiszáradt száját.
— Kik ők? — kérdezte remegő hangon András, ahogy karnyújtásnyi távolságba kerültek a szoba közepén álló nőhöz. Andrást egészen elbódította az egzotikus női test illata.
— Bernadett és Beáta az egypetéjű ikertestvéreim voltak, amikor még halandó voltam. — érintette meg a nyitott selyemhálóingben álló nő melleit Brigitta. — Mivel akkoriban a népi babona még úgy hitte, hogy akinek ikrei születnek, az egyszerre több férfivel is együtt hált, anyámat megégették, mint paráznaság bűnébe esett boszorkányt, rögvest a születésünk után. Rólunk úgy tartották, hogy legalább az egyikünk az ördög ivadéka, míg a másik kettő csak kópia. Én voltam az elsőszülött, ezért úgy hitték, én vagyok a túlvilági lény, ezért lettem én a kiválasztott a vámpíri ölelésre. Ám húgaimmal minden különbözőségünk ellenére is túl szoros volt a kapcsolatunk. Olyan felfoghatatlan sebességű tolvajnyelven beszélgettünk magunk közt, hogy senki nem értette szavunkat. Minden rezdülését ismertük a másiknak, valódi tükrei voltunk egymás lelkének. Így hát a ghouljaimmá tettem őket. Gyere, tapintsd meg te is! — nyúlt András kézfeje után, amit aztán finoman ráhelyezett a szoba közepén álló nő, Beáta bal mellbimbóira. — Hát nem csodálatos?
— De… valóban az — hebegte András. A nő melle forró és élettől lüktető volt, a férfi érezte a szíve dobogását, tehát nem lehetett vámpír. — Azóta is a véreddel táplálod őket?
— Mint pelikán a kicsinyeit? Milyen krisztusi malaszt is lenne az! — kacagott a nő, majd látván a férfi zavart tekintetét, inkább a kérdésre válaszolt. — Bernadettet igen, bár ő is sokat változott azóta — Brigitta elengedte András kezét, hagyta, hogy az a saját útját járja, hogy végigtapogassa a nő testvonásait a mellektől az ágyékig. András ismét érezte, hogy az élettől lüktető test közelségének hatására előbújnak a vámpírfogai. — Beáta azonban megszökött, és maga is vértestvérré lett, igaz, egy ellenséges családban. Ez a nő itt csak egy vérkovácsolt húsbáb, amit az ő képmására teremtettem. Nélküle nem lehetett teljes a családom. Gyere, ízleld meg te is! — azzal András legnagyobb döbbenetére Brigitta lehajolt, és elkezdte nyalogatni Beáta jobb mellbimbóját. András Beáta vállai felett látta, hogy az ágyon a nő másik ikertestvére becsúsztatja a jobb kezét a finoman borotvált szeméremajkához, miközben a bal kezével a gömbölyded melleit cirógatja. A többi nő hasonló mozdulatokat tett. András egy pár pillanatig lélegezni is elfelejtett, kétségbeesetten próbált valami más témát keresni:
— Tulajdonképpen mi az Istenre akarsz rávenni engem?
— Ó, csak nem megijedt a kicsike? — gúnyolódott Brigitta. — Gondoltam, egy pettyet kóstolgatjuk egymást, meg ilyesmi. Mitől vagy így kiakadva?
— De hát tudod jól, hogy én nem vagyok képes eleven emberből táplálkozni! — rimánkodott András.
— Isa, biztos, hogy te vámpír vagy? — méregette Andrást valami ál-gondterhelt homlokráncolással Brigitta. — Ne félj, ha nem akarsz, nem kell vért innod. Elég lesz, ha az emberi ösztöneidre hagyatkozol, mint minden férfi. Mert azért még férfi vagy, nem? Vagy ez is csak látszat, mint a vámpírfogaid?
— És mi ez a hely, ahová felhoztál? — próbálta magát kivágni a tremere, miközben elengedte a füle mellett a sértést.
— Ez a Pesti Pokoltűz Klub egyik diszkrét kéjlaka. Nem egy orfeum, csak egy másodvonalbeli légyottokra szolgáló hely. — egyenesedett fel Brigitta, akinek a szájában ismét ott virítottak a vámpírfogak. — Mivel korábban, a vacsora elején azt mondtam, hogy intim dolgokról nem beszélünk, de aztán te mégis meséltél nekem a szeretőidről, úgy dukál, hogy ezúttal én is viszonozzam a szívességet: a kedvesem, Thurzó Izidor, akit te csak nemes egyszerűséggel ventrue aranyifjúnak aposztrofáltál, az 1700-as évek derekán egy ideig Angliában gondozta mindazt, amit a Fugger család egykori mesés vagyonából átmentettek a vértestvér rokonok titkos beruházásaiba. Itt találkozott azokkal a privát polgári és arisztokratikus szalonokkal és klubokkal, amik elburjánzottak a korabeli anglikán egyház árnyékában: a szabadkőműves társaságokkal és a pokoltűz klubokkal.
— A szabadkőműves mozgalmat már ismerem, de mi is ez a Pokoltűz Klub? — hebegte András, mivel Beáta egészen hozzásimult a testéhez, átkarolta őt, elkezdte nyalogatni a fülét, majd jobb kezével benyúlt a férfi nadrágjába, míg bal kezével elkezdte simogatni a tarkóját, közvetlenül a kendő csomója alatt. — Én eddig azt hittem, hogy ilyesmi csak a tinédzsereknek szánt X-men képregényekben létezik.
— Londonban az első Pokoltűz Klub 1720 tájékán alakult meg a Lombard Street-i Geroge and Vulture fogadóban, Charles Edward szervezésében. — kezdte Brigitta, mialatt ledobta magáról a kötött blúzát, majd a sálját kezdte letekerni. Beáta eközben András pulóverét kezdte felhúzni mellmagasságig. — Olyan üzletembereknek nyújtott egzotikus, a szellemet és a testet is kielégítő szórakozást, akik nagyobb összegeket is hajlandóak voltak áldozni Bacchus és Vénusz oltárán. Kezdetben spiritualista szeánszokat, sátánista fekete miséket, és egyéb okkult mókákat kevertek igényes örömlányok biztosította kéjes orgiákkal. Mivel az előadások szüneteiben üzleti ügyek megbeszélésére is remek alkalom adódott, a klub szolgáltatásainak hamar híre ment, s a Brit koronagyarmatok minden szegletében alakultak fiókjai a franchise-nak. Rokonaink, a korabeli káiniták persze kivették a részüket ezek üzemeltetésében.
András szinte hipnotizáltan figyelte, ahogy Brigitta kioldja a saját nadrágszíját, majd kilép a papucsából, és elkezdi letolni a nadrágját. Alul csak egy szál fekete bugyi maradt rajta.
— Ám igazi hírnévre a klub csak 1779 után tett szert, amikor London könyvesboltjaiban megjelent egy útikalauznak beharangozott kötet, amit a szignó szerint a West-Wycombe-i Szent Ferenc Kolostor szerzetes-lovagjai adtak ki, és aminek címe A királyi palota és egyéb apácalakok volt. A könyv megjelenése rendkívüli felháborodást keltett a korabeli közvéleményből, mivel nem egyszerűen a Hannover-ház bonvivant férfi-tagjainak kicsapongó szexuális életéről számolt be, de részletesen bemutatta az egyik angol miniszterelnök, Sir Francis Dashwood felemelkedését biztosító Pokoltűz Klub működését. Ez a minden addiginál igényesebb és dekadensebb Pokoltűz Klub 1746 és 63 között tevékenykedett, és a világtörténelembe többek közt azzal írta be a nevét, hogy ifjabb éveiben ide járt tapasztalatokat szerezni és kapcsolatokat építeni az amerikai demokráciát ideológiailag megalapozó Benjamin Franklin is. Franklin személyes jó barátja, a klubbot megalapító Dashwood ifjabb éveiben sokat utazgatott Európában, és itt ismerkedett meg Rabelais Gargantua című szatirikus regényének talán leghíresebb fejezetével, ami a thélemai apátság mindennapjaival foglalkozik. Ebben íratott le az a híres erkölcstani mondás, hogy fais ce que tu voudras, azaz, tégy, amit akarsz, és az lesz a törvény; később ezt a mondatot lopta el a világtörténelem legperverzebb embere, Aleister Crowley is. Hazatérve Dashwood elhatározta, hogy ennek az irodalmi utópiának a mintájára szervezi meg új Pokoltűz Klubját, ami kezdetben az eredeti klub Lombard Street-i épületében, a George and Vulture fogadóban találkozgatott. A klubnak kezdetben 12 alapító tagja volt, mint egy szabvány ferences konventnek, akik az apostolok számát imitálják, később azonban több tucat illusztris személyiséget is a klub tagjává avanzsáltak, hogy a tagok társadalmi felemelkedését biztosítsák. Az alapító tagok közt volt például a szatirikus festményeiről és karikatúra-képregényeiről híres William Hogarth, a radikális újságíró-politikus John Wilkes, Robert Vansittart, Bengália kormányzójának Oxfordban végzett alkotmányjogász testvére, vagy John Montagu, Sandwich negyedik Earl-je, akiről Cook kapitány szigeteket nevezett el, míg a korabeli közvélemény a kártyaasztal mellett fogyasztott szendvicsek nomenklatúrájával tisztelgett előtte. Mivel az eredeti épület, a George and Vulture 1749-ben leégett egy túl jól sikerült szeánsz eredményeként, a klub tagjai idővel áthelyezték a székhelyüket más helyekre, pl. a vadregényes West-Wycombe-i katakombákba, vagy a Medmenham-i apátság neogótikus stílusban felújított épületébe. 1763-ra azonban olyan nagy lett a széthúzás az egyes klubbon belül létrejött frakciók között, hogy az eredeti klubbot hivatalosan feloszlatták, és tagjai külön-külön boldogultak tovább. — mire idáig jutott, Brigitta anyaszült meztelenül állt a férfi előtt. Nem csak a köldökében volt piercing.
— Ezt a dicső tradíciót próbáljátok hát ápolni tová… — igyekezett folytatni a beszélgetést András, ekkor azonban Beáta megcsókolta őt. A nő érdes-mozgékony nyelvével a szájában ő sem tudott tovább beszélni, inkább mámorító nyelvpárbajt vívtak. Brigitta eközben a háta mögé osont, átkarolta, és elkezdte kibontani a férfi ruháit.
— De… hát… miért… teszitek… ezt velem — zihálta András percekkel később, amikor ismét szóhoz jutott. Ekkor már rongyokban lógott róla a véres verítékkel áztatott ruha, amit a természetfeletti erejű vámpírnő valósággal letépett róla. Ahogy telt idomaival hátulról hozzá simult, András meglepetten tapasztalta, hogy Brigitta még arra is pazarolt vért, hogy felmelegítse az élőhalott testét. A férfi felsőtestébe csimpaszkodó Beáta ágyéka eközben egészen szorosan rásimult a férfi jobb combjára, lábaival valósággal átkulcsolta azt, és apró mozdulatokkal próbált elélvezni rajta.
— Azt hittem, erre már magad is rájöttél. — súgta kéjesen a férfi fülébe Brigitta. — Amit itt látsz, az egy rituális vérnásszal, azaz khvedodahal egybekötött orgia. Ezeket a nőket én tenyésztettem ki, generációkon keresztül folytatott tudatos fajnemesítő szelektálással, és most azt várom tőled, hogy teherbe ejtsd őket, akárcsak a húsbábjaimat. A vérkovácsok mesterségét használtam ahhoz, hogy mindegyikük petéje épp ma este érjen meg, némelyikük egyenesen ikrekkel fog teherbe esni. A gyermekeid félig ember, félig vámpír dhámpírok lesznek, akiket aztán beházasítok a családom született ghoul generációiba. Ez a mágikusan megerősített vérfrissítés fogja biztosítani, hogy a Báthory család elkövetkezendő nemzedékei ismét felemelkedhessenek a Nagyváradi Liga és a Manus Nigrum egyéb kísértetcsaládjaival köttetendő zavaró érdekházasságok nélkül. Ez behozhatatlan előnyt jelent majd a Báthoryak számára a ligán belüli pozícióharcokban.
— És… az aktus… után? — kérdezte András, aztán felkiáltott, mert Brigitta beleharapott a nyakába. A kezdeti fájdalom azonban igen hamar elviselhetetlen kéjbe csapott át. Beáta ezalatt letérdelt, és András egy másik testrészét vette szájba. Így váratlanul az ágyon fekvő, kéjes mozdulatokat tevő Bernadett folytatta a mondatot Brigitta hanghordozásával, aki, úgy látszik, immáron folyamatos telepatikus kapcsolatban állt húsbáb-nővéreivel.
— Az aktus után természetesen meg kell halnod, ezért sincs többé szükség a ruháidra. Különben furcsa íze van a vérednek: se nem élő, se nem holt, valami egészen sajátságos zamat ez.
— Szvetlána… tudott erről? A halálom… is része volt… a különalkutoknak? — nyögte András a kéj ködétől megfeszült testtel. Érezte, hogy a meztelen testtel hozzásimuló vámpírnő elindította az ozmózis folyamatát, ami azt jelenti, hogy András minden a nő bőrével érintkező csupasz bőrfelületén vért izzadt a pórusain keresztül, és ezt Brigitta teste elnyelte, abszorbálta, mint valami szivacs. Valósággal kiszipolyozta belőle az életet. Tudta, hamarosan elég vért fog veszíteni ahhoz, hogy elveszítse az öntudatát, vér híján már a húsbáb szájába került testrész sem ágaskodott olyan elszántan. Mégsem tudott volna elmozdulni: valami fullasztó mentális jelenlét gúzsba kötötte az akaratát.
— Nem. Vele valami másban állapodtunk meg. — mondta Bernadett hangján Brigitta. Közben egy szájszerű tépett seb nyílt a vámpírnő bal csuklójának ütőere felett, és az abból kispriccelő vért a nő most erőszakkal András szájába csurgatta. — És most igyál, hogy erős maradj, amíg szükség van az együttműködésedre.
András mohón kortyolta a vérpezsdítő nedűt, a haldoklás kínjában égő lelkét valami mindeddig ismeretlen extázis eufóriája járta át. S ekkor történt, hogy jobb kezének egy önkéntelen mozdulatával Brigitta letépte András fejéről a vérhabtól áztatott kendőt. Egy pillanattal később az ágyon vonagló Bernadett meglátta, hogy mi rejtőzött eddig a kendő alatt a férfi homlokán. András tobozmirigye felett tágra nyílt a sárkánykőszerű íriszű szem, s belsejében túlvilági fény lobbant. A szobában levő nők egyszerre sikoltottak fel.

Vért könnyező Miasszonyunk: I. rész / II. fejezet — Vérfrissítés

3.

— Kérdezhetek valamit? — tette fel bátortalanul a kérdést András. Brigitta kérdő tekintettel nézett fel az iroda ajtajában álló, kabátban és hátizsákkal várakozó férfira. András ezt bíztatásnak vette. — Miért?
— Mit miért? — vonta fel a szemöldökét a nő.
— Miért ölsz meg engem? — András hangja kétségbeesésről árulkodott. Nem hitte el, hogy a nő tényleg ilyen hidegvérű szörnyeteg lehet. — Azért, mert amit a tanulmányomban leírtam, az valamilyen módon veszélyezteti a családodat? Vagy valami más érdek vezérel?
Brigitta nagyot sóhajtott, majd elővette a legledorgálóbb hangsúlyát:
— András, te is tudod, hogy erről nem beszélhetek. Úgyhogy inkább hagyjuk az egész témát. Olyan unalmas vagy, amikor így nyafogsz.
Még mindig a Duna-partra néző, bauhaus stílusú épületben voltak, ám ezúttal Brigitta irodájában, közvetlenül az étterem fölött, a harmadik emeleten. A praktikusan berendezett irodában alig egy-két diszkrét műkincs szolgálta csak a vendégek komformitásérzését, egy-két keleti gobelin, egy Szentháromság (a sablonját talán még Perun istenről mintázták) és egy Háromkezű Szűzanya ikon (a harmadik kéz Damaszkuszi Szent Jánosé), meg néhány impresszionista alkotás díszítette csak a falakat. A szoba többi része praktikus szempontok szerint lett berendezve, masszív iratszekrények, mappák, nagyképernyős TV, több videó- és DVD-lejátszóval ellátott házimozi-rendszer, sztereo hangfalakhoz csatlakoztatott hi-fi, s a cédrusfa íróasztalon álló hatvonalas telefonok, névjegykártyatartók, szélessávú Internet-hozzáféréssel felszerelt számítógép, tolltartók és jegyzetfüzetek. A halom tetején most egy nyitott dosszié feküdt, benne fotókkal, különféle lélegzetelállító modellek portfolióival, aktképekkel. Brigitta egy kis bőrborítású határidőnaplót vett el az íróasztalról, majd kinyitotta az egyik szekrénykét, és kivett belőle pár felcímkézett fogasocskáról lógó kulcstartót.
— Isa, indulhatunk, csak ezért jöttem fel. — mondta Brigitta, miközben bezárta a szekrénykét. Csak ebből az ösztönös elszólásból derült ki, hogy milyen öreg is valójában. A kulcsokat és a határidőnaplót a retiküljébe tette.
— Innen szoktad irányítani a modell-közvetítő ügynökségedet? — kérdezte András.
— Igen, a ghouljaim innen közvetítik Közép-Kelet-Európa legszebb emberpéldányait a nagyvilágba, én csak esténként járok be, ha szükség van rám. — bólintott a nő, ahogy lekapcsolta a villanyt. — De a magánklinika-hálózatomat egy másik, XII. kerületi villából irányítom, aminek tágas, a vizslató szemek elől elzárt udvara, és kellemes szanatóriumhangulata van. Meg van még pár ingatlanom szanaszéjjel a városban és vidéken. De ne várd, hogy erről listát nyújtok majd át neked!
Együtt léptek ki az irodából, a fél emeletet kibérlő ügynökség folyosójára. Csak az egyik irodában égett még a villany, az itt dolgozó két ember a tengerentúli partnerekkel folytatott tárgyalásokat intézte ilyen időben.
— És hol forgatjátok a pornófilmeket? — szemtelenkedett András, bár maga sem hitte, hogy választ fog kapni.
— Azt egy másik ghoulom intézi. — vallotta be Brigitta. — Neki is szabad bejárása van ide, és időnként előfordul, hogy egyik-másik lányt átsoroljuk abba a kategóriába. De nagyobbrészt igyekszünk tisztán tartani ezt a fertályt az ilyen dolgoktól.
András csak bambán pislogott.
— Ne nézz már ilyen idétlenül! — kacagott Brigitta — Még azt fogják hinni, hogy faszent vagy. A nyáj tagjai mindig is üzekedtek, ez a kaparó vágy mozgatja az emberiség cselekedeteinek nagy részét. Én csak lépést tartok a korral, amikor üzletet csinálok az egészből.
— És amit a keresztény és humanista gyökereidről mondtál? Ez az örökség feljogosít téged arra, hogy prostituáltakká zülleszd a nyáj egyes fiataljait? Szinte még gyermek nőket, akiknek talán az egész rövidke életét tönkreteszed azzal, hogy életük legszebb korszakában belekényszeríted őket ebbe a perverz játékba?
— Ugyan, ne légy álszent! Még Aquinói Szent Tamás is elismerte, hogy a prostitúcióra időnként szükség van, különben elvész egy vészszelep a társadalom egészéből. A humanisták pedig hasonlóképp vélekedtek. Az emberek pedig meghalnak, korosztályra és nemre való tekintet nélkül. Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt, és így lesz évezredekkel az én halálom után is. Nehogy azt hidd, hogy ha én nem lennék, akkor ezeknek a lányoknak más lenne az élete. Én legalább élhető körülményeket biztosítok nekik: rendszeres orvosi ellátást, védekezést az AIDS ellen, kellemes lakásokat, megfelelő hirdetést, zaklatásoktól mentes munkalehetőségeket. Aki akar, az prostituáltként is anonimitásban maradhat, pornósztár nálam csak abból lesz, aki hírnévre vágyik. Az elitnek szánt luxus call-girljeink pedig még a jövőjükbe is befektetnek, hisz a megrendelők, akiknek kiközvetítjük őket, elképesztő kapcsolati tőkét jelentenek. Ha a lányok ügyesek, ezt az ismertségi kört később a saját üzleti karrierjük építésére fordíthatják. Ha úgy tetszik, ezzel álmokat valósítok meg. Inkább igazi feministának nevezhetnél… MI AKKOR ELMENTÜNK, ZÁRJÁTOK BE UTÁNUNK AZ AJTÓT! JÓ ÉJSZAKÁT! — kiáltotta Brigitta az éjszakázó beosztottaknak, majd kilépett az ügynökség ajtaján.
András most őszinte megvetéssel nézett a nőre, ahogy követte őt. Fél füllel hallotta csak, ahogy az irodában dolgozó férfiak illedelmesen válaszolnak Brigitta köszönésére.
— Te mindig ilyen cinikus voltál? — kérdezte tőle, mialatt bezárta maga mögött a lépcsőházra nyíló bejárati ajtót. Brigitta ezalatt már a régimódi liftet hívta.
— Nem mindig. — Brigitta hangjából ezúttal őszinte szomorúság hallatszott ki. — Hiszed vagy sem, egykor bábaasszonynak és herbalistának tanultam, több egészséges gyereket segítettem a világra, mint ahányat te egész életedben látni fogsz. Így alapoztam meg a mágikus képzésem alapjait, nálam jobb vajákost keresve sem találtál volna akkoriban. Ha úgy tetszik, igazi boszorkány voltam egy olyan korban, amikor a boszorkányokat még megégették, ha nem voltak hasznára az emberiségnek. A magam idejében csináltam én olyan trükköket is, amik hallatán ma is elképednél: ha például jó esély volt rá, hogy a születendő csecsemő nem fogja túlélni a szülést, a szenteltvizes beoltás helyett a saját véremet fecskendeztem be az anya méhébe, csak hogy túlélje a genezist a csöppség. Máskor egy a Gházi Giráj kánt elkísérő krími tatároktól ellesett rítussal biztosítottam a szülés során megsérült méhű anyák újra nemzőképessé tételét: a méhlepényt néhány gabonaszem kíséretében elástam az udvaron, kis földhalmot emeltem föléje, a földhalomra farakást tettem, majd ezen a miniatűr kunhalmon gyújtottam szent tűzet. Csak aztán… valahogy rájöttem, hogy a világ nem ilyen tiszta és üde hely. Nekem is sok mindent kellett elveszítenem ahhoz, hogy ilyen üressé és kiégetté váljak.
— Képzelem. — morgott András. Közben kellemetlen búgó hang jelezte, hogy megérkezett a lift, beszálltak, behajtották a rácsot maguk mögött, és elindultak lefelé.
— Feleslegesen vagy szarkasztikus. — törte meg a csendet Brigitta. — A helyemben te is ilyenné váltál volna. És nem mondd, hogy te más vagy, mint mi. Azt már tudom, hogy nem vagy képes vért inni úgy, mint a többi egészséges vámpír. De vajon képes vagy még emberi módra szeretkezni?
András egy ideig zavartan hallgatott. Közben megérkezett a földszintre a lift, kiszálltak belőle, és kiballagtak a megvilágítatlan lépcsőházi előtéren át a Dunára néző főbejárathoz. Odakint, az étterem előtti parkolóban egy 156-os Alfa Romeo várta Brigittát, többek közt ennek a kulcsait akasztotta le a fogasról az imént. Brigitta előhalászta a megfelelő kulcsot a retikülből, megnyomta a kulcstartón található távirányítót, hogy kikapcsolja a riasztót. Már a kocsi sofőrajtaját nyitotta a nő, amikor a kocsi átellenes oldalához fáradó András végre válaszolt.
— Igen. Ahogy az ételt is meg tudom emészteni. Ez is Cilla átkának a része. — fújta ki a levegőt.
— És hogy elégíted ki ezt az igényedet, mióta nem vagy ember? — faggatózott tovább Brigitta, mialatt a kormányzár kinyitásával foglalatoskodott. A hangja tompán hallatszott, amikor behajolt, és a retiküljét berakta a hátsó ülésre. — Csak nem randevúzgatsz még mindig? Vagy csupán egyszerűen onanizálsz?
András komoran összeszorította az ajkait, amíg azt figyelte, hogy a nő kinyitja az anyósülés melletti ajtót neki.
— Mielőtt vámpír lettem, volt egy többé-kevésbé állandó barátnőm, Ildi. Vézna, csúnyácska lány volt, olyan pulikutyaszerű hajjal, ami mindig kócosnak tűnt, de én valahogy szerettem. — válaszolta lassan, keserűen, de még nem szállt be. — A lány pszichológus volt, és rendkívül depressziós alkat. Amikor elkezdtem különféle ezoterikus szalonokba és egyházi társaságokba járkálni, hogy a nemzőatyámmal, Szvetlánával találkozgassak, azt hitte, megcsalom, és ez bizonyos értelemben így is volt. Valahogy mégsem váltunk el egymástól, túl gyengék voltunk a szakításhoz, pedig folyton csak egymást gyötörtük. Aztán jött az ölelés, meghaltam, és feltámadtam ebben a félhalott állapotban. Amikor kezdett feltűnővé válni a metabolizmusomat ért változás, Szvetlána megpróbálta Ildit a klán ghouljává tenni, de ő nem bírta tovább a feszültséget, kényszerképzetei lettek és öngyilkos lett. — András itt elhallgatott. Hírtelen nem tudott többet mondani.
Brigitta, aki közben beült a kocsiba, becsapta az ajtaját, majd áthajolt az anyósülésre, hogy onnan kikukucskálva jobban láthassa Andrást.
— Beszállsz végre? — kérdezte őszinte kíváncsiságról árulkodó hanggal, a legártatlanabb arckifejezést imitálva.
— Igen. — válaszolta kedvetlenül András, ahogy leakasztotta a hátáról az Addidas-táskát, bedobta a hátsó ülésre, aztán beszállt ő is. Becsapta az ajtót, és már a biztonsági övvel bajlódott, amikor mégis folytatta a történetet. — Ildi gyógyszereket vett be, és mire rátaláltam, már nem lehetett megmenteni. Azt hittem, megőrülök a veszteségtől, mindenre képes lettem volna, csak hogy visszakapjam, ezért ostoba naivitásomban a tremere páholytársaimhoz fordultam… — mialatt András a szavakat kereste, Brigitta beindította a kocsit, ügyesen körbenézve kihátrált az útra, majd elindult a belváros irányába. Nem úgy vezetett, mint egy nő, nem kereste a beszélgetőtársa arcát vezetés közben. — Mint kiderült, Ildi szelleme nem semmisült meg, csupán lidérccé lett, aki az én cserbenhagyásom felett érzett bűntudatában hozzám kötődik, ez rögzíti az árnyékvilágbéli létezéshez… ezért a tremere páholy nekromantája, Krzysztof Ducseszki elhozta a testét a hullaházból, közvetlenül a halála után, még mielőtt felboncolhatták volna. Néhány rátetovált mágikus pecsét segítségével sikerült konzerválni, és ismét életszerűvé tenni, megint van testhője, kellemes az illata, a színe is egészen emberszerű, a mozgása a régi. Több páholytársam is foglalkozott a kozmetikázásával, volt, aki fénytörő illúzióvarázst idézett rá, volt, aki egy speciális tinktúrát pumpált az ereibe, volt, aki a szellemi épségét biztosító pecséteket segített elkészíteni. Végül a páholytársaim visszaidézték belé a lidércet, aki így a járótetem test fogja maradt az anyagi világban… Szó szerint erre mondják azt, hogy a műtét sikerült, bár a beteg meghalt: Ildi továbbra is egy súlyos depresszióban szenvedő nő attitűdjével rendelkezik, egész nap kedvetlen, néha órákon át mozdulatlanul ücsörög egy széken, csendben sírdogál, vagy különféle pótcselekvéseket keres… A barátaival és a családjával már rég elveszítette a kapcsolatot, most ugyanolyan elszigetelt életet él, mint én, sőt, rajta talán még markánsabban kiütköznek a demencia jelei, mint rajtam. Tisztán emlékszik a halálára, illetve az őt ért változásra, és a lidérc létből fakadó hátrányokkal is rendelkezik… például mániákusan kötődik a régi emlékekhez, hadakozik a saját Árnyékával, látja az Alvilágot, mindazt, ami a Fátyol mögött van. Emlékszik a testen kívüli élményeire, a Kaszásra, aki kibontotta őt a burkából… én valószínűleg beleőrülnék egy ilyen emlékbe, és őrjöngve vetnék véget az életemnek. Őt viszont a mágikus pecsétek megakadályozzák abban, hogy kárt tegyen magában, bennem vagy a páholyom tagjaiban, ismét elpusztítani viszont nincs erőm, ezért jobb híján mellette maradtam. Most olyan, mintha az önálló akaratát vesztett ghoulom lenne, pedig én képtelen vagyok ghoulokat teremteni a híg vérem miatt. — András szava itt elakadt, még hosszú percekig hallgatott, mielőtt rászánta magát a folytatásra. — A kezdeti időkben próbáltunk úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Napközben ő jár-kel helyettem az emberek között, munkát keres, bevásárol, takarít, fizeti a számlákat, őrzi a lakásomat, kapcsolatot tart azzal a két-három halandóval, aki még mindig nem hagyott magunkra minket. Éjszakánként, alkonyatkor vagy pirkadatkor van egy pár üres óra, amikor ledől mellém, és vagy együtt tévézünk, vagy csak csendben fekszünk együtt az ágyban, és próbáljuk érezni a másik jelenlétét. Némán, szinte minden párbeszéd nélkül, mert egy ideje egyszerűen nincs már mit megbeszélnünk egymással… Kezdetben azért próbálkoztam őszintén beszélgetni vele, de… az életünk túlságosan is horrorszerű, egy valóságos megelevenedett rémálom… Ő mindenütt az elmúlás és a rothadás jeleit látja, én pedig a vérszomjammal küzdök. Hamar rájöttünk tehát, hogy bár első ránézésre ideális bizalmi viszonyt alakíthatnánk ki egymással, hisz mindketten természetellenes lények vagyunk, és így csak mi vagyunk egymásnak, a gyakorlatban a minket összekötő közös bűnök még jobban elszigetelnek minket egymástól, mintha egy tudatlan halandóval beszélgetnénk… Egyszer még az is eszembe jutott, hogy elveszem feleségül, de hát hogy mondhatnánk ki: „…amíg a halál el nem választ…”, ha egyszer már mindketten meghaltunk… Amikor nem bírtam tovább a magányt, időnként… megpróbáltunk szeretkezni… A nekrofília legocsmányabb formája volt ez: egy bestiális élőhalott fenevad próbál üzekedni egy érzéketlen járótetemmel… A legaljasabb állati ösztön csupán, semmi más… Ő zokszó nélkül tűri, természetesen, hogy kielégítsem a legkarnálisabb vágyaimat… néha figyelem, ahogy aktus közben üres tekintettel néz vissza rám, mert neki már nincsenek ilyen szexuális ösztönei… én meg ilyenkor úgy érzem, mintha megerőszakolnám… Egyszer még meg is haraptam, de hát nincs is igazi vére, csak valami híg, gusztustalan színű savó folyik az ereiben, amitől napokig rosszul voltam, és túlvilági hallucinációk gyötörtek… Szóval, mostanában egyre ritkábban vetemedek ilyesmire… De más halandóval sem próbálkoztam, valahogy soha nem mertem Ildit megcsalni… Közös kínszenvedés ez, nem szerelem. Maga a lassú haldoklás… a földi Pokol.
András ekkor feladta a gyónást. Brigitta nem válaszolt semmit, még csak rá sem nézett, némán vezetett. Nem mondja azt, hogy: „Lám te sem vagy különb. Éppolyan szörnyeteg vagy, mint én.” Pedig így lenne igazságos. Ha a képembe vágná mindazt, amit az előbb én hánytam a szemére — gondolta András.
Végül Brigitta befordult az Opera melletti kis utcák egyikébe, és némi keresgélés után talált egy szabad parkolóhelyet, ahová beállt, és leállította a kocsit. Kikapcsolta a biztonsági övét, de nem szállt ki, csak némán, a gondolataiba merülve üldögélt András mellett, és az utcai lámpák által megvilágított éjszakai várost figyelte. Vagy egy negyed óráig ücsörögtek így, mielőtt Brigitta ismét megszólalt volna.
— És mi a helyzet a többi vámpírral? — kérdezte. — Velük próbálkoztál már? Úgy értem, szexuálisan.
András csak egy újabb perc után válaszolt.
— Nem… igazán… Amikor még halandó voltam, és nem tudtam, hogy Szvetlána micsoda, egyszer volt egy elég… vehemens éjszakánk együtt. Technikailag szeretkeztem vele, de valahogy fura volt a teste… azt mondta, hogy épp menstruál, és ezért elment a kedvem a folytatástól. Az aktus után azonban ő megharapott, táplálkozott belőlem, és a kéj elviselhetetlen volt, így mégis találkozni akartam vele újra. Ez addig folytatódott, amíg meg nem ölt.
— És később, a halálod után? — érdeklődött tovább Brigitta.
— Amikor Szvetlána megpróbálta Ildit a ghouljává tenni, az első véradagok után feljött egyszer hozzánk, és rávette Ildit egy intim hármasra. Az aktus alatt Szvetlána táplálkozott mindkettőnkből, sőt, Ildi vérét megkóstoltatta velem is. Életem és halálom legerotikusabb élménye volt, de én még két napon át hallucináltam tőle, és ezalatt Ildi öngyilkos lett.
— Ennyi?
— Nem. — vallotta be András. — Amikor feltámasztottuk Ildit, s a rákövetkezendő hónapokban rájöttem, hogy nem képes többé a szexre, folyton Szvetlánához jártam nyavalyogni. Szánalomból kétszer lefeküdt velem, és még a kiegyensúlyozott vércserével se nagyon törődött.
— És mi a helyzet a spermával? — nézett fel valami fura, méricskélő tekintettel Andrásra Brigitta.
— Hogy érted ezt? — nézett vissza gyanakodva a nőre András.
— Úgy értem, van még életképes hímivarsejted? — faggatózott Brigitta.
András zavartan nézett a nőre.
— Miért kérded?
— Most igen, vagy nem! A kérdésemre válaszolj! — fortyant föl mérgesen Brigitta, ezúttal szemmel láthatóan elvesztette a türelmét.
András ezúttal nem merte túlfeszíteni a húrt.
— A második post mortem szexuális együttlétünk után Szvetlána furának talált pár dolgot, ezért csináltatott egy sor orvosi tesztet rajtam a páholy laboratóriumában. Akkor azt mondta, hogy vigyázzak magamra, mert elméletileg még képes vagyok gyermeket nemzeni. Azt mondta, hogy ez olyan lehet, mint azok a lombikbébik, akik az apjuk halála után készülnek, még ha hivatalosan nem is csinált soha senki ilyet.
— Értem. — bólintott elgondolkodva Brigitta. — Akkor gyere, szállj ki a kocsiból. — mondta, és maga is kinyitotta az ajtót.
— Hová megyünk? — kérdezte András.
— Időben megtudod. — válaszolta Brigitta, és kiszállt.
— Kezdem magam úgy érezni, mint valami ezredvégi Simlicissimus. — morgott András, ahogy kikapcsolta a biztonsági övét. — Ide-oda rángat az élet… akarom mondani: a halál.